Ma egy furcsa nap van...

Olyan emlékezős, érzelmes, érzelgős...
Mindenkinek van vesztesége, a mai napon nekem kettő is, amihez maradandó emlékek fűznek...
Nagyon mély emlékek törnek fel a mai napon, ma van volt anyósom, Pityi Katalin születésnapja...
Ha láttál erős egyéniséget, akkor sem láttál még ilyen különlegeset...
Gyakorlatilag 44 éves korától beteg volt. Hol a mellrákkal küzdött, hol a cukorbetegséggel, hol ideiglenesen megvakult, hol méhtumorból gyógyult, mindig volt valami... Akkoriban a Rókus kórházban volt gazdasági nővér, mindent és mindenkit ismert, névről, arcról, ruhaméretről... Szemészeti asszisztensnőkét is közvetlen kapcsolatban volt minden beteggel, arra járó és segítségre szorulóval. Furcsa nógrádi tájszólásával egyedi jelenség volt a belvárosi kórházban. A betegségek halmozódása miatt korán leszázalékolták. Nem volt választása, épp valamelyik életveszélyes betegségét hordta ki. Az otthon léte is nagyjából folyamatos lábadozással telt, sosem csüggedő élni vágyással, hatalmas kutyasétáltatásokkal, kis, barkácsolt bevásárló kocsis piacolásokkal. Imádott főzni és nassolni. Sosem volt annyi ideje, hogy leüljön ebédelni, úgy kellett rászólni inzulin beadás után fél órával, hogy "tudod, hogy enned kell!" Varrogatással, kötögetéssel és horgolással töltötte az estéket, mindig beszerzett valamit, valami egyszerű, de nem hétköznapi dolgot, amiből aztán hihetetlen mennyiségű és minőségű ételeket gyártott. Közben megváltozott. Megváltoztatta a betegség. Önző, önmagát előtérbe helyező emberré vált, és még így sem volt elviselhetetlen. csak azok tudták, akik ezer éve ismerték, hogy ő már nem a régi, önfeláldozó, szeretetteljes ember... Élni akart, és ehhez mindent megteremtett magának. Ha kellett nullkalóriás grapefruit diétát tartott, majd két hónapig éhezett, s számtalan diplomás, hiteles ember könyörgött neki, hogy hagyja abba... Nem hagyta. Fejébe vette, hogy az akkor 1,5 éves unokája emelgetése miatt kapott infarktust, amiben a szívizom 25%-át elveszítette, és erről nem lehetett meggyőzni, hogy nem így van... Hisz ott a cukor, ami alattomosan pusztította az erek falát, magyaráztuk, még sem fogadott el konkrétumokat a diabétesszel kapcsolatban. Imádta a dinnyét, szőlőt ki nem hagyta volna, folyamatosan küzdött a betegség korlátaival. Időnként fagyizáson értük, és az volt rá a válasza: " imádom a fagylaltot".
Amikor fiával elváltunk, egy jó ideig nem szakadt meg a kapcsolatunk. Számomra ő ugyanolyan példakép volt, mint az Édesanyám. Minden jót, család centrikusat, önzetlent, amit még tudott adni, nekem adta át. Szerettük egymást, egymás egyszerűségét és emberségét. Ám, ahogyan a családunk felborult, elvesztettük meghitt kapcsolatunkat és hosszú évek teletek el úgy, hogy csak néha és csak néhány szót váltottunk... Olyan is történt, hogy meglátogattam, beszélgettünk, együtt töltöttünk egy kis időt, de rá kellett jönnöm, hogy amikor lejövök tőle, már nem ugyanolyan. Már nem integet a teraszról. Később egyszer egy üveg kacsazsírt küldött, speciálisan, nógrádiasan elkészítve karácsonyra... Majd a halála napján négyszer keresett engem telefonon. Nem értettem. Mindig kötelesség tudóan viselkedtem vele, azonnal visszahívtam, amikor megláttam a telefonon... Épp nyaraltunk, nem volt mindig a közelünkben, és hát, bevallom, nem számítottam rá. Beszélgettünk, kért tőlem valamit. Azt kérte, hogy vigyázzak az unokájára ott, ahova költözünk, vagyis Dunavecsén. És, kicsit végrendelkezett, de ezt akkor sem értettem... Paplan ügyben intézkedett. Mintha nem lenne takarónk, úgy érzetem, aggódik és kötelességem megnyugtatni, minden rendben lesz... Mint utóbb kiderült, velem beszélt utoljára, még azon az éjszakán elaludt... Ezen a napon szoktunk rá emlékezni, mert ez az ő születésnapja. Sosem tudom, hogy én milyen anyós leszek. Lehet, hogy rettenetes. Azt gondolom, és ahogyan öregszem, egyre biztosabb vagyok abban, hogy példa értékű anyós modellt láttam az ő életében, amit felém közvetített, amit átadott...  Amit pedig úgy érzetem, hogy a váláskor érzékenyebb lelkem ellen vétett, nem megbocsájthatatlan. És ezen a napon, amikor ezek a dolgok eszembe jutnak, mindig meg is bocsájtom neki, hogy nyugodjék békében.


A másik ilyen furcsa kapcsolat Cipőhöz fűzött, és tudod, nem akarok senkit megbántani, de ebben a történetben, nem vagyok jó szereplő. Megsérteni senkit sem akarok érzéseiben, de úgy érzem, ha leírom, akkor kicsit a bűntudatomat csökkentem...
Történt úgy 2009 nyár elején, hogy egy ingyenes nagy koncertet adott a Republik Szigetszentmiklóson.  Már az is szép dolog volt, hogy a nyár köszöntő városi bulit  ilyen nagy nevű zenekar elvállalta és rengeteg embert vonzott, nagyon sokan voltak a Kék tónál, mindenhol, már kora délután emberek ültek a fűben, hevertek, várakoztak az esti koncertre. Én is készültem, azt terveztem, hogy elviszem fiamat és lesz kettőnknek együtt egy fergeteges koncert élménye. Az első. Annyira készültem, vártam az estét, annyira fel voltam pörögve, hogy nem is vettem figyelembe, hogy a gyerek nem akar jönni... Nem tudta, akkor még, hogy milyen egy koncert, milyen az a Republik, nem ismerte a dalokat, és egyáltalán, minek megyünk mi este el otthonról...
Végül hatalmi szóval elindultunk, de már akkor rossz volt a kedvem... Nos, ahogy odaértünk, az én csemetém beleütközött az osztálytársaiba, és simán, lazán faképnél hagyott engem. Mire elkezdődött a koncert, tiszta frászban voltam, hogy a küzdőtéren megtaláljam. Nem is figyeltem a zenére, folyamatosan pásztáztam a tömeget, hogy hol tűnik fel az ismerős búb. Végül, én is összebotlottam az egyik barátnőmmel, akivel mérsékelten még is csak elengedtem magam, s miután kinyomoztam, hogy hol tartózkodik a  kisfiam, már-már hallani is véltem a zenét. De valahogy nem éreztem jól magam. A dalok olyan egyformának tűntek. Valahogy úgy érzetem, hogy ha egyenként hallom a rádióban, zseniális és utolérhetetlen, de így egymás után hallva, nem tudom megkülönböztetni őket... És nyilván, ha a zenében társra leltem volna, akkor nem is éreztem volna feszélyezetten magam, mint egyedülálló nő rengeteg ismerős között egy koncerten... Rutintalan voltam még elengedni magam, hisz a válás sok felé nyomot hagyott bennem... Szó, mi szó, utáltam az egészet. És sokáig erre nem jöttem rá, hanem azt éreztem és mondtam is a kollégáimnak, hogy szar volt a koncert... Úgy fogalmaztam, kedvenc fordulatommal, hogy
 " retekszarvoltaRepublikkoncert"
Talán, az utolsó koncertek egyikét láttam, mielőtt beteg lett volna a szíve. Sajnálom az egészet, és ha még egyszer ott lehetnék, mai fejemmel, mai szívemmel, másként élném meg... Sosem tudhatjuk, kitől mit és mikor kapunk... Én Cipőtől egy olyan pillanatot kaptam, az utolsó koncertjeinek egyikét, amikor még egészséges volt. Az utolsó olyan pillanatot, amikor még nem árnyékolta be semmi az életét, amikor még nem elégette a hátra lévőt, hanem boldog felszabadultságában megélte a jelent. És ma, amikor ezen a napon az örök dalárda mezejére lép, bocsánatot kérek tőle és megköszönöm, hogy ott lehettem. Még ha az én fülem süket is volt, attól Ő még énekelt...

Ui: Fiam meglepetést okozott azon a napon, mikor bemondták a hírekben, hogy Cipő meghalt. Nem tudom, emlékszel-e rá, de már nem volt épp az a felhőtlen tavasz... Barátaival este elmentek a Platán térre, ez a városunk főtere, és gyertyát, öngyújtót égetve Republik dalokat énekeltek, levett cipőben, magasra tartva a másikat... Ezt is köszönöm, Cipő...

Egy régi jegyzetfüzetből került elő...

Látogatás I.

  Rohadt foltok- gondolta magában- istentelenül rohadt foltok!

Már jó ideje nem látott jól, szemei nem reagáltak a fényre, a cukorbetegség tönkre tette az ereit. A fények villóztak, a képek elmosódtak, néha egy –egy részlet élesebbé vált, aztán egy óvatlan fejbillenés és megint, minden csupa homály. Hunyorogva tapogatózott köpenye után.

      Úgy nézek ki, mint egy jól lakott napközis, csak az epres napozó hiányzik a felhozatalból… - mormolta az orra előtt.

      Barna, ugrókötél mintás pizsamáján a legfelsőbb gombot is begombolta, már-már vágta a húsát a gallér. Kínos pontossággal igyekezett a hálóköntöst is magára venni, de meggyűlt a baja az ujjával. A kordbársony, méregzöld köpeny övét pontosan a derekán kötötte meg, lefelé simított, felfelé kicsit még huzigálva a gallér körüli részeken.

Hát, mindjárt megfulladok, nem is kell sokat dolgoznom a jeleneten…- sóhajtott magában és magához vette a könyvét. Megszokásból. Mint egy mankót cipelte magával, láthatóan a könyv salátára olvasottságával takarózott. Bőre sápadtsága, verejtékes lucskossága hamar átjárta a kötélmintás pizsit, imbolygó, tapogató alakját enyhe savanyú szag lengte körül. Kicsit félt. Olyan szerepre készült, amiben nem volt otthon és nem fűzte hozzá személyes élmény. Improvizálnia kell, ha jól akarja alakítani a szerepet. Arra mindig büszke volt, hogy fejből mondta el a legnagyobb monológokat, hogy a súgó nála pihente ki az előadások fáradalmait, és a viccek, humoros jelenetek csattanója sosem enyészett el siralmas bukásban. Nem. Egy színész, soha sem vaktölténnyel puffogtatja el a poenjait- motyogta magában… Ágyúval, Katyusával, rakétával küldi fel a színpadon, szárnyaljon, villanjon, sisteregjen és … és… értelmet nyerjen és röhögő, vinnyogó, könnycsorgató, bepisiléses görcsöket váltson ki… Igen. A poen élete attól függ, hogyan engedik el útjára. – kavarogtak gondolatai. - Mennem kell, mindjárt vége a látogatásnak, Rózsi már biztosan ideges…

Végig bandukolt a hosszú, üres folyosón, végig húzta kezét a falon, hogy el ne tévedjen, elment a liftig, megállt előtte, türelmesen várt, hátha jön magától. De nem jött. Közelebb hajolván megnyomta az összes gombot. Visszalépett két lépést, hogy helyet adjon az esetlegesen kiszállóknak. És várt tovább. A folyosó másik végéről, egy műtős segéd tolt maga előtt egy hordágyat. A hangból ítélve tempósan, kerék-táncolva taszigálta a kocsit, az öregúrhoz érve, bizonytalanul lassított…

- Tiszteletem, Művész úr! Menni szeretne valahova vagy csak áll és nézi a liftet? Meg is kéne nyomni a gombokat, Művész úr, várjon, segítek…

- Köszönöm, fiacskám, de már megnyomtam.

- Hát, ez már bizony nem ég, nyomok még egyet. Levigyem?

- Hova gondol! A lift ugyebár, csak kétfelé mehet, vagy fel, vagy le. Nos, ha felmegyek, Szent Péter úgy is visszazavar, ha pedig lemegyek, akkor lent vár a barátnőm. Hehe… Mondja, hol van a kórbonctan?

- A pincében, vagyis az alagsorban. Tudja, minden új belépő dolgozó egyszer csak odatéved, akarva- akaratlan. Ez amolyan sorsszerű. Ha sápadt, fiatal nővérkét látunk fel felé jönni az alagsorból, akkor már biztos, hogy eltévedt a szentem… Itt is van a lift, na, jó utat, vigyázzon magára!- köszönt el a fiatalember, s az öreg színész két finom, körkörös csukló mozdulattal, aminek a végén a tenyere felfelé néz, elbocsájtotta. Mint VIII. Henrik,-  mosolygott magában… Beszállt a liftbe és megnyomta az összes gombot. Először felfelé ment két emeletet, majd elindult lefelé. Számolt magában. Amikor negyedszer állt meg a lift, gondosan kilépett, kihajolt és várta, hogy valaki megszólítsa…

- Életem! Virágom! Itt vagyok! Drágám! Milyen jól áll neked ez a köntös! Gyere erre, drágám, már azt hittem elvesztél a liftben…

- Rózsi, én nem veszek el a liftben, én közlekedem. Mindenkinek megadom az elsőbbséget és minden állomáson és megállóhelyen megállok. Indexelni nem fogok, mert elvisznek a pszichiátriára… Szervusz, kérlek…

- Gyere, te vén móka mester, keressünk egy társalgót és beszélgessünk. Most mit hoztál magaddal alibinek? Tolsztojt?

- Nem tudsz olvasni, Rózsi, ez a Biblia.

- Drágám, ha jól látom, ez a Háború és Béke.

- No, mondtam, hogy a Biblia…

Rózsi belekarolt, és határozottan terelgetni kezdte az öreget. A szelíd erőhatásokat korrigálva vonult karján a férfi, aki bárgyú, fültől-fülig terjedő mosollyal hagyta, hogy tulajdonképpen, vezesse az asszony. Amikor egy félre eső zugban, egy hatalmas pálma alatt megtalálta a békét jelentő szigetet, az asszony gyengéden a kovácsoltvas padhoz igazgatta a férfit.

- Rózsi, hogy van az arany fogad?- kérdezte az öreg, miután letottyant a hideg fémpadra.

- Drágám, hogy jön ide az arany fogam?

- Rózsi, neked fogad van, nekem aranyér van a végbelemen… Add ide a kardigánod, kérlek… - sisteregte affektálva az öreg.

-  Mi baj van, drágám? Történt valami?

- Mi történhetne?  Itt nem történik semmi… Unatkozom, rádiót hallgatok egész nap és egy színházi előadást sem közvetítenek. Akarsz felolvasni?

- Inkább beszélgessünk, mint olvasással töltsük a drága időt!- csúszott ki Rózsi száján a mondat. Azonnal meg is bánta. Hatalmas szemein félelem suhant át, hogy vajon, mit fog mondani erre az öreg…

De az öreg hallgatott. Némán morzsolta ujjait és szépen lassan felemelte a fejét…

- Úgy! – mondta élesen- nem akarsz olvasni? Keresek egy másik látogatót! Látogatók, ki akar felolvasni nekem? – pattant fel, elejtvén a könyvet, és kiabált fojtott hangon, dühös rángatózások közepette… Rózsi megijedt. Dehogy is akarta megbántani, dehogy is akarta emlékeztetni az idő értékére, istenem!- sikoltotta magában.

- Ne haragudj, drágám, én csak arra gondoltam, hogy van egy-két dolog, amit meg kellene beszélnünk. Ez most nagyon pocsék jelent lesz, és nem fér bele egy alakításodba sem. Emlékszel, drágám, mikor Hepburn azt mondja Fonda ájult teste felett az Aranytóban, hogy – Istenem ne vedd el, hisz olyan hülye, mit kezdenél vele?  Ez volt a kedvenc jelenetem… Hát most valami ilyesmit érzek. Ülj már le!

- Rózsi, mindig is szentimentális vén marha voltál hozzám, hogy érezhetnél ilyet, hogy „ne vedd el”…- Kritikán aluli snitt… - helyezkedett vissza a kardigánra és megfogta Rózsi kezét.

- Úgy, szóval a halálomról akarsz beszélni?- állapította meg az öreg színész.

- Igen. Vagyis nem. El akarom mondani, amit gondolok, és azt akarom, jót tennél velem, ha végig hallgatnál…

- Hallgassak? Én? Te meg akarsz ölni?- játszott mélyen sértett arccal.

