Miről is szól ez az epizód? A vaksi randik körüli gondolatokról...
Mert mindenki jót akar, aki szervezi, aki belemegy, még az is, aki tud róla és az is, aki nem... És mégis, olyan gyakran lesz ebből mini ég és földrengés, világomlás és apokalipszis.... Hogy miért? No, mesélek...
Adott egy magamfajta nőszemély, aki mint az köztudott, nem pillesúlyú, nem hódító, nem különösebben nyílt és csábító, inkább agyas és önérzetes, szenzitív és kissé elvont, amolyan amatőr művészet kedvelő, alkotó, választott művészet nélküli művészember, vagyis, nem könnyű eset.
Él egy pont olyan sármmal, fellépéssel, megjelenéssel rendelkező korombeli fiatalember, aki első blikkre is megdobogtatja a szívem. Szerény feltételezéseim szerint nagyon is él, elérhetetlenül, egy másik idősíkban, bolygón, és dimenzióban.
Képzeld el, hogy egy szombat délután mégis, beszállok az autójába egy véletlen - összehozta a sors vagy barátok(?)- program miatt. A kezdő pillanatok izgalmasak, egy büdös szót sem értek a szituációból... Bemutatkozunk, kölcsönösen lessük egymást a tükörből, persze úgy, hogy a másikunk ne vegye észre... Az első benyomások titkos remegéssel járnak át, és magamban csak annyit mormolok, hogy - nahát...! (szemhéjam mögött pukkantgatom a piros szívecskéket, lökdösöm Ámort le a fáról, elhivatottan csavargatom ki a kezéből a nyilacskákat...)
Ez a laza csavargással kecsegtető program ezek szerint tartogatott meglepetéseket! Pedig már fel voltam készülve, számítottam arra, hogy házaspár barátaim mögött kullogva fogom rendületlenül jól érezni magam, megtalálni a magányosok számára tartogatott megfigyelős, lélektartósító és kiegészítős pillanatokat az estéből... Végül is koncertre megyünk, oda indultunk, és ugyebár a koncertek számomra egyébként is kiemelkedő jelentőségű események az életemben. Van listám is, hogy még kit szeretnék élőben hallgatni, és mostanra rengeteget sikerült kipipálni a vágyottakból.
Itt van ez a pasi. Jó ideig próbálom feldolgozni a helyzetet, hogy én, kvázi csapdába lettem csalva. Egy szót sem hallottam arról, hogy lesz még velünk valaki, és nem az az autó jön értem, amelyiket vártam... Ráadásul, sejteni véltem, hogy ez fordítva is igaz. Ő sem tudta, hogy egy magam korabeli és kinézetű nőt kell magával vinnie, útitársként egy hosszúnak ígérkező estére. Próbáltam értelmezni a helyzetet, de nem nagyon nem ment. Az egyetlen, amire emlékszem, hogy örömmel töltött el a tudat, végre nem egyedül fogok bóklászni, lesz mellettem valaki, akivel beszélgethetek.
Az ügy tisztázása érdekében, rákérdeztem társnőmtől, hogy mi ez az egész?
- Hát, úgy gondoltuk, hogy jó lenne, ha eljönnél, mert a srác már csütörtökön jelezte, hogy velünk tartana, együtt nyomták le a férjemmel múlt héten az Alföldi Kéktúrát biciklivel, 920 km-et mentek, és úgy tűnik, nagyon összenőttek. Hát ezért. És hogy ne legyek én egyedül, mert ők ketten nagyon jól elvannak, én hívtalak meg magamnak.
- Tisztázzuk, nem neki lettem meghívva?
- Hááát, tulajdonképpen nem is tudom... nem bánnám, ha megkedvelnéd... Akkor sokat mehetnénk együtt mindenfelé...
- És ha nem?
- Miért? Nem? Nem tetszik?
- De. Tetszik, sőt, de biztos van apró betűs rész is a lap legalján... Borsóagyú, lelketlen, utálja a kutyákat, a gyerekeket, ilyesmi...
- Van egy huszonéves barátnője, akivel nem jó a kapcsolata... Nem felel meg neki szellemi szinten - bökte ki már-már suttogva barátnőm.
- Normális vagy? Hogy is gondoltad, hogy én neki való vagyok?
- Most mi van? Félre értettél valamit?
- Nem tudom, hogy hogyan van ez, de azt biztosan tudom, hogy akinek huszonéves barátnője van negyven éves kora felett, nem nagyon szokott kétszer annyi idős nővel kapcsolatokat keresni, építeni... Tapasztalás ez már, kőbe van vésve...
- Én nem azt mondtam, hogy gyere össze vele, csak azt, hogy örülnék, ha megkedvelnéd.
- Én meg csak azt mondom, hogy ne reménykedj semmiben...
- Mi szeretnénk, ha szakítana vele, nem illik hozzá, nem is érzik jól magukat együtt. Folyton panaszkodik. Azt gondoltuk, hogy ha téged megismer, látja majd, hogy van alternatíva... Korabeli, jó fej, igazi nő...
- Nem szabad beleavatkozni senkinek az életébe. Nem véletlenül van mellette az a lány, és nem dönthettek helyette. Én most ide vagyok tukmálva, ha akarja, ha nem, félre fogja érteni a helyzetet, és én egy idő után számára kolonc leszek. Mert ilyenek a pasik, megérzik a szándékot és ezerrel elkezdenek tiltakozni ellene. Nem volt jó ötlet.
- Majd kiderül.
- Már kiderült...
- Miből gondolod? Nem tetszik?
- De tetszik. Nagyon is. Ezért nem volt jó ötlet...
Ahogy haladt előre a történet, lett lazább néhány pillanat, és aztán egyre nevetségesebb az egész szituáció.
Amit én kifejeztem, az a barátságosság és nyíltság, hogy lazán veszem, feltalálom magam, külön utakon járok, nem hozom kínos helyzetekbe magunkat, ha már így alakult. Fotózni mentem, és élvezettel kattogtattam is a gépem. A fiúk elmentek vásárolni, majd BL meccset nézni, nem is érdekelte őket a koncert. Nem baj, mi barátnőmmel fenékig élveztük az egészet, bort kóstoltunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk .... A koncert után, a pasi, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, nagyon hamar rájött, hogy a csapda ott libeg az orra előtt, még tán beavatottnak is vélt, pedig éppen olyan ártalmatlan voltam ebben, mint a ma született bárány... Elkezdett elhatárolódni, külön nézelődni, lemaradni, eltünedezni, hogy még sem tart velünk, még sem igényli a barátai közelségét...
A mélypont a hazajövetel előtti sétálás közben érkezett el... Egymás mellé kerültünk, mert a házaspár barátaim végre egymáshoz jutottak, kettesben andalogtak a lecsengő fesztiválon. Egy ideig mellettem lépkedett kissé gondterhelten, majd menekülésnek szánt mozdulattal előkapta a telefonját és felhívta a barátnőjét.
- Szia, Szívem...!- hallottam csacsogását, és itt nálam betelt a pohár. Sőt, össze is tört.
Hirtelen nem volt a kezemben semmi sem, amivel kifejezhetném, hogy dettó rombolnám le a csapdát, nehogy azt higgye már, hogy csak neki kínos... Rágyújtottam. Élvezettel szívtam le a füstöt, menekülvén a rossz érzésem, a megbántódásom, a lepöckölésem elől.
Én nem akartam ebbe a szituációba csöppenni! Én nem szerettem volna azzal szembesülni, hogy szükséges rossz vagyok, akinek csökevényessége figyelembe vételével, meg kell mutatni, hol a helye...
Hazafelé az úton, mind a négyen beszélgettünk az autóban, addigra már kicsit gondolkodni tudtam, s arra jutottam, hogy nem hagyom magam megsemmisíteni. Egy ideig hagytam, hogy a pasi önmagáról beszéljen, szinte percre pontosan beszámolt az elkövetkezendő napjairól, s majd elterelődött a szó a vízitúrákra, az evezésekre. Mondott egy mondatot, amit nem értettem és kértem, fejtse ki...
