Ma egy furcsa nap van...

Olyan emlékezős, érzelmes, érzelgős...
Mindenkinek van vesztesége, a mai napon nekem kettő is, amihez maradandó emlékek fűznek...
Nagyon mély emlékek törnek fel a mai napon, ma van volt anyósom, Pityi Katalin születésnapja...
Ha láttál erős egyéniséget, akkor sem láttál még ilyen különlegeset...
Gyakorlatilag 44 éves korától beteg volt. Hol a mellrákkal küzdött, hol a cukorbetegséggel, hol ideiglenesen megvakult, hol méhtumorból gyógyult, mindig volt valami... Akkoriban a Rókus kórházban volt gazdasági nővér, mindent és mindenkit ismert, névről, arcról, ruhaméretről... Szemészeti asszisztensnőkét is közvetlen kapcsolatban volt minden beteggel, arra járó és segítségre szorulóval. Furcsa nógrádi tájszólásával egyedi jelenség volt a belvárosi kórházban. A betegségek halmozódása miatt korán leszázalékolták. Nem volt választása, épp valamelyik életveszélyes betegségét hordta ki. Az otthon léte is nagyjából folyamatos lábadozással telt, sosem csüggedő élni vágyással, hatalmas kutyasétáltatásokkal, kis, barkácsolt bevásárló kocsis piacolásokkal. Imádott főzni és nassolni. Sosem volt annyi ideje, hogy leüljön ebédelni, úgy kellett rászólni inzulin beadás után fél órával, hogy "tudod, hogy enned kell!" Varrogatással, kötögetéssel és horgolással töltötte az estéket, mindig beszerzett valamit, valami egyszerű, de nem hétköznapi dolgot, amiből aztán hihetetlen mennyiségű és minőségű ételeket gyártott. Közben megváltozott. Megváltoztatta a betegség. Önző, önmagát előtérbe helyező emberré vált, és még így sem volt elviselhetetlen. csak azok tudták, akik ezer éve ismerték, hogy ő már nem a régi, önfeláldozó, szeretetteljes ember... Élni akart, és ehhez mindent megteremtett magának. Ha kellett nullkalóriás grapefruit diétát tartott, majd két hónapig éhezett, s számtalan diplomás, hiteles ember könyörgött neki, hogy hagyja abba... Nem hagyta. Fejébe vette, hogy az akkor 1,5 éves unokája emelgetése miatt kapott infarktust, amiben a szívizom 25%-át elveszítette, és erről nem lehetett meggyőzni, hogy nem így van... Hisz ott a cukor, ami alattomosan pusztította az erek falát, magyaráztuk, még sem fogadott el konkrétumokat a diabétesszel kapcsolatban. Imádta a dinnyét, szőlőt ki nem hagyta volna, folyamatosan küzdött a betegség korlátaival. Időnként fagyizáson értük, és az volt rá a válasza: " imádom a fagylaltot".
Amikor fiával elváltunk, egy jó ideig nem szakadt meg a kapcsolatunk. Számomra ő ugyanolyan példakép volt, mint az Édesanyám. Minden jót, család centrikusat, önzetlent, amit még tudott adni, nekem adta át. Szerettük egymást, egymás egyszerűségét és emberségét. Ám, ahogyan a családunk felborult, elvesztettük meghitt kapcsolatunkat és hosszú évek teletek el úgy, hogy csak néha és csak néhány szót váltottunk... Olyan is történt, hogy meglátogattam, beszélgettünk, együtt töltöttünk egy kis időt, de rá kellett jönnöm, hogy amikor lejövök tőle, már nem ugyanolyan. Már nem integet a teraszról. Később egyszer egy üveg kacsazsírt küldött, speciálisan, nógrádiasan elkészítve karácsonyra... Majd a halála napján négyszer keresett engem telefonon. Nem értettem. Mindig kötelesség tudóan viselkedtem vele, azonnal visszahívtam, amikor megláttam a telefonon... Épp nyaraltunk, nem volt mindig a közelünkben, és hát, bevallom, nem számítottam rá. Beszélgettünk, kért tőlem valamit. Azt kérte, hogy vigyázzak az unokájára ott, ahova költözünk, vagyis Dunavecsén. És, kicsit végrendelkezett, de ezt akkor sem értettem... Paplan ügyben intézkedett. Mintha nem lenne takarónk, úgy érzetem, aggódik és kötelességem megnyugtatni, minden rendben lesz... Mint utóbb kiderült, velem beszélt utoljára, még azon az éjszakán elaludt... Ezen a napon szoktunk rá emlékezni, mert ez az ő születésnapja. Sosem tudom, hogy én milyen anyós leszek. Lehet, hogy rettenetes. Azt gondolom, és ahogyan öregszem, egyre biztosabb vagyok abban, hogy példa értékű anyós modellt láttam az ő életében, amit felém közvetített, amit átadott...  Amit pedig úgy érzetem, hogy a váláskor érzékenyebb lelkem ellen vétett, nem megbocsájthatatlan. És ezen a napon, amikor ezek a dolgok eszembe jutnak, mindig meg is bocsájtom neki, hogy nyugodjék békében.


A másik ilyen furcsa kapcsolat Cipőhöz fűzött, és tudod, nem akarok senkit megbántani, de ebben a történetben, nem vagyok jó szereplő. Megsérteni senkit sem akarok érzéseiben, de úgy érzem, ha leírom, akkor kicsit a bűntudatomat csökkentem...
Történt úgy 2009 nyár elején, hogy egy ingyenes nagy koncertet adott a Republik Szigetszentmiklóson.  Már az is szép dolog volt, hogy a nyár köszöntő városi bulit  ilyen nagy nevű zenekar elvállalta és rengeteg embert vonzott, nagyon sokan voltak a Kék tónál, mindenhol, már kora délután emberek ültek a fűben, hevertek, várakoztak az esti koncertre. Én is készültem, azt terveztem, hogy elviszem fiamat és lesz kettőnknek együtt egy fergeteges koncert élménye. Az első. Annyira készültem, vártam az estét, annyira fel voltam pörögve, hogy nem is vettem figyelembe, hogy a gyerek nem akar jönni... Nem tudta, akkor még, hogy milyen egy koncert, milyen az a Republik, nem ismerte a dalokat, és egyáltalán, minek megyünk mi este el otthonról...
Végül hatalmi szóval elindultunk, de már akkor rossz volt a kedvem... Nos, ahogy odaértünk, az én csemetém beleütközött az osztálytársaiba, és simán, lazán faképnél hagyott engem. Mire elkezdődött a koncert, tiszta frászban voltam, hogy a küzdőtéren megtaláljam. Nem is figyeltem a zenére, folyamatosan pásztáztam a tömeget, hogy hol tűnik fel az ismerős búb. Végül, én is összebotlottam az egyik barátnőmmel, akivel mérsékelten még is csak elengedtem magam, s miután kinyomoztam, hogy hol tartózkodik a  kisfiam, már-már hallani is véltem a zenét. De valahogy nem éreztem jól magam. A dalok olyan egyformának tűntek. Valahogy úgy érzetem, hogy ha egyenként hallom a rádióban, zseniális és utolérhetetlen, de így egymás után hallva, nem tudom megkülönböztetni őket... És nyilván, ha a zenében társra leltem volna, akkor nem is éreztem volna feszélyezetten magam, mint egyedülálló nő rengeteg ismerős között egy koncerten... Rutintalan voltam még elengedni magam, hisz a válás sok felé nyomot hagyott bennem... Szó, mi szó, utáltam az egészet. És sokáig erre nem jöttem rá, hanem azt éreztem és mondtam is a kollégáimnak, hogy szar volt a koncert... Úgy fogalmaztam, kedvenc fordulatommal, hogy
 " retekszarvoltaRepublikkoncert"
Talán, az utolsó koncertek egyikét láttam, mielőtt beteg lett volna a szíve. Sajnálom az egészet, és ha még egyszer ott lehetnék, mai fejemmel, mai szívemmel, másként élném meg... Sosem tudhatjuk, kitől mit és mikor kapunk... Én Cipőtől egy olyan pillanatot kaptam, az utolsó koncertjeinek egyikét, amikor még egészséges volt. Az utolsó olyan pillanatot, amikor még nem árnyékolta be semmi az életét, amikor még nem elégette a hátra lévőt, hanem boldog felszabadultságában megélte a jelent. És ma, amikor ezen a napon az örök dalárda mezejére lép, bocsánatot kérek tőle és megköszönöm, hogy ott lehettem. Még ha az én fülem süket is volt, attól Ő még énekelt...

Ui: Fiam meglepetést okozott azon a napon, mikor bemondták a hírekben, hogy Cipő meghalt. Nem tudom, emlékszel-e rá, de már nem volt épp az a felhőtlen tavasz... Barátaival este elmentek a Platán térre, ez a városunk főtere, és gyertyát, öngyújtót égetve Republik dalokat énekeltek, levett cipőben, magasra tartva a másikat... Ezt is köszönöm, Cipő...