Látogatás I.
Rohadt foltok-
gondolta magában- istentelenül rohadt foltok!
Már jó ideje nem látott jól, szemei nem reagáltak a fényre,
a cukorbetegség tönkre tette az ereit. A fények villóztak, a képek elmosódtak,
néha egy –egy részlet élesebbé vált, aztán egy óvatlan fejbillenés és megint,
minden csupa homály. Hunyorogva tapogatózott köpenye után.
Úgy nézek ki,
mint egy jól lakott napközis, csak az epres napozó hiányzik a felhozatalból… -
mormolta az orra előtt.
Barna, ugrókötél
mintás pizsamáján a legfelsőbb gombot is begombolta, már-már vágta a húsát a
gallér. Kínos pontossággal igyekezett a hálóköntöst is magára venni, de
meggyűlt a baja az ujjával. A kordbársony, méregzöld köpeny övét pontosan a
derekán kötötte meg, lefelé simított, felfelé kicsit még huzigálva a gallér
körüli részeken.
Hát, mindjárt megfulladok, nem is kell sokat dolgoznom a
jeleneten…- sóhajtott magában és magához vette a könyvét. Megszokásból. Mint
egy mankót cipelte magával, láthatóan a könyv salátára olvasottságával
takarózott. Bőre sápadtsága, verejtékes lucskossága hamar átjárta a kötélmintás
pizsit, imbolygó, tapogató alakját enyhe savanyú szag lengte körül. Kicsit
félt. Olyan szerepre készült, amiben nem volt otthon és nem fűzte hozzá
személyes élmény. Improvizálnia kell, ha jól akarja alakítani a szerepet. Arra
mindig büszke volt, hogy fejből mondta el a legnagyobb monológokat, hogy a súgó
nála pihente ki az előadások fáradalmait, és a viccek, humoros jelenetek
csattanója sosem enyészett el siralmas bukásban. Nem. Egy színész, soha sem
vaktölténnyel puffogtatja el a poenjait- motyogta magában… Ágyúval, Katyusával,
rakétával küldi fel a színpadon, szárnyaljon, villanjon, sisteregjen és … és…
értelmet nyerjen és röhögő, vinnyogó, könnycsorgató, bepisiléses görcsöket
váltson ki… Igen. A poen élete attól függ, hogyan engedik el útjára. –
kavarogtak gondolatai. - Mennem kell, mindjárt vége a látogatásnak, Rózsi már
biztosan ideges…
Végig bandukolt a hosszú, üres folyosón, végig húzta kezét a
falon, hogy el ne tévedjen, elment a liftig, megállt előtte, türelmesen várt,
hátha jön magától. De nem jött. Közelebb hajolván megnyomta az összes gombot.
Visszalépett két lépést, hogy helyet adjon az esetlegesen kiszállóknak. És várt
tovább. A folyosó másik végéről, egy műtős segéd tolt maga előtt egy hordágyat.
A hangból ítélve tempósan, kerék-táncolva taszigálta a kocsit, az öregúrhoz
érve, bizonytalanul lassított…
- Tiszteletem, Művész úr! Menni szeretne valahova vagy csak
áll és nézi a liftet? Meg is kéne nyomni a gombokat, Művész úr, várjon,
segítek…
- Köszönöm, fiacskám, de már megnyomtam.
- Hát, ez már bizony nem ég, nyomok még egyet. Levigyem?
- Hova gondol! A lift ugyebár, csak kétfelé mehet, vagy fel,
vagy le. Nos, ha felmegyek, Szent Péter úgy is visszazavar, ha pedig lemegyek,
akkor lent vár a barátnőm. Hehe… Mondja, hol van a kórbonctan?
- A pincében, vagyis az alagsorban. Tudja, minden új belépő
dolgozó egyszer csak odatéved, akarva- akaratlan. Ez amolyan sorsszerű. Ha
sápadt, fiatal nővérkét látunk fel felé jönni az alagsorból, akkor már biztos,
hogy eltévedt a szentem… Itt is van a lift, na, jó utat, vigyázzon magára!-
köszönt el a fiatalember, s az öreg színész két finom, körkörös csukló
mozdulattal, aminek a végén a tenyere felfelé néz, elbocsájtotta. Mint VIII.
Henrik,- mosolygott magában… Beszállt a liftbe és megnyomta az összes gombot.
Először felfelé ment két emeletet, majd elindult lefelé. Számolt magában.
Amikor negyedszer állt meg a lift, gondosan kilépett, kihajolt és várta, hogy
valaki megszólítsa…
- Életem! Virágom! Itt vagyok! Drágám! Milyen jól áll neked
ez a köntös! Gyere erre, drágám, már azt hittem elvesztél a liftben…
- Rózsi, én nem veszek el a liftben, én közlekedem.
Mindenkinek megadom az elsőbbséget és minden állomáson és megállóhelyen
megállok. Indexelni nem fogok, mert elvisznek a pszichiátriára… Szervusz,
kérlek…
- Gyere, te vén móka mester, keressünk egy társalgót és
beszélgessünk. Most mit hoztál magaddal alibinek? Tolsztojt?
- Nem tudsz olvasni, Rózsi, ez a Biblia.
- Drágám, ha jól látom, ez a Háború és Béke.
- No, mondtam, hogy a Biblia…
Rózsi belekarolt, és határozottan terelgetni kezdte az
öreget. A szelíd erőhatásokat korrigálva vonult karján a férfi, aki bárgyú,
fültől-fülig terjedő mosollyal hagyta, hogy tulajdonképpen, vezesse az asszony.
Amikor egy félre eső zugban, egy hatalmas pálma alatt megtalálta a békét
jelentő szigetet, az asszony gyengéden a kovácsoltvas padhoz igazgatta a
férfit.
- Rózsi, hogy van az arany fogad?- kérdezte az öreg, miután
letottyant a hideg fémpadra.
- Drágám, hogy jön ide az arany fogam?
- Rózsi, neked fogad van, nekem aranyér van a végbelemen…
Add ide a kardigánod, kérlek… - sisteregte affektálva az öreg.
- Mi baj van, drágám?
Történt valami?
- Mi történhetne? Itt
nem történik semmi… Unatkozom, rádiót hallgatok egész nap és egy színházi
előadást sem közvetítenek. Akarsz felolvasni?
- Inkább beszélgessünk, mint olvasással töltsük a drága
időt!- csúszott ki Rózsi száján a mondat. Azonnal meg is bánta. Hatalmas szemein
félelem suhant át, hogy vajon, mit fog mondani erre az öreg…
De az öreg hallgatott. Némán morzsolta ujjait és szépen
lassan felemelte a fejét…
- Úgy! – mondta élesen- nem akarsz olvasni? Keresek egy
másik látogatót! Látogatók, ki akar felolvasni nekem? – pattant fel, elejtvén a
könyvet, és kiabált fojtott hangon, dühös rángatózások közepette… Rózsi
megijedt. Dehogy is akarta megbántani, dehogy is akarta emlékeztetni az idő
értékére, istenem!- sikoltotta magában.
- Ne haragudj, drágám, én csak arra gondoltam, hogy van
egy-két dolog, amit meg kellene beszélnünk. Ez most nagyon pocsék jelent lesz,
és nem fér bele egy alakításodba sem. Emlékszel, drágám, mikor Hepburn azt
mondja Fonda ájult teste felett az Aranytóban, hogy – Istenem ne vedd el, hisz
olyan hülye, mit kezdenél vele? Ez volt
a kedvenc jelenetem… Hát most valami ilyesmit érzek. Ülj már le!
- Rózsi, mindig is szentimentális vén marha voltál hozzám,
hogy érezhetnél ilyet, hogy „ne vedd el”…- Kritikán aluli snitt… - helyezkedett
vissza a kardigánra és megfogta Rózsi kezét.
- Úgy, szóval a halálomról akarsz beszélni?- állapította meg
az öreg színész.