- Életem, figyelj rám, drágám, nincs sok időnk, mert ki fognak dobni a biztonságiak egy fél óra múlva. El kell mondanom, amit megtudtam, és egy ideje bánt engem… Azt hallottam, hogy visszautasítottad a kezeléseket. Hogy nem engeded megoperálni magad, pedig Somfai professzor azt mondta, hogy jók az esélyeid. Mondd, miért nem küzdesz tovább?

- Küzdeni? A küzdelem Spartacusnak még dicsőséget és halhatatlanságot hozott, nekem véres hugyot, állandó hasmenést, csontfájdalmat, hogy úgy érzem, szétégek belülről, hányást és hipózást. Olyan acetonos vagyok, Rózsi, hogy ha rágyújtanék, leolvadna a szemöldököm. Néha vért hányok, néha vért szarok, mindenem halott, csak még az agyam nem. Nem tudom, hogy ez kegy vagy büntetés, hogy értem, amit megélek, de ez nyilván a pokol! – ordította a férfi. Erősen zihált, az izgatottság hullámai gyötörni kezdték, emészteni tartalékait.

- Ne kételkedj bennem, én nem önként halok meg. Nem én kértem… Én azért halok meg, mert lejárt a testi mandátumom, és lement a függöny. Állhatok még, egy darabig a függöny mögött, de már senki sem fogja felhúzni. Érted? Már csak én vagyok és a leélt életem.

- Jól van, nyugodj meg drágám, nincs semmi baj… - suttogta Rózsi, és érdes ujjaival simogatni kezdte a férfi vékony karját.

- Emlékszel, régen mennyit játszottunk a téren, a deszka pallókból barkácsolt színpadon?

Zseniális Rozamunda voltál, Rózsi. Én meg zongoraművész. És játszottunk, játszottunk…

- Igen. Emlékszem. És arra emlékszel, mikor a háború alatt vérhast kaptam és elvittél a kórházba? Nem tudtak ellátni, azt mondták, nincs remény, és hogy vigyél haza az anyukámhoz meghalni, de te nem vittél haza. Elvittél a feleségedhez, Idához, és két előadás között ápoltál engem… - sírta el magát az asszony…

-  Nem akartál meghalni. Ilyen csökönyös, szívós nőt még nem láttam… Az első nagy jelenet után, mikor elfogyott a szappan, pedig súgtam, hogy eljött az időd… Én nem akartam szappan nélkül a fenekedet mosni…- motyogta a színész.

- De, drágám, mostad, hiszen itt vagyok. – mondta Rózsi és nagyokat sóhajtva gyűjtötte a bátorságot a folytatáshoz.

- Én azt hiszem, kevesen vagyunk már a régiekből, az igazi kollektívából, akik megjárták a falvakat is, személyes kapcsolatot akartak kialakítani mindenkivel. Elérhetőek voltunk, megérinthetők. Házhoz vittük a művészetet, és nem esett nehezünkre paprikás krumplin osztozni a helyiekkel. Béke… boldog, békeidők… Hakniztunk, szívem, és ebből éltünk. És te egyszer csak abbahagytad és mindent felrúgtál magad körül… De azt is tudnod kell, sosem vetettelek meg, amiért elváltál és összeköltöztél fiatal férfiakkal. Puccos, affektáló, ripacsokkal… Pedig ostoba voltál, drágám, ostobaság volt elveszteni a varázsodat. Miért volt az jó neked, sosem fogom megérteni… A fiatal férfiak egyike sem tudta, hogy ki vagy valójában… Az a Lajoska is csak kihasznált és kirabolt. Emlékszel, mikor összeverve találtak meg egy szekrénybe zsúfolva?  Drágám, azt hittem a szívem szakad meg… Te nem tanultál belőle. Utána jött Gézácska, ő is lelépett és vitte az aranyakat is, mikor infarktussal bekerültél a kórházba.

- Ne fojtasd, Rózsi, mert meghülyülök… Ez a kivégzés előtti beszéded? Honnan van? – krákogta az öreg.

- Improvizáltam.

- Jó volt, jól is állt… kicsit több szívszaggató, lealacsonyító mondatot ollózhattál volna bele, mert így csak egy vén buzi vagyok, de ha sajnáltatnál, egy öreg, szerencsétlen, kihasznált buzi lennék…

- De te nem vagy olyan, igaz? - kérdezte Rózsi…

- Nem emlékszem, kislány, már rég nem használom a testem… Mióta ő használ el engem…

De ha jól belegondolok, Rózsi, kíváncsi voltam ugyan, hogy milyen annak lenni… Férfit szeretni...Mindig is utáltam, hogy ezt csak a nők tudják…

- Ez valamelyik Pasolini filmből van?

- Okos vagy, kislány, de nem. – mosolygott az öreg.

- Jól van, most ezt figyeld! Arra gondoltam, hogy ne felejtsenek el, és meg tudjanak őrizni téged az emberek olyannak, amilyen igazából vagy, szóval, leporoljuk az ábrázatodat és a hírnevedet… Arra gondoltam, hogy meg kellene operáltatnod magad, vegyék ki azt a gyomor tumort, nem kell az neked… Vagy terved van vele?

- Rózsi, az isten szerelmére, már nem csak a gyomromban van. Itt is van egy, a csípőforgómnál. Igen, tervem van vele, mégpedig az, hogy belehalok. Van egy a vesémben, a májamban, és ha minden igaz, a beleimben is. Nem gyűjtöm, Rózsi, letiport engem…- üvöltötte az öreg…

- Jól van, ne haragudj, drágám, ne izgasd fel magad… Csak Somfai megígértette velem, hogy beszélek veled a dologról.

- A Somfai sem hitte el, amíg nem látta a saját szemével a leleteimet. Mikor beszéltél vele?

- Nem emlékszem pontosan... Talán Pünkösdkor, a misén? 

- Rózsi, az ég áldjon meg, több, mint egy hónapja??? Eddig ültél a kérésén? Tegnap írtam meg a végrendeletemet, és minden megmaradt holmimat rád hagytam…Mióta tudod, hogy ennyire elment az eszed…? Somfai már rég nem akar megmenteni engem, már lezsíroztuk. Két kupica mellet megbeszéltük… Neki adom a pipakészletemet. Az ügyvéd sem akar díjat, megkapta az öreg íróasztalomat, a rózsafa fiókosat. A zongorámat egy zeneiskolának küldik el, a székemet múzeumba viszik, a pizsamámat és a fogkefémet, a köntöst, papucsot, ilyesmit, velem égetik el…

- Morbid vagy, szívem!

- Nem Rózsi. Ezt végre én rendezem… Az én utolsó nagy jelenetem pedig, nagy csattanó kell, hogy legyen… Most már olvasnál? Te, középszerű, Alzheimeres… Elfáradtam… Leszívtad az agyam. Te, agyszívó. Gyere, felkísérhetsz, megengedem…

Nagy nehezen feltámasztotta magát, és belebokszolt a levegőbe… Látni vélte a pálmát az arca előtt. Persze, nem volt a közelben sem, suta mozdulatai elvesztek a térben. Rózsi is felállt, lila, nyári kiskosztümjében könnyedén karolt bele az öregbe…

- Rózsi, mondtam már, hogy nem áll jól neked a szappantartó?

- Mondtad, szívem, 1978-ban, amikor egy barack színű, csipkés baby-dollban láttál… Az volt a Hello, Dolly, az Operettben, azt hiszem… Remek szerep volt…

- Marhaság… Macskazene…- morgott az öreg… Macskajajzene…

Ennek a történetnek a vázlata egy régi jegyzetfüzetemben hevert…  Egy híres, magyar színész halálakor jutott eszembe ez a jelenet, amiben két kiöregedett színész játszik morbidan életük vége felé...

Mi ez a betegség?

Jótól kérdezed, órákig tudok mesélni róla! Feltéve, ha akarsz betegségekről hallani. Persze, nem, hiszen mindenkinek elég a maga baja...
Egyszer, még rádiós koromban beszéltem a rádióban a GERD nevű, Gastro-Eosophagiális- Reflux betegségről, mikor is az a csúfság esett meg velem, hogy Balogh Tanár Úr adás közben írt nekem egy sms-t, azzal a rövid, de velős intelemmel: "abcug-reflux"! Máskor beszéltem a fagysérülésekről, amit barátaim Pesten, internetről hallgattak és azt hitték horror-műsort vezetek... Mind ezekből tanulva, már nem akarom részletesen elmondani senkinek a betegségem alakulását, kimenetelét, műtéti megoldását, mégis, hordoz magában némi tanulságot, amit mindenkinek a szíves figyelmébe ajánlanék...
Nos, nekem van egy velem született rendellenesség a koponyámban, ami az az érzésem, hogy csak a bajt hozza rám... Nincs ugyanis jobb oldalon homlok üregem... Ha olyan gúnyos nyelvem lenne, mint Cyranónak, azt mondanám, hogy "csökevényes" vagyok, de ha ezt más mondja, azonnal megsértődöm...
Ennek tulajdonképpen addig nincs jelentősége, amíg az ember nem szerez be egy kikezeletlen arcüreg gyulladást. Mert nem ér rá orvoshoz menni. Vagy fafejű altatós és nem hiszi, hogy igazán beteg... És eltelik jó sok év, sok megfázás, kiheveretlen arcüreg gyulladás,mert néha négy pihenő nappal kilábaltam a rossz közérzetből, és már mentem is tovább... 2004-ben voltam először padlón emiatt. Emlékszem, ültem otthon a kanapén, Kisfiam az ölemben, és nagyon furcsát éreztem a mellkasomban... Kértem is a gyereket, hogy ne ülj már rám ennyire... Úgy éreztem, hogy súlyokat cipelek, nyom, nagyon nyom valami... De ez nem múlt el könnyen. Végül rájöttem, hogy nem a gyerek ül rossz helyen, én nem működöm jól... Persze, végre orvoshoz kerültem, kiderült, hogy ez a gyulladás ráhúzódott a szívemre, okot kerestek, valami gócot és megtalálták az én hónapok óta zajló, kezeletlen és elhanyagolt betegségemet. Operálni kellett, kinyitni a lezárt arcüregeket, kitisztítani és egy olyan mesterfogáshoz fordulni, amivel a természetes anatómiát meg kellett változtatni, de segített végül levegőhöz jutni. Vagyis, meggyógyultam, kaptam levegőt, de maradt vissza a szívbetegség és az ezzel járó gyógyszerszedés... :(  Rendszeresen jártam kontrollra a szívemmel, szedegettem a gyógyszert, és minden rendbe jött. Megtanultam együtt élni és teljesítményt leadni úgy, hogy tudtam, a szívem már nem a régi. Nem tekintetem magam betegnek, és az az igazság, hogy ahogyan múlt az idő, el is felejtettem a kínos kórházi napokat...
Ám ez a kórság megint kifogott rajtam. Szeptembertől szinte folyamatosan beteg voltam, tudod, olyan lábon járó, de mindig volt valami nyavalyám. Nátha, köhögés, néha fulladás, és ezzel el is szórakoztattam magam. Ha fájt a torkom, legalább fájt valamim, egyébként csak úgy elvegetáltam... Se láz, se fájdalom, se komoly.
Azért, mégis csak betegállományos lettem, két hetet itthon voltam szeptember végén, mert nem akartam visszatapsolni a szívbetegséget. Nem is tért vissza! Lett helyette asztmám.
Majd begyulladt a szemem, egy nagyon furcsa és különleges betegséget sikerült begyűjtenem, ami ráadásul nagyon fájdalmas is: szivárványhártya gyulladást. A fájdalom ellen egy hétig tágították a szemem, amire az egyik kolleganőm tényszerűen megjegyezte, hogy olyan bagzó macska szemem van...De csak az egyik. Tág, fényes pupilla, mintha állandóan igéznék valakit...  Fél szemmel. Ez nyilván nem a siker titka... Esetleg, Quazimodo bukott volna rám... Végül megállapítottuk, hogy olyan David Bowie-s, vagyis felemás szemű vagyok. Rövid ideig tartott a gyógyulás, mert pár hét után minden kezdődött elölről...
Karácsonykor elment a hallásom és 24 napig nem hallottam semmit a jobb fülemre. Még a kamionokat sem a ház előtt.  És persze, ilyenkor mindig titkokat akarnak súgni az embernek, és csak is abba a fülébe, amire semmit sem hall. És egy ideig jártam még énekelni, de miután saját hangom a fejemben visszhangozva hallottam, jobbnak láttam, ha nem kísérletezek tovább az énekléssel. Jó, megint elmentem orvoshoz. Fülész kell ide, nem más! Hiszen, süket vagyok. És akkor elkezdődött személyes ismeretségünk elmélyítése Breznyán doktorral. Hova tovább, legfontosabb kapcsolatommá lépett elő a doktor, hiszen minden héten volt valami fejlemény a hallásom körül. Hol hallottam, hol nem. Jöttek a kínos beavatkozások, mint fülfelszúrás, arcüreg felszúrás, (ez 2X), és javultam! Amikor 24 nap után visszatért a hallásom, azt mondtam a fiamnak, hogy nem baj, ha káromkodik, csak mondjon valamit! Örültem, és megkönnyebbültem, hogy nem maradok süket. Már nagyon el voltam keseredve. Ennyi az egész? Megfázom és vége a hallásomnak?
Ha vicces lett volna, biztosan nevethetnékem is lett volna mellé... Nagyon rosszul éltem meg.
Azután, épp egy hete hallottam, amikor begyulladt ismét a szemem. és akkor már tudtam, hogy ez a ping-pong mester, aki bennem lakik, ez egy Alien. Ha valahonnan kiebrudalják, átköltözik máshova. Gyűlölni kezdtem ezt az egészet. Jó szemcseppeket kaptam, amire ismét kacsintani tudtam. És akkor jött a végkifejlet. Észre vettem ugyanis, hogy akár hogyan teszem fel a szemüvegemet a fejemre, az valahogyan nem akar jól állni a helyén. Úgy állt, mint a leszakadt keresztrúd egy vitorlás hajón. Se nem láttam át rajta, se nem tudtam rendesen feltenni az egyébként jó és kiváló minőségű szemüveget. Breznyán doktor már látta, ennek koponya CT lesz a vége, meg is kaptam a beutalóm és hamar, igazából pár hét alatt sorra kerültem.
Amikor a kezembe vettem az eredményt, azt hittem elájulok. Láttam, micsoda károkat okozott bennem ez a gyulladás, a szemem és az arcüregeim, a homloküregem mind telve voltak, nem gyógyultak, ami legutoljára gyógyult az ismét fedett volt... Sehol sem kaptam levegőt. Bőrön és szájon át lélegeztem, a csontjaim nem vezették a hangokat, az üregek nem ürültek ki, minden úszott el... És akkor kollegáim kidobtak a munkahelyemről, igazából eltanácsoltak a munkától, vagyis megint elmentem betegállományba. Hogy egyszer igazán meggyógyuljak. Tudtam, hogy operálni kell az arcüregem, és azt is, hogy nincs választási lehetőségem, ezt már nem úszom meg másként.
     Egy hete vagyok túl a műtéten, és jól vagyok. Jól bírtam, mondta a doktor, nem is hisztiztem. Igazából, büszke rám, hogy nem csináltam ebből a műtétből nagy cirkuszt. Cserébe Ő féltett, óvott, még az álmomra is vigyázott. Minden megtett és még többet is. Törődött velem, nem hajtott el, amikor látta, hogy velem csak a baja lesz. Amikor érzéstelenítette az orromat, azt mondta, hogy ezt nem szereti csinálni. Mondtam, ne is szeresse, csak az a lényeg, csinálja jól. Ezen nagyon jót nevetett. Megvagyunk. Most már azt remélem, ritkábban találkozunk, barátságosan integetünk egymásnak és mindenki átmegy a maga térfelére a műtőben. Mert a dolgok rendje még is csak ez... Nagyon hálás vagyok nem csak neki, hanem türelmes kollegáimnak is, akik helyettem is dolgoztak, meglátogattak, törődtek velem... Mégis csak megúsztam megint... De legközelebb okosabb leszek Aliennél, az elején már komolyan veszem...

Petőfi Patika megnyitójára

Balogh Mihály írása a Patika megnyitójára született, különleges ajándéknak tartom hozzájárulását ahhoz, hogy ebben a blogban olvasható és elérhető a nagyközönség számára is! 

Hölgyeim és Uraim! Kérem, hallgassák meg az alkalomra írott, Petőfi és a patikaszer című áltudományos értekezésemet!

Amikor 1844 áprilisában másodszor tért haza Vecsére az ifjú Petőfi Sándor, éppen megint bajok voltak az egészségével. Három évvel korábban, alig 18 esztendősen szerelték le a császári seregből, mindenféle betegségei okán. 1844 februárjában pedig, förgeteges zord télidőn, gyalogosan kelt útra Debrecenből Pestre, kiadót találni a verseinek. Újabb nyavalyák rakódtak ekkor a régi bajokra, így nemcsak pihenni, hanem gyógyulni is tért meg a jó szülőkhöz 1844 húsvétján. Az ifjú három hónapon át lakott itt akkor, a Templom utcai Nagy Pál-féle ház tisztaszobájában, mert a szűkös mészárszékben nem fért el a család. Szállásán a házigazda 14 éves leánya, Nagy Zsuzsika viselte gondját a gyönge egészségű Sándornak. Az egykori mészárszékből előlépett helytörténeti gyűjteményben máig őrzik a „kicsinke szőke kis leánka” kancsóját, amelyben a gyógyító savóval sűrűn kopogtatott a köhögős poéta ajtaján. Pedig a reformkorban már működött valamiféle patika Vecsén, de arról a műintézetről, s a szerepéről a költő jobbulásában semmit nem tud a helytörténetírás. Alighanem máig vitatja a gyógyszerész szakma, hogy segített-e egyáltalán a gyógysavó a nemzet későbbi koszorús költőjén, de a csöndeske szerelem, amely az effélékre fogékony zsenge poétában Zsuzsika iránt föltámadott, biztosan a javára vált. S főleg javára a magyar irodalomnak, az ekkor született Zsuzsika-versek révén. S hogy mire tartotta a költő magát a becsületes a patikárius céhet? A válasz nem egyszerű, mert az ebbéli véleménye is poétikusan változó. Van például, hogy eleve szkeptikus, főleg a szerelmi kórságok gyógyszereit illetően, hiszen ezt írja már 19 évesen:

…az emberszív ha egyszer megreped,

Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.

- Igen, ha megreped… de mi a teendő, amikor még csak repedezik?  Hol az a szer, amely segít ilyenkor? Kezdjük talán a kanalas… , akarom mondani a kannás, vagyis a poharas patikaszerrel, amelyet az emberiség örömére a természet kimeríthetetlen, gazdag kincsestára ősidők óta ont, és amelyről egybehangzó a vélemény, hogy kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben viszont – kimondottan orvosság.

A bort nem veti meg.
A bort, mely minden bajnak orvoslója.
A bort, mely a szívből a bút kiszórja.

- írja egy másik verében, magas szintű farmakológiai ismeretekről tanúskodva a bor hatásrendszerét illetően. De hogy ezek az ismeretek nem pusztán elméletiek, hogy költőnk híve a probatum est elvének, azt az alábbi kis versrészletek fényesen bizonyítják:

Oh bor!
Ki annyiszor
Voltál bajomnak orvossága,
Légy most is az

- fohászkodik a gyakran próbált csodaszerhez, míg másutt a drága nedű elsősegély-nyújtó, életmentő hatásáról emlékezik meg.

Ily jótevő orvosság
A szőlőnedv nekem;
Nem egyszer menté meg már
Megúnt, bús életem.

Aztán azt is megtudhatjuk a költőtől, hogyan szokás gyógyszert váltani, hogyan működik az átállás Chinoinról Tevára, Teváról Richterre, Richterről Béresre, ügynökről ügynökre borról nőre.  

Nem veszem már a bort gyógyszeremnek,
Ha a kígyók lelkemen teremnek,
Melyeket a bú szivembe zár;
Barna kislyány ajka mézet árul,
Mézzel élek édes ajakárul...

Figyelem! Senkit ne tévesszen meg ebben a kombinációban a méz! Nehogy már a propolisz jusson itt az eszünkbe, hanem a keserű pirulát bevonó cukormáz! Különben erről árulkodik az utolsó előtti sor is, amely szerint, hisz minden eladó,  „barna kislány ajka mézet árul…”

A föntebb már említett elsősegély pedig a szájból szájba lélegeztetés nélkül mit sem ér, s költőnk szinte tanfolyamszerűen gyakorolja ezt a módszert, amikor csak esélyt kap rá:

Lám, irtózám a házasságtól,
Mondám, hogy nem kell feleség;
Pedig egy szép, egy hű menyecském
Ha volna most, mi jól esnék!

Hozzám hajolna, édes ajka
Elcsókolná fájdalmamat,
És ölelése enyhet adna,
Minőt az orvosság nem ad. –

Az viszont abszolute nyilvánvaló, miként az iménti példánkból is kitűnik, hogy ennek a túlfeszített, izgalommal teli, úgymond életmentő aktusnak természetes velejárója a szoros testi kontaktus, amit a költő kissé köznapian és pongyolán, a szakterminológiát hanyagolva, ölelésnek nevez, ahogyan a szájon át a tüdőbe történő oxigénbevitelt is tömören csóknak mondja csak.

 Csók, ölelés, szerelem? Ezekről szokás úgy vélekedni manapság amúgy lezseren, pestiesen, hogy - használni nem árt! De ez nagyon nem igaz ám!  És a kockázatok? A mellékhatások? Hát a túladagolás? Az elvonási tünetek? Amelyek legtöbbször a szívre húzódnak mind?

Gyógyulj meg, én szivem, ha
Még gyógyulnod lehet!...
Szép harmatos füvekkel,
Lágy rózsalevelekkel
Kötöm be sebedet.

Íme, egy füves ember a romantika korából! Íme a 19. századi Oláh Andor! Szabó Gyuri bácsi!

Az elébb például éppen a sokoldalú rózsa közismert vérzéscsillapító hatásának nem épp szakszerű, de annál szemléletesebb leírását élvezhettük, máskor – a János vitézben meg – idegnyugtató, illetve (burkoltan legalább is) vérnyomáscsökkentő hatásáról győződhetünk meg:

Vándorolgatott az én János vitézem,
Meggyógyult már szíve a bútól egészen,
Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
Nem volt az többé bú, amit akkor érzett.

Ez a Kukorica Jancsiból versszakról versszakra fokozatosan János vitézzé avanzsáló mesebeli Iron Man még a rózsa vízhajtó és életre keltő kombinált hatásáról is tudhatott valamit, mert - hallgassuk csak, mi történt a mese vége felé?

…beveté a rózsát a tónak habjába;
Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána...

De csodák csodája! mit látott, mit látott!
Látta Iluskává válni a virágot.
Eszeveszettséggel rohant a habokba,
S a föltámadt leányt kiszabadította.

De ismert költőnk a modernebb világ gyógyszeres kezelését olykor sikeresen kiváltó rafináltabb, pszichológiai hatásmechanizmusokat is.

Elmondanád, mi bántja lelked,
Mi mérte rája a csapást?
S ha gyógyszert nem tudnék is adni,
Adhatnék tán vigasztalást.

Mit mondjunk erre? Ha másban nem is, költségben biztosan nagyon megéri!

Itt van aztán az öngyógyításnak a szintetikus gyógyszereket és a természetes orvosságokat egyaránt mellőző belső, lélektani változata, az önszuggesztió.  

Jó, hogy sebemre az ég

 orvosságot ad.
Keblem varázsfüve
A büszke öntudat,
Mely tőlem már oly sok

 fájdalmat elveve.

Nos tehát, a különféle lelki eredetű panaszokra már-már varázsszerként hat a mindig ingyenesen kéznél lévő „büszke öntudat” – persze csak ha van ilyenünk egyáltalán!

Poétánk egy virtuális gyógymódot is elővesz az alternatív gyógyászati segédeszközök arzenáljából. Ez a mondhatni unortodox kezelési mód az időfaktorra bazíroz, amelyet egy helyütt költőileg így fogalmaz meg:

„hatalmas orvos az idő!”

Ugyanez a lehetőség más helyütt emígy válik költészetté:

Én tégedet köszöntelek,
Te a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő!

Ezen a ponton viszont engedtessék meg nekem némi szerény ellenvélemény - Petőfi zsenijének korláttalan elismerése mellett! Ezzel a gyógymóddal, hogy majd a jövőben így lesz, meg úgy lesz, aztán ez is lesz, meg az is lesz, szóval ezzel - tele a padlás! Ez ugyanis leharcolt politikusok recept nélkül kapható placebója olyan tömegjárványok ráolvasásszerű félrekezelésére, mint szegénység, munkanélküliség, korrupció, bürokrácia, környezetszennyezés, bűnözés és így tovább…

Tisztelt Hölgyek és Urak! Bizonyára emlékeznek még rá, hogy kisded értekezésemet  a költőnek a gyógyíthatatlan kórok  miatti szkeptikus gondolatával indítottam. Nos, foglaljuk keretbe egy hasonló hangulatú idézettel az eddig elhangzottakat.

Megbántott a rózsám nagyon,
Haragudtam érte nagyon,
Haragudtam, buslakodtam,
Mint az effélékért szoktam.
Azt gondoltam, hogy sebemet
A sírásó gyógyítja meg,

Íme, itt az ultima realitas, egyszerűbben szólva az élet rendje, az út vége. S ha már sírásó, ha már halál, hát próbáljuk kirángatni ebből a gödörből magunkat - Münchhausen módra, a saját hajunknál fogva – persze megint csak Petőfi és az ő humora segítségével. S ha már a Petőfi Patikában vagyunk, kukkantsunk be a rejtett fiókokba, a polcok mögötti tégelyekbe is.

 Szóljon elébb a költő verses levele az ő országos barátjához, Arany Jánoshoz!

Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
Vagy mi az ördög lelt?... híred sem hallja az ember.
Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
Hogy mi okért hallgatsz, mért késel szólni levélben…
Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.

Majd legvégül, ha már előkerült végre a patika is, hát vizsgáljuk meg, hogyan készül a friss házas Petőfi az ő Juliskája neve napjára:

Kis Juliskám, feleségem
Nevenapja vagyon most!
Adjatok rám ócska mentét,
Rókaprémest, zsinorost.

És le most a bugyogóval…

Jó, akkor hát adjuk vissza a szót Petőfinek. Eddig arról beszélt a költő, hogy Juliskája névnapi köszöntésére készül, és hogy rókaprémes, zsinóros, régi mentét ölt magára ez alkalomból. Éppen ott tartottunk a versben, hogy: 

"És most le a bugyogóval!" Lássuk akkor a folytatást!

Magyar nadrágot nekem!
És el - bajuszpödrőért a
Patikába hirtelen!

Tehát a patikába! Tehát bajuszpödrőért! A Pallas Nagy Lexikonából tudjuk, hogy az ebből a receptből készült csodaszer volt hajdan a híres magyar Hajdúsági pedrő, amellyel egy korabeli hirdetés szerint „a legkisebb bajuszt is rövid időn át naggyá lehet növeszteni…”
Remélem, a tisztes szakma jeles képviselői, az itt jelen lévő céhbeli hölgyek és urak buzgón jegyzeteltek, nehogy szégyenben maradjanak, ha netán a mi Sándorunk megint csak betoppan Vecsére, s ha netán befordul a patikába is - egy kis bajuszpödrőért.
Isten éltesse sokáig a dunavecsei Petőfi patikát, meg annak az összes patikárossát – és persze (a hosszú élet és a jobb üzlet közös előnyöket nyújtó reményében) valamennyi kedves használóját!
Első vásárlóként pedig kérek egy doboz hajdúsági bajuszpödrőt…
Köszönöm, hogy meghallgattak!