Tabán

Ica barátnőm egy hajszolt délelőttös műszakban kinyögte, hogy mire vágyik - bulira. Egy kicsit elmenni innen...
Értem én, és kisebb gondolkozás után rájöttem, én is kiszakadni vágyom most már kicsit Dunaújvárosból.
Javasolta, hogy menjünk fel Pestre május 01-én, a Tabánban jó koncertek lesznek...
- Ok. Benne vagyok- mondtam, és azon gondolkoztam, hogyan tudom kivitelezni...
Persze, ezer és ezer kifogás jutott eszembe, hogy miért ne tegyem, de végül is, nyitva hagytam magamban és napokig nem is foglalkoztam vele. És ahogyan telt a pohár, kezdett éleződni a kérdés, hogy miért is ne?
Mi bajom lehet? És itt, ezen a ponton eszembe jutott Szilvi barátnőm, aki ilyenkor azt szokta mondani, hogy legfeljebb jól érzed magad....
Lefixáltuk az akciót, beütemeztem, kiagyaltam, összeraktam a részleteket... Kerestem az utazásra pénzmagot, hogy ne legyen olyan nyögve nyelős a program, és már csak az indulás idejét kellett letisztázni.
Fél kettes busszal elindultunk a kalandunkra, amely számomra valóban kalandosnak tetszett. Többek között, mert közlekedni nem nagyon szoktam BKV-val, vagyis halvány lila dunsztom sincs, hogy melyik jármű megy arra, amerre nekünk kellene. Hajlamos vagyok megrémülni a szokatlan helyzetekben, gyomor gurgulázóan, "mert nem akarom"-osan érzem magam, mert tudom, hogy bizonyos szempontból nem vagyok életre való. Tudom nagyjából a közlekedési útvonalakat, de én mindig kockásan közlekedtem a városban, azon a néhány ismert, főúton, amiket begyakoroltam. Ha pedig elakadtam a forgalomban, vagy lekeveredtem a térképről, nekem ott van Tamás barátom, aki ilyenkor hazaszokott dumálni, Ő ugyanis, kívülről , betéve tudja a város térképét, a mellékutcáktól, egérutaktól, a házakig, lámpákig, kereszteződésig, mindent...
Izgultam. Nem is a koncert miatt, hanem, a közlekedés viszontagságai miatt. Én már a jövő elkényeztetett gyermeke vagyok, autóban születtem a városi élethez alkalmazkodóan.
A Népligetben pisiltünk 120 Ft-ért, mert már emelkedtek a tarifák, egy 100-as nem elég...
A metróval elmentünk a Ferenciek teréig, majd a legendás, most sütiillatú Jégbüfé mellett átgyalogoltunk az Erzsébet hídon. Az Erzsébet királynő szobra mellett volt egy megbeszélt találkozónk Pindurral, Ica barátnőm haverjával, aki mint tősgyökeres pesti, lelkesen vállalkozott arra, hogy fiatalkora kedvenc helyére elkísérjen minket, csajokat. A Tabánba.
- Tudjátok, régen nem volt kérdés, hova menjen az ember péntek esténként. Tudtam, hogy ahova megyek, barátok várnak, ismerősök, és jó zene, kedvencek, az istenek!- mondta két sörízű mosoly között.
Pindur be is bizonyította, hogy igazat beszél... Miután haladni kezdtünk a Tabán felé, szinte lépésenként találkozott valakivel, akit ismert régről, ezer évről, mint a rosszpénzt. Férfiakat, nőket, családokat.
Mindenki a Tabánba igyekezett, rég elfeledett ifjúságának színhelyére. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy főszereplő, hiszen néhány pillanaton belül annyi embert ismertem meg, mint úgy általában néhány év alatt.
Mire beértünk az ifjúsági parkba, már Takáts Tamásék nyomták a színpadon a bluest. Időben érkeztünk és ez számomra mint egy ajándék, tarolt.
Egészen a következő pillanatig...
Mikor körbe néztem, feltűnt mellettünk pár lépéssel egy pasas, aki  békazöld színű horgászszékben ücsörgött, különcként a tömegben, hallgatta a koncertet a maga elszigeteltségében. Körbe ugyanis álltak az emberek, s hogy ő lásson, kellő távolságot hagytak neki. Ebbe a türelmi zónába léptünk be, amikor megközelítettük a hercegi allűrökkel bíró pasast. Először nem hittem a szememnek. Jól megnéztem a tarkóját, a fülét, félprofilját, és döbbenten ismertem fel egy régi, balul elsült kapcsolatomat. Tudtam, ki a fickó, így már értettem is, hogy távolságot tart az emberektől, s értettem az embereket is... Önmagát írónak tartja, politikusnak, szerintem pedig, egy kihanemén pojáca; hosszú monológokat hallgattam végig az "én mindent megtehetek, mindenre van felhatalmazásom, pártom, országom és népem érdekében," miközben törölgette autóján az árpádsávos lobogót, és közben szólamokat gyártott, ilyeneket : "Eszterházy Péter egy szar, egy senki, egy iskolába jártunk, semmivel sem jobb, mint én, nem tudom, hogy lehet kortárs legismertebb magyar írónk, meg sem érdemli, nem is tud írni..." - fröcskölte magából, még most is hallom... Én bírom a hülyéket, különcöket, de az első pasas volt az életemben, akit szó szerint faképnél hagytam... Én!
      (Új életem elején, a kezdetekben mindig megvártam, hogy szakítsanak velem, de érkezett a pont, ahol beláttam, nincs irgalom... Ez egyébként a porból való feltápászkodásnak nevezett gyógyulási folyamat része volt, a válásom után... Mikor már el tudtam dönteni, mertem vállalni saját magam igényét, ki mertem állni a szabad akaratomért és ki tudtam dobni a nem kívánatos egyéneket az életemből... Amikor senki sem ültethetett le a sarokba, hallgatni sok baromságot..  A békazöld-székes volt az első, aki tátott szájjal bámult porzó hülthelyem után, tán, még ma sem érti... )  Már vagy 5 éve folyik a Dunán a víz, mióta nem láttam...
Egy évben egyszer jövök fel Pestre, koncertre, és épp itt kell belebotlanom Mr. Pökhendibe???? És ilyenkor a rutinos énem bólint, igen, igen... Ez az én formám, minden rendben van velem, működöm...
Közben Szilvi barátnőm csörgött rám, hogy itt vannak barátaival, találkozzunk a tömegben, egy adott helyen. Igyekeztem megtalálni, de sok kört kellett futnom, kerülnöm magam körül, mire megláttam a színpad mellett álló, engem folyton hívó barátnőmet.
- Nem veszed fel a telefont?- kérdezte üvöltve majdnem Takáts Tamás mellett állva...
- Minek? Úgy sem hallok semmit!- üvöltöttem vissza.
- Gyere- fogott kézen, és átszlalomoztunk a tömegen. Közben Pindurék mellett mentünk el, és állati jó arcmemóriája van Pindurnak, mert már messziről kiszúrta, hogy jövök, és szájról olvasva értettem meg, hogy vigyázzak magamra, vigyek magammal sört, és nem mennek el innen, ha bármi van, itt megtalálom őket.