- Miért mondod, hogy a vízitúrák igénytelenséggel járnak?
- Mert nem tudsz fürödni, tisztálkodni, sátorban alszol, kevés pólót, ruhát vihetsz magaddal, csak ami egy hordóban elfér...
- Szerintem ez egy nomád életmód és ez ezzel jár. Fürödni lehet a strandokon, a kempingekbe, benzinkútnál, lehet reggelizni a strandbüfékben, lehet pólót mosni a csapoknál, vacsorázni bográcsban főtt ételt, vagy büfés kaját, aludni a szabad ég alatt vagy sátorban. Ez mind attól szép, hogy más mint a többi nap, és nyilván, ha szállodába kívánkozol, nem ezt a kikapcsolódást választod.
- Persze, de amikor már napok óta ugyan azt a pólót viseled, és nem tudsz lefürödni, büdös vagy, akkor ez már nem szalonképes.
- Nem, de nem is ezért vállalkozol rá, nem igaz? Ez is Vasember- képző, mint az extrém bicikli túra, vagy a Kinizsi 100, vagy a 24 órás futás...Tudom, átéltem, eveztem én is közel 200 km-et a Tiszán, életem legszebb élménye maradt... - mondtam szelíden, és kicsit végre megnyugodtam. Igazából, kötözködni akartam vele, hogy ne higgye, hogy mindent jól tud és csak ő mondhatja meg az igazat. Hogy igénytelenségnek tartja azt, amit a világon a legszívesebben csinál, mert erről beszélt a legtöbbet, számomra a dolgok helyre igazítása után ordítozott...
Véget ért az este, és hazaértünk, engem tettek ki elsőként az autóból...
Örömmel szálltam ki, és megkönnyebbülve hátra sem néztem. Megmenekültem a vaksi randiból, egy vaksi pasas, humortalan életének szomorú villanásaiból. Hát, én lehet, hogy Vaksityúk vagyok, aki néha talál szemet, és rálel az igazságokra, de én ezt vállalom. Elhatároztam, és ezt nagyon mélyen így is érzem, hogy soha többet nem szeretnék Vaksipasival találkozni, sőt, elhatároztam, hogy inkább társadalmi elvárások szintjén, egyedül maradok... Mert miért is bántódtam meg igazán?- kérdezheted...
Hogy semmibe vett, mikor velem tudott volna beszélgetni pár szót, feloldhatta volna a rettenetes zavart, amibe mindketten csöppentünk, nyithatott volna a barátság felé, ehelyett jelenlétemben inkább felhívta a kedvesét... Nem csak azt mondta el vele, hogy nem tetszem, hanem azt is, hogy nem tisztel... És itt jön az én megérzésem, ami megint csak megerősítésre talált; nem véletlenül van nála jóval fiatalabb barátnője... Mert a lánynak, a sokat hiányolt szellemi partnerség okán, hamvas életkorából adódóan, még nincsenek komolyabb, emberi elvárásai, igényei Vaksipasival szemben... Így nincs is mit teljesítenie, lehet ő az isteni férfi minden megerőltetés nélkül...Hiányosságait, gyengeségeit méltón képviselik a megnyilvánulásai, és erről aztán már így, nincs is mit beszélni... Tényleg él, létezik, egy másik bolygón, másik idősíkban, dimenzióban...
Végső meditatív megállapításom, már sokszor írtam: "Semmi sincs véletlenül. A természet nem pazarol, s ha pazarol is, szükségszerűen teszi... " Ez jutott eszembe.
És még az is, - mert minden nő, bármit is mutat vagy mondd, mélyen legbelül, tört rózsaszínben, organza virágok között tartja a lelkét,- hogy Mr. Darcy volt ennyire unszimpatikus Elizabeth Bennettnek a Büszkeség és Balítéletben, s el is hangzik benne egy mondat... Hogy "megbocsátanám a büszkeségét, ha nem sérti meg vele az enyémet..." És még azzal a nagyon, nagyon lényeges különbséggel is érvelnék, hogy Jane Austen korában még tisztelték a nőket... Ha tetszett az illető úriembernek, ha nem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése