VII. Netversfesztivál, Győr 2. rész

    Aludtam rá még egyet, és bízom benne, hogy értelmes esszencia születik belőle....
Ott tartottam, hogy kimaradt a reggeli. Az egyetlen, amiről magunknak kellett gondoskodnunk, nos, abban kudarcot vallottunk... Persze, ettem kekszet, bármit, ami elém került, de nem volt tőle jó érzésem.
    A helyszín, a József Attila Művelődési Ház volt, klassz kis parkkal, játszótérrel körbe véve a kertvárosi rész kellős közepén. Tetszett nagyon a szűk utcák ellenére, hogy nem panel tűztornyok vesznek körül, hanem sorházak, kis és nagyobbacska családi házak, de a pech ide is követte a szervezőket; közvetlenül a műv.ház mellett nagyméretű magánhajlék építkezési munkálatai zajlottak.Ne gondold, hogy jött a daru, betonkeverős autó, vagy ilyesmi, de a zajok időnként erősek voltak, betonelemek, sitt hullott, betonkeverő forgott, jöttek-mentek a munkások, szakasztott úgy, ahogyan azt kell.
   A műv.házban még alig volt valaki, gondoltuk, és ezen el is viccelődtünk előző este, hogy mi a reggeli matinéra érkezünk. (tudod, amelyikben az a szlogen, hogy "hagyd aludni az apát, anyát..."
    Azonnal felcsillant a szemem a jó képességű kávéautomata láttán, meg is rohamoztam, élvezettel kortyolva az ébresztő nedüt. Igen, és nem. Jól esett, de nem lett tőle jobb a belső remegésem. És akkor megláttam egy félig kinyílt ajtót, amire kíváncsiságom le is csapott azonnal. Úgy, kávéstól, ahogy nem illik, be is dugtam a fejem, és megláttam egy csomó képet a kiállító teremben... Ránéztem az ajtóra szegezett plakátra, PaeDH. Buják Ágnes kiállítása. Kicsit elméláztunk Zsóka nénivel, hogy mi lehet az a PaeDH, de arra jutottunk, hogy valamilyen doktorandusz lehet az alkotó. És azt vettem észre, hogy a képek bevonzottak mindenkit, tele lett velünk a terem, álltunk és bámultunk, fogadtuk be a látványt, a képeket, a színeket, hangulatokat, és arra gondoltam, hogy már megérte....

A képek címei nem látszanak, a színek, a témák magukért beszélnek...

Annyira jól esett látni, hogy azonnal előkaptam a telefonomat és elkezdtem megörökíteni a képeket. Szentül hiszem, hogy jót teszek azzal, hogy megmutatom mindenkinek Buják Ágnes munkáit, különben sosem tudnánk róla, hogy ilyen tehetséges, jó szemű, jó kezű és hihetetlen szín és tér látású művész.
A képekkel feltöltődve, bevallom, sokkal nyugodtabb lettem, képeztem valamiféle tartalékot a fellépés előtt.
Már nem érdekelt annyira a mikrofon, el tudtam hinni magamnak, hogy megbirkózom a feladattal. (Voltak hozzámszoktató próbáink, külön miattam, és ez is eszembe jutott a fellépés előtt.)
    Mi voltunk a másodikak, volt időnk egy kicsit még elpihenni a feladat megugrása előtt.
Meghallgattuk a 7. Bekezdés zenekart, és bizony arra gondoltam, hogy nagyon jók. Négy dalt játszottak, nem volt sok időnk meditálni, mert egyszerre csak szólított minket a színpadra Faggyas László, azaz Fagyi. Az átszerelés és leszerelés idejére tébláboltunk, de ahogyan haladtak a dolgok előre, úgy nőtt a feszültség is. Felsorakoztunk, asztalt kaptunk a hangszereknek, beálltunk jó nagy ívben, hogy aztán egymásra már nem igen támaszkodhattunk. Én nem hallottam senkit magamon kívül a színpadon, és ez talán hiba is volt. Magamra maradtam. A mikrofon egy ideig nézett velem farkasszemet, majd miután meg sem mozdult, próbáltam kicsit megidomítani szelíd piszkálgatással. Közben Fagyi olvasta fel az ismertetőnket, amit én írtam, de valahogy el is felejtettem, és csak a nevemre lettem figyelmes. Azt kérte, jelezzem, ki vagyok. Én, én vagyok, döbbentem meg, és meghajoltatott a közönség felé. Nem is matiné! - néztem körül... Uram Isten, vannak már páran! Nem telt ház, de majdnem félig volt a terem.
Persze, a mikrofon továbbra sem akart működni, pedig megbeszéltük, hogy előtte kipróbálom, beleszólok, hogy halljam a hangom. Addig szerencsétlenkedtem, míg egy hangtechnikus megszánt és fellépett, kilazította a csavarokat, beállította nekem.
 De először nem nekem kellett! Hanem Ildi hangszerének. Majd az Amikor hazatérsz c. dalban nekem is kellett, de csak a kezemnek a béka hang imitátor zenei eszközömnek... És csak majd aztán az Ártéri erdő dalánál kellett nekem a prózai részhez... És akkor rájöttem, hogy én és a mikrofon sohasem leszünk barátok, mert ennyire még sosem zavart, mint ekkor, a mi 15 percünkben. Ugyanis, ott meredezett az orrom előtt, bár jól hátra léptem, hogy kimásszon az intim szférámból, de akkor meg a kottaállványon lévő súgókat nem láttam! Atyaég! És Minden Földi Szentek! Kényszerképzeteimmel küzdve, hogy csak az én hangom fog majd nyekeregni a felvételen, és engem hallgat mindenki az erre érdemes kórus helyett, teljesen megbénította a vokálomat. Vinnyogtam egy keveset, majd azon gondolkodtam, hogyan árthatnék a legkevesebbet a kórusnak... Playbackeljek? Azt is leveszik, hogy ha ez az oldal nem szól. Még hátrább léptem, de már nem is voltam lassan a színpadon... Szóval, egészen a békahang következéséig szerencsétlenkedtem. Majd, miután ez is megvolt, koncentráltam az Ártéri erdő dalára... Fél oldalt álltam, szembe a mikrofonnal, és a szembe lévő csupasz falnak tudtam mondani a prózai részt, majd miután erre rájöttem, próbáltam a közönség felé fordulni, és büszke vagyok rá, teljesen fejből, hiba nélkül lement a lényeg...
Persze, mondhatnád, még jó hogy tudom, én írtam. De ez nem jelent semmit. Attól még számos okom volt elrontani, kiakadni és elmenekülni erről a becses helyről. Komplexusaimnak köszönhetően, a versem, dalom premierje maradandó emléket hagyott bennem. A bénázás, a félsz és fóbiám sütögetett egy bájos kudarcszerű képződményt a lelkemen. Hamar begyógyul, ebben bízom...
És hogy egyébként milyenek voltunk?
Értékelésem nem lehet teljes, mert nem hallottam még magunkat a felvételről. Belülről keveset tudunk észlelni és felfogni, ez már régi tapasztalás. Amit mi jónak hallunk, az nem is olyan jó. Amiről azt hisszük, hogy elrontottuk, azt általában észre sem veszik...
Tudnod kell, hogy mi ezen a fesztiválon egyedülállóak vagyunk. Egyetlen kórus sincs a fellépők között. Nincs és nem is lehet minket összehasonlítani a hangszeres fellépőkkel, zenekarokkal, és nem illik párhuzamba állítani a szóló énekesekkel sem. Mindegyik műfajnak megvannak az előnyei és a hátrányai is. Önmagában ezzel, hogy mi 13-an kiálltunk és énekeltünk, mondhatnád kezdetleges hangszereinkkel együtt kísértük magunkat, egy külön kategóriát alkottunk a fesztiválon. Verseink, dalaink muzikalitása, ötletei, színessége, könnyedsége Zsuzska irányításával, hozzáértésével születnek. És azt kell leszögeznem, és erre mi 13-an vagyunk a tanuk, hogy hallottuk saját dalainkat más előadóktól, nagyobb zenekaroktól, egyéniségektől, sőt, híres emberektől is ( lsd. Huzella Pétertől Ady Endre: Az úr érkezése), és nem csalódtunk a dalainkban. Büszkén vállalom, hogy a kórus így és azon kották alapján adja elő a megzenésített verseket, ahogyan azt Zsuzska megálmodta. Nincs szégyenkezni valónk. Néha hiányzik a kommunikáció a hallgatósággal, most is elveszett néhány fontos információ a dalainkról. Megfigyeltem, hogy azok az előadók, akik felkonferálják maguknak a dalokat, hozzá tesznek egy kicsit a történetükből, még ha nem is szól jól, és nem is jó igazán, nagyobb sikereket könyvelhet el, mert közvetlen barátként vonja be a hallgatóságot... Mint Hofi Géza, mikor azt mondja - " Te, figyelj, Haver!.." No nem ilyen szemtelenül, de személyesen, mintegy megérintve a vállát az embernek...
Tehát van javítanivalónk magunkon, mégpedig stilisztikai hibák. Magamra nézve kezdem, nekem nem szabad a mikrofonnal kísérleteznem... Nem érdemes...  Azután, valamelyikünknek kommunikálni kell a közönséggel, felvezetve a dalainkat, történetéből néhány nüansznyi érdekességgel... és kellene mellénk még néhány alkalmi hangszeres ember, hogy Zsuzska válláról lekerüljenek a terhek, tudjon szabadabban gondolkodni, játszani, alkotni, és hogy ne fáradjon el halálosan a finisben... És, ha még bírod, azt is láttam, hogy egy-két segítő ember, kísérő mennyit tud lendíteni a zenekaron, énekkaron, fellépőn...pl.  Kaját hoz, vizet készít, beállít, törődik, felmos, biztat, kedveskedik, szervez, apró dolgokat menedzsel a fellépés körül... Nekem ezek maradtak meg a fellépésünk utáni lecsengő adrenalinból. Tiszta, önkritikus gondolatok. Megbirkóztunk, működtünk eddig is, de sóvárogva néztem, hogy másoknak mennyivel könnyebb, hogy sofőrjük van, s a közlekedés stressze, fáradsága nem a fellépőre hárul... Zsuzska és Ildi ismét túl és azon is túl teljesítették a vállalásaikat, és ezek nem mennek ki az éterbe, nem tudja az, aki nincs benne, vezetni 210 km-et, majd kolbászolni egy ismereten városban, teljesíteni és teljesíteni, adni és adni... Ezúton is köszönöm, a dalos nép nevében mindkettőjüknek azt a pluszt, amit letettek az asztalra szervezésben, összefogásban a közösségéért.  Folyt. köv...