Az igazi tömeg a színpad mellől el sem mozdult...

Domboldalas képeket látsz, ez nem az igazi tömeg....

Itt lehetett beszélgetni, hallottad a hangod...

Az est beálltával, már ennyi hely sem maradt...

A korosztályok mindegyike megtalálható volt, a kicsiktől a szép korú rockerig

Felmentünk a hangosító sátor mögé, a domb oldalába, ahol már lehetett hallani saját hangunkat és ritkult a tömeg. Szilvi kiterített egy kis alkalmatosságot, letelepedtünk és kibontottuk a sörünket. Ahogy körbe néztem, mindenki így tett, családok, barátok, ismerősök és ismeretlenek, olyan kiülős, koncertes pikniket csaptak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Egyszer csak elkezdtem felszívni magamba a hangulatot, megfigyelni a társaimat, akik körbe vettek és akadt érdekes a megfigyelésemben. Előttünk közvetlenül, letelepedett három férfi és egy nő.
 A legidősebben látszott a legkevésbé, hogy sérült, a fiatalabbak közül az egyik Down szindrómás volt, a másik autista, Ő  kényszeres viselkedéseket produkált, hintáztatta magát, mosolygott, látszott, hogy izgalmas kalandban van része... Ne hidd, hogy zavartak; elfogadható és kedves, ártalmatlan volt minden megnyilvánulások, nem zavartak senkit vele, a lány pedig, magában ücsörgött, ő egyáltalán nem csinált semmit. Az idősebb, lehetett úgy 35 éves, nem több, azonnal kiderült, ő vigyáz mindenkire. Módszeresen leterítette a plédjét, levetkőzött és utasított mindenkit, hogy tegyenek ugyanúgy. Kiosztotta az elemózsiát, időnként istápolta őket, törődött velük, figyelmeztette őket, hogy ha elmennek valahova, ne hagyják el egymást, maradjanak együtt, atyáskodott, s ha ő maradt valamiért pillanatokra egyedül, azonnal elkezdett kényszeresen megmenteni másokat...
Ugyanis a világos színű felső ruhák bevonzottak nagyobb szárnyas rovarokat, akik nem tudták, hova lett a virágmezőjük, s a srác ezt nem tűrhette, felpattanva, egy könyvvel a kezében időnként lecsapott egy-egy ücsörgőre. Kedvesen mosolyogva mondta, hogy csak megmentettem a rovaroktól, és ment tovább csapkodni. Ezt a műveletet olyan elhivatottan művelte, olyan lelkesen és kedvesen, hogy senki sem haragudott érte, hogy időnként hátba veri a könyvvel. Amint visszaértek a többiek, már nem foglalkozott a rovarokkal, rájuk fordította a teljes figyelmét. A koncertek alatt lepődtem meg a legjobban, ugyanis, minden elhangzó dal szövegét énekelték, tudták, és annyira boldogak, felszabadultak voltak, hogy öröm volt nézni.
És nem csak, hogy énekeltek, hanem azt élvezték a legjobban, hogy azt csinálják, amit a többiek, ugyanolyanok, sőt, jobbak, osztozni tudtak az élményben, mert hátrafordulva sokszor láttam, hogy azt nézik, ki énekel még, kivel lehet együtt... Lelkesítő és megható volt, és olyan tiszteletet éreztem irántuk, hogy az egyszerűen leírhatatlan... Beatrice, Török Ádám és a Mini, Skorpió koncerten maradtak ott, és amikor jöttünkben-mentünkben keresni kezdtem a helyünket, csak a kis csapatra kellett fókuszálni és azonnal tudtam, mi hol vagyunk. Olyanok lettek ők, mint egy támpont, egy bázis a tömegben.
Otthonosságot, figyelmet, szeretetet árasztottak maguk körül. A Skorpió koncert vége felé a legidősebb felpattant, és számtalanszor elmondta, hogy még két számot tudnak maradni, mert haza kell menni és ő messze lakik. Két szám után felálltak, összecsomagoltak, összeszedték a szemetet maguk után, és az autista fiatal kétszer is visszajött még, hogy biztosan nem hagytak ott semmit maguk után... Amikor végleg elmentek, ürességet éreztem, hiányoztak a Tabánból, élmény volt látni őket így együtt.
Eszembe jutott a Kisfiam, amikor három éves korában úszótáborba hordtam a Dagályba, egy autista nagyfiú volt a csoportjában. Pár nap alatt annyira kiismerte a számára addig ismeretlen viselkedési formát, így amikor én is bemehettem a táborba, simán fordította a nagyfiú mozdulatait. "Most azt kéri, vedd le a hátizsákját, Anya..." Fogalmam sincs, hogyan csinálta a gyerekem. De megtanulta elfogadni a fiút azzal a furcsa viselkedéssel, egy érthető hang nélkül, és nem okozott számára gondot ezzel együtt lenni. Ez jutott eszembe. A kisgyerekek sosem tesznek különbségeket... Úgy fogadnak el dolgokat, embereket, ahogyan vannak, előítéletek nélkül... Az ember később romlik el...
És ez jó, hogy megint eszembe jutott...
A nagy várakozással ellentétben, számomra a Tátrai Band nagyarcú beköszönésével el is veszítette vonzerejét. A konferanszié a Beatrice előtt úgy lelkesítette a közönséget, hogy "Magyarország egyik legjobb koncertzenekara színpadon"! A Tátrai előtt fokozni kívánta a hangulatot és bezengedezte, hogy "és itt van a másik legjobb koncertzenekaaaar! A Tátrai Band!" Erre Charlie bácsi lazán közölte, hogy ez téves információ, mert ők nem a másik, hanem a legjobb... Az effektek feléledtek, sokkal több külsőség lépett életbe, a sötétedésnek köszönhetően égő fények villantak a nézők szemébe, mint egy túlműködő vaku, lett figurázás a színpadon, a zene szólt, mintha rádióból hallanád, olyan szépen, sterilen, tiszta volt, élő és tökéletes, de valahogy még sem volt olyan, mint amit vártam. Így csatlakoztam a felszedelőzködőkhöz, és még a nagy tömeg előtti lelépésre szavaztam.
Volt itt még egy apróság, ami szintén csak egy magánéleti húr. Nem csak a kihanemén figurával találkoztam a Tabánban, hanem a legutolsó legszebb szerelmemmel is, pár éve mindig együtt jártunk koncertre, biliárdozni, és most is csak lazán összefutottunk a tömegben...( Ennek a valószínűsége azért kicsit több volt, mint a pojácával...)
 Ő, annak idején egyszerűen taszította magától az elköteleződést, rosszul volt mindentől, ami kényszerűséget, állandóságot hozott az életébe, s most az új párját kísérte el. Köszöntünk, beszéltünk pár szót, csak néztem, vizslattam,  hallgattam nagyokat, hogy ez most valóban komoly lehet-e, megtörtént-e a nagy áttörés, s bár kezdett kicsit üldöz a múlt élményem lenni, megállapítottam magamban, mint Sid, (megnéztem, így kell írni ) a Jégkorszakban, amikor mammut barátja párt talált, hogy a "Mi Mannink felnőtt végre"... Lehet, hogy most sikerül neki....
Nos, ennyi minden történt egy este alatt... Hazafelé a Váci utcán, egy igazi fesztiválimen-t (a szó eredete by gyerekem), egy alkoholtól hipoglikémiás beteget is ellátunk Ica barátnémmal, s miután saját lábára tudott állni, mi is útra keltünk hazafelé...  Hatalmas éjszakai melegszendviccsel búcsúztunk Budapesttől, a Népligetnél lecsengett az élmény, fél egyre haza is értünk. Hát nem megérte? Imádom ezt a Tabánt!

Kisgyerekes szülők koncert helyszíne...

Játszótér a Tabánban

Erzsébet Királyné a híd lábánál, hazabocsájtott bennünket...