- Igen. Vagyis nem. El akarom mondani, amit gondolok, és azt
akarom, jót tennél velem, ha végig hallgatnál…
- Hallgassak? Én? Te meg akarsz ölni?- játszott mélyen
sértett arccal.
- Életem, figyelj rám, drágám, nincs sok időnk, mert ki
fognak dobni a biztonságiak egy fél óra múlva. El kell mondanom, amit
megtudtam, és egy ideje bánt engem… Azt hallottam, hogy visszautasítottad a
kezeléseket. Hogy nem engeded megoperálni magad, pedig Somfai professzor azt
mondta, hogy jók az esélyeid. Mondd, miért nem küzdesz tovább?
- Küzdeni? A küzdelem Spartacusnak még dicsőséget és
halhatatlanságot hozott, nekem véres hugyot, állandó hasmenést, csontfájdalmat,
hogy úgy érzem, szétégek belülről, hányást és hipózást. Olyan acetonos vagyok,
Rózsi, hogy ha rágyújtanék, leolvadna a szemöldököm. Néha vért hányok, néha
vért szarok, mindenem halott, csak még az agyam nem. Nem tudom, hogy ez kegy
vagy büntetés, hogy értem, amit megélek, de ez nyilván a pokol! – ordította a férfi.
Erősen zihált, az izgatottság hullámai gyötörni kezdték, emészteni tartalékait.
- Ne kételkedj bennem, én nem önként halok meg. Nem én
kértem… Én azért halok meg, mert lejárt a testi mandátumom, és lement a
függöny. Állhatok még, egy darabig a függöny mögött, de már senki sem fogja felhúzni.
Érted? Már csak én vagyok és a leélt életem.
- Jól van, nyugodj meg drágám, nincs semmi baj… - suttogta
Rózsi, és érdes ujjaival simogatni kezdte a férfi vékony karját.
- Emlékszel, régen mennyit játszottunk a téren, a deszka
pallókból barkácsolt színpadon?
Zseniális Rozamunda voltál, Rózsi. Én meg zongoraművész. És
játszottunk, játszottunk…
- Igen. Emlékszem. És arra emlékszel, mikor a háború alatt
vérhast kaptam és elvittél a kórházba? Nem tudtak ellátni, azt mondták, nincs
remény, és hogy vigyél haza az anyukámhoz meghalni, de te nem vittél haza.
Elvittél a feleségedhez, Idához, és két előadás között ápoltál engem… - sírta
el magát az asszony…
- Nem akartál
meghalni. Ilyen csökönyös, szívós nőt még nem láttam… Az első nagy jelenet után,
mikor elfogyott a szappan, pedig súgtam, hogy eljött az időd… Én nem akartam
szappan nélkül a fenekedet mosni…- motyogta a színész.
- De, drágám, mostad, hiszen itt vagyok. – mondta Rózsi és
nagyokat sóhajtva gyűjtötte a bátorságot a folytatáshoz.
- Én azt hiszem, kevesen vagyunk már a régiekből, az igazi
kollektívából, akik megjárták a falvakat is, személyes kapcsolatot akartak
kialakítani mindenkivel. Elérhetőek voltunk, megérinthetők. Házhoz vittük a
művészetet, és nem esett nehezünkre paprikás krumplin osztozni a helyiekkel.
Béke… boldog, békeidők… Hakniztunk, szívem, és ebből éltünk. És te egyszer csak
abbahagytad és mindent felrúgtál magad körül… De azt is tudnod kell, sosem
vetettelek meg, amiért elváltál és összeköltöztél fiatal férfiakkal. Puccos,
affektáló, ripacsokkal… Pedig ostoba voltál, drágám, ostobaság volt elveszteni
a varázsodat. Miért volt az jó neked, sosem fogom megérteni… A fiatal férfiak
egyike sem tudta, hogy ki vagy valójában… Az a Lajoska is csak kihasznált és
kirabolt. Emlékszel, mikor összeverve találtak meg egy szekrénybe zsúfolva? Drágám, azt hittem a szívem szakad meg… Te nem
tanultál belőle. Utána jött Gézácska, ő is lelépett és vitte az aranyakat is,
mikor infarktussal bekerültél a kórházba.
