Reklamáció

" Kapd be, gonosz szörnyeteg, és akkor legyél magad! És akkor hidd el, hogy senkid sincs, mert mindenki egyedül van. És akkor nyald be magadnak, hogy az életed mit sem ér, és a szíved, lényed omló löszfal a vizek árján.... Képzeld azt, hogy Te vagy, aki beleomlik és elsimul, nyoma sem marad, végül geológice partvonalat módosít, sodrás formálja, nyírbálja tovább, és lám,lám ember el nem érheti... Vagy legyél Te, a nyomorult szabályozatlan folyó, aki csak rohanva él, habzik és undorral telve, lekezelőn hömpölyög, s ha akarja, ha nem, az eső kövérre dagasztva félelmet kölcsönöz neki... Legyél bármi, ami idegen, megfoghatatlan, mély, titkos sejtelem. Uralhatatlan, kérlelhetetlen, természeti csapás. Átok ül, ezen a Planétán. Vakond-nadrágban.  Meseszerűen egyszerű az egész. A szegény legény, társait feledve- szegény legény marad..Meghódítatlanul vegetál tovább"

 

Kakós csiga

Mióta Anyuka vagyok, azóta jobban élvezem a Gyereknapot, mint régen. Gyerekként is mindig szerettem kapni ilyenkor labdát, lövöldés-piacos, feje tetején kopasz, néger, fűszoknyás babát, buborék fújót, játék pisztolyt (nekem van egy Bátyám, kötelességem volt felvenni vele a harcot, ha indiánoztunk); imádtam ilyenkor a Vidámparkba menni, felülni mindenféle járgányra, körhinta lóra, óriás kerékre. A mi gyerekkorunk ebből a szempontból tökéletes volt. Bevallom, gyakran eszembe jut, hogy a gazdagságom abból áll, amit kaptam, hoztam magammal. Én is szerettem volna teletölteni a Fiam lelkét minden maradandóval, hogy tudjon tovább adni majd, az unokáimnak belőle. Egész kicsi volt még, amikor egy ilyen Gyereknapi reggelen koránkelőként, elkezdtem sütni az aznapi kirándulásra valamit. Kakaós csiga lett belőle. Az illata átjárta a lakást, s mire felébredtek, édes, friss, ropogós, házi kakaós csigák hevertek az asztal közepén felpúpozva, hintve porcukorral. Kitörő boldogsággal esett neki, -akkor még teljes- családom, s a kirándulásra alig maradt valami. Nem sajnálom azóta sem rá az időt, igyekszem ezzel az utánozhatatlan illattal ébreszteni Kisfiamat, május utolsó vasárnapján. Az otthon illata összeforrt ezzel a gesztussal. Most is készül, bár éjszakából jöttem haza, és késésben vagyok, de türelmesen megvárja, hogy elkészüljön a csigusz. Mindenkinek édes, kedves, illatos, apró játékos, kirándulós Gyereknapot kívánok!

Felvétel

Zsolt
Nincs mit tenni, eszembe jutott. Róla keveset meséltem, igazából csak érintőlegesen emlegettem.És hogy miről jutott eszembe? Hát, a tv felvételről...
Hír az, hogy ma forgattak velünk 3 dal erejéig egy rövid filmbetétet az Ízőrzők c. műsorhoz, a Duna TV -ből. Vagy mert hozzá szoktunk a hétvégén a kamerás fickókhoz, vagy mert annyira fáradtak voltunk mindannyian, igazából nem szállt inunkba a bátorságunk. Ugyanolyan lököttek, ellenkezősök, pofázósok, vigyorgósok voltunk, mint bármikor. Látszott a stábon, hogy kicsit elképedtek a laza hangulaton, a mindenkinek van még legalább egy utolsó szava, hogy keresztbe beszélünk, hogy képeket vágunk, és hogy Zsuzska, csöppnyi termetével eligazgatja ezt a súlyos társaságot. Dalfegyelem van, de ahogy vége a dalnak, mindenkinek kinyílik a szája és csak mondja, mondja.... Próbáltak bennünket kívülről instruálni, de igazán az volt, amit közmegegyezéssel elfogadtunk. Zsuzska rábólintott, s énekeltünk. Hááát, az elmúlt hetek próbái s a nagy koncert után, ki vagyunk dögölve. A hangunk csúszdán belendült, tehetetlen testnek bizonyult, többször ismételtünk, de nem eleget. Kompromisszumosan kialakult, hogy a használható részeket tegyék a műsorba, mi úgy is csak aláfestés vagyunk, töltelék. Mondjuk ki: a hétvégi nagy koncert után egy tv felvétel egyáltalán nem hozta izgalomba a társaságot... Kicsit rezignáltak voltunk, de teljesítettük a vállalást, tűrhetően szerepeltünk, rövidre fogtuk, mi is, a stáb is, kb. egy órát foglaltuk az idejüket, s szerintem ezzel elégedettek voltak. Reméljük, amit viszont látunk, azzal mi is azok leszünk!
No de, nem erről akartam mesélni, hanem az első kamerás történetemről. Még tanuló asszisztens voltam, alig egy éve lehettem műtőben, s valóban végig jártam a ranglétrát, a "lóti-futi korszak" után jött a "mindent meg kell tanulnod"korszak.Ez abból állt, hogy elsőként mentem be a műtőbe, s utolsóként jöttem ki. Mindent egyedül készítettem elő, egyedül rendeztem el, mindenről megtanultam gondoskodni, biztosítani a feltételeket az altatáshoz. Amikor behozták a kispajtást ( gyerekeket altattam akkoriban), akkor a helyzethez és a feladathoz mérten adták a kezembe a dolgokat, hogy megtanuljam. Az elején sosem voltam felügyelet nélkül, mindig volt mellettem szakmailag "öreg" asszisztensnő. Mindenki tőlük tanult, orvos, asszisztens, nem volt kivétel. Az altatás hőskoráról beszélek, hisz még én is oda írhatom magam. Kevés altató orvos volