VII. Netversfesztivál, Győr 1. rész.

      Kötelességem lenne értékes és eseménydús élménybeszámolót készíteni, de még nem ülepedett le a másfél nap bennem. Fontosnak vélem, hogy személyes tapasztalataim, gondolataim legyenek megörökítve, mert bizonyos szempontból, önző az ember, maga akar emlékezni az élményére. Hogy ez másoknak is élmény vagy érdekesség, megint csak tiszta szerencse....
Egyrészt, mondhatom mindannyiunkról, hogy nehezen kezelhető elvárásaink voltak a fesztivállal kapcsolatban, hiszen, tavaly ilyenkor a VI.-ról majd kibuggyant belőlünk az élmények sora... Tehát, már volt összehasonlítási alapunk Gyomaendrődről. Akkor és ott olyan intenzitással éltük meg a fesztivált, hogy most is valamilyen katartikus élményre számítottunk.
     A körülmények, a tapasztalatok, olykor hozzá tesznek, fel vagy le értékelnek emlékeket. Nos, azt kell hogy megállapítsam magamban, hogy a tavalyi jobban feldobott engem, és akkor most nagyon igazságtalan vagyok ehhez a rendezvényhez....
     Lehet, hogy tavaly Gergely Ágnes bűvölt el jobban a maga hihetetlen intelligenciájával, rögtönzött irodalom órájával, vagy Sebő Ferenc a hatalmas és utánozhatatlan hangulatú koncertjével, vagy Gyomaendrődi környezet, a szívélyesség, vendégszeretet, csend és tisztelet adott jobban otthont az alkotóknak, nem tudom megítélni.
     Igazából nem lehet összehasonlítani a két rendezvényt. Mert ugyanis, maga az irodalom sem arról ismerszik meg, hogy idilli és probléma mentes, nyugodt és harmonikus építőköveken nyugszik. Figyelmeztetnem kell magam, hogy a költészet, a zene és a dalok a kopár sziklákon, háborús körülmények között is megélnek, születnek és teljesednek, sőt, a betiltás, üldözés legendásan maradandó antikolást hajt végre rajtuk, hiszen barlangokban, padláson, pincékben, illegális búvóhelyeken is tovább léteznek, új életre kelnek... Emlékeimben felsejlik egy erdélyi lány, aki azt mesélte, hogy késő éjjel jöttek össze egy félre eső fészerben, petróleum lámpa fényénél Szilágyi Domokos verseket olvasni egymásnak...
Tehát, nincs mit összehasonlítani, úgy kell értékelnem, mintha az első és az egyetlen egy lenne, megfoghatóvá és eltehetővé tennem, magamnak, rosszabb napokra kapaszkodóként, öröm emléknek, élménynek...
     Győrben jártunk az énekkarral, s nem számítottunk rá, hogy egy nagy város mivel jár együtt.... Kicsit azt hittük, hittem, hogy a nagyváros azt jelenti, hogy nagyobb érdeklődés, több hallgató, nagyobb tekintélyű eseménynek nézünk elébe...  Nem csak, hogy nem volt sok érdeklődő, nem előadó művész a közönség soraiban, hanem úgy tűnt, elvesztünk a város forgatagában. A győrieknek nem esett le, hogy milyen neves esemény csöppent a közvetlen közelükbe, elérhető távolságra, így aztán nem is szakadtak ki megszokott lapulásukból. A város élte a megszokott kis életét, a helyi lapokban megjelent interjúk, ismertetők sem keltették fel érdeklődésüket a nagy tavaszi mélázásából.
    Hihetetlen sok autó, hétvégi bevásárlós forgalom volt, hatalmasnak tűnő távolságról, a szállástól a rendezvény helyszínéig küzdöttük magunkat.
A szállásunk az Apor Vilmos Katolikus Iskola kollégiumában volt, mindenkinek jó szívvel ajánlom, akinek szállásra van szüksége Győrben. 6 db vendég szobájuk van, 4 ágyas, fürdőszobás, tágas, tiszta, olcsó és nyugodt szállást biztosítanak az erre járóknak. Egy gond van vele, kint van a város szélén. Autóval járhatóak a távolságok, de a történelmi belvárosból nem láttunk semmit, nagyon a város szélén közlekedtünk. Vagyis, amit mi itthon tervezgettünk, hogy sétálunk, nézelődünk kikapcsolódásképpen, arról nagyjából le is tehettünk. Egyetlen egy helyre jutottunk el, és pedig a bevásárló központba. De erről majd kicsit később....
     A szervezők briliáns, aprólékos és nagyon derekas munkát végeztek. Az étkezési lehetőségeket a finom kajákkal a rendezvény közelében, vagy a helyszínen oldották meg. Jóízű marha pörkölttel, savanyúval és desszerttel vártak minket péntek este a Nádor étterembe, amire ki volt írva, hogy Arrabona Lions Club. Gondosan ügyeltünk arra, amint beléptünk, hogy villogó szemmel, oroszlán üvöltést helyettesítő vicsorgással jelezzük, megjöttünk. Miután senki sem vicsorgott vissza ránk, eléggé gyermetegnek tartván a belépőt, leültünk és vicces Pincér Úr élcelődő kedvességével is megelégedtünk.  Ennek örömére, jól be is kajáltunk az első általunk látogatott program előtt. Tudod, mivel jár a teli has? Hm? Kókadással. 
(Lábjegyzet: politikai propaganda műsor zajlott a helyszín közelében, teli torokból tapsikoltak a népek, a szónokok nem győztek indulattal meggyőzni nyugdíjas, ücsörgő bizonytalankodókat, hivatásos, népszerű zenészek adtak lelkesítő koncertet... Szegény szervezőink! Amikor kijelölték az időpontot a fesztiválra, még szó sem volt választások előtti utolsó napról, és én még azt sem tudtam, hogy kampány csend sincs már... Megjegyzem, hiányolom. Mindegy, kik adták az ingyen műsort, bárki adja, zavart volna. Próbáltam arra figyelni, hogy miért jöttünk, mi a célunk, és maximálisan kizártam a külső világot, a politika minden aspektusát...)  
      És következett Ladányi Mihály-est, Berzevici Zoltán előadásában. Nem mintha nem érdekelt volna bennünket... Nem mintha nem lett volna jó... Én, és ezt most a magam nevében írom, élveztem. Addig a pillanatig teljes odaadással, amíg ki nem mondta a rettenetesnek tűnő mondatot Berzevici Zoltán: 32 dalt fogok elénekelni... Önkéntelenül gyors fejszámolásba kezdtem... Vajon mennyi egy dal? 1-3-5 perc? Már láttam magam lebukva a székről, szégyenszemre koppanni fog a fejem a padlón, unikornis szarvam lesz, és nekem tulképpen annyi... Sosem mosom le magamról, úgy fogok járni, mint a "Bruhahával"... (A Székely lakodalmas utolsó szakaszában, az 5 versszakos részből nekem négyig sikerült uhaha helyett bruhahát énekelni... És hagyták... Nem hazudok, hetekig sírva röhögtünk rajtam...)
Az elején, azt hiszem háromig számoltam a dalokat. Nem azért, mert nem tudok háromnál tovább számolni, de egyszer csak már nem számoltam. Belemélyedtem, felszippantott és elfelejtettem materialista lenni.... Emlékszem még egy pillanatra, hogy ismét eszembe jutott, hogy tán már eljutottunk a feléig...

Ladányi Mihály

     Érdekes volt, és azért nem untam meg, mert jó volt a srác, sokat mesélt személyes kapcsolatáról Ladányival, az életéről, a főbb tulajdonságairól, szokásairól, kalandjairól. Közel hozta, letette elénk életművét, még ha nem is volt mindig az az ember Ladányi, akit kedvelnék a hétköznapokban, kialakult egy gügye SZTK keretes szemüveg mögül kikukucskáló, hülyegyerekes fotóból egy Művész 3D-s egyénisége. Kissé piás, kocsmavédjegyű, érzékeny, érzelmes, kedves, humoros, szarkasztikus, önkritikus figura. Úgy éreztem, megint tanultam valamit. Tanultam látni egy mókás, kissé bohóc arc mögé bújó hatalmas Nagy Lelket.
A műsor végén Hangraforgóék is színpadra léptek Zoltán mellé, kísérték három dalban, és nem lehetett látni, hogy a hangszerelés nincs összepróbálva. Persze, jutott eszembe, egy igazi zenész bármire képes, bármit lejátszik a hangszerén, hiszen ezért csodálatos minden megnyilvánulásuk.

Berzevici Zoltán és a Hangraforgó

F. Sipos Bea és Berzevici Zoltán

     A koncert után kezdődött a Verskocsma, amely beszélgetésekből, oldott kapcsolatok kialakításából és együtt fogyasztott itókából állt. Ezt a programot kihagytuk, fáradtak voltunk, kimerültek, és még egyet kellett próbálnunk este, így visszamentünk a szállásunkra. Mire elkezdtünk próbálni, így is majd fél tíz volt.
Gyorsan lenyomtuk a dalainkat, javítgattunk, alakítgattunk még a kiegészítéseken, de nem bírtunk koncentrálni. Kicsit még beszélgettünk, vitáztunk, fotóztunk, aztán fél 11 felé mindenki bedobta a törülközőt. Jól aludtam, csak úgy ébredtem, mint akin átment hat kamion. Nem és nem tudtam felébredni rendesen. Hiányzott a rendes kávé, a reggeli bioritmusom, amiből már napokkal ezelőtt kizökkentem az éjszakázás miatt... Azt sem tudtam, hány óra van, milyen nap, milyen év...
    Még próbáltunk egyet ébredés után, csak a csapvízből kevert nescafé tartott ébren, és meg kell, hogy mondjam, nem eléggé... Hangom egyre bizonytalanabbul csengett, egyre rosszabbul éreztem magam- saját magamtól. Tudom ám, mi zavart, hogy verset kell mondanom, bele egy mikrofonba, és ettől nekem van egy jól szituált, intelligens fóbiám.
     Mikrofon és én, két külön világban élünk. Ő nem hall, én meg nem értek hozzá. Nem látok mögüle, nem tudom bekapcsolni, beállítani... A rádióban ezzel még nem volt semmi bajom. Velem volt Holéczi Panni, aki mint hangmérnök üzemelt mellettem és javítgatta feledékenységem bakijait. Ha kellett, figyelmeztetett, ha kellett igazított, ha kellett bökdösött, hogy ne felejtsem el lehúzni a zene alatt a kimenő hangokat. De itt nem volt velem Holéczi Panni. Mikor alakult ki ez a fóbia? Úgy emlékszem, az orgona koncerten, 2012. októberében már volt. Olyan halkan sikerült szöveget olvasnom, alig volt hallható a mondanivalóm, nem mertem belebeszélni, mert féltem, hogy harsogok.
      Anno' a rádióban fülesben beszéltem, hallgattam a kimenő hangomat, sosem zavart, hogy előttem lóg a mikrofon, nem is vettem tudomásul, hogy van. De ott, kezemben a szöveggel, tartva a mikrofont, nem tudtam összeegyeztetni a dolgokat. És ez azóta kísért. Ha beállítottam magamnak, akkor előttem használó elállította és az izgalomtól észre sem vettem, úgy maradt, így lelkesen a plafonnak, felfelé beszéltem, az arcom egy merő mikrofon volt, beleolvadtam, szinte csüggtem rajta, mint egy született dinka. Aztán volt olyan, hogy mellé ültem, nem kellett fognom, de akkor sem láttam ki mögüle. Kísért ez engem, nagyon. Vagy nem hallatszom, vagy nem látok, és az is zavar annyira, hogy bakizzam... Szóval, paráztam, rendesen...  És amikor, már rájöttem, mi a bajom, akkor tünetetek produkálva, el kezdtem éhes lenni...
    A reggeli. Hát, az nagyon hiányzott. Előző nap, mindannyian munkából jöttünk, kiestünk a taposó malomból, nem tudtunk előre gondolkodni, spájzolni az eseményre... Mivel korán kezdtünk reggel, 9 óra 20-kor már színpadon kellett állnunk, nem nagyon jutott idő próba után boltba menni, vásárolni, benyomni egy kiflit, teát, ücsörgős, ráhangolódós reggelit varázsolni magunknak. Hogy ez miért probléma, mikor egyébként délig általában egy falatot sem eszem? Mert az izgalom, a feszültség ezerrel marta a gyomromat, és akkor is megéheztem volna, ha nem akarok. De erről majd kicsit később mesélek... Folyt. köv...