- Ne fojtasd, Rózsi, mert meghülyülök… Ez a kivégzés előtti
beszéded? Honnan van? – krákogta az öreg.
- Improvizáltam.
- Jó volt, jól is állt… kicsit több szívszaggató,
lealacsonyító mondatot ollózhattál volna bele, mert így csak egy vén buzi
vagyok, de ha sajnáltatnál, egy öreg, szerencsétlen, kihasznált buzi lennék…
- De te nem vagy olyan, igaz? - kérdezte Rózsi…
- Nem emlékszem, kislány, már rég nem használom a testem…
Mióta ő használ el engem…
De ha jól belegondolok, Rózsi, kíváncsi voltam ugyan, hogy
milyen annak lenni… Férfit szeretni...Mindig is utáltam, hogy ezt csak a nők tudják…
- Ez valamelyik Pasolini filmből van?
- Okos vagy, kislány, de nem. – mosolygott az öreg.
- Jól van, most ezt figyeld! Arra gondoltam, hogy ne
felejtsenek el, és meg tudjanak őrizni téged az emberek olyannak, amilyen
igazából vagy, szóval, leporoljuk az ábrázatodat és a hírnevedet… Arra
gondoltam, hogy meg kellene operáltatnod magad, vegyék ki azt a gyomor tumort,
nem kell az neked… Vagy terved van vele?
- Rózsi, az isten szerelmére, már nem csak a gyomromban van.
Itt is van egy, a csípőforgómnál. Igen, tervem van vele, mégpedig az, hogy
belehalok. Van egy a vesémben, a májamban, és ha minden igaz, a beleimben is. Nem
gyűjtöm, Rózsi, letiport engem…- üvöltötte az öreg…
- Jól van, ne haragudj, drágám, ne izgasd fel magad… Csak
Somfai megígértette velem, hogy beszélek veled a dologról.
- A Somfai sem hitte el, amíg nem látta a saját szemével a
leleteimet. Mikor beszéltél vele?
- Nem emlékszem pontosan... Talán Pünkösdkor, a misén?
- Rózsi, az ég áldjon meg, több, mint egy hónapja??? Eddig ültél
a kérésén? Tegnap írtam meg a végrendeletemet, és minden megmaradt holmimat rád
hagytam…Mióta tudod, hogy ennyire elment az eszed…? Somfai már
rég nem akar megmenteni engem, már lezsíroztuk. Két kupica mellet megbeszéltük…
Neki adom a pipakészletemet. Az ügyvéd sem akar díjat, megkapta az öreg
íróasztalomat, a rózsafa fiókosat. A zongorámat egy zeneiskolának küldik el, a
székemet múzeumba viszik, a pizsamámat és a fogkefémet, a köntöst, papucsot,
ilyesmit, velem égetik el…
- Morbid vagy, szívem!
- Nem Rózsi. Ezt végre én rendezem… Az én utolsó nagy
jelenetem pedig, nagy csattanó kell, hogy legyen… Most már olvasnál? Te,
középszerű, Alzheimeres… Elfáradtam… Leszívtad az agyam. Te, agyszívó. Gyere,
felkísérhetsz, megengedem…
Nagy nehezen feltámasztotta magát, és belebokszolt a
levegőbe… Látni vélte a pálmát az arca előtt. Persze, nem volt a közelben sem,
suta mozdulatai elvesztek a térben. Rózsi is felállt, lila, nyári
kiskosztümjében könnyedén karolt bele az öregbe…
- Rózsi, mondtam már, hogy nem áll jól neked a szappantartó?
- Mondtad, szívem, 1978-ban, amikor egy barack színű,
csipkés baby-dollban láttál… Az volt a Hello, Dolly, az Operettben, azt hiszem… Remek szerep
volt…
- Marhaság… Macskazene…- morgott az öreg… Macskajajzene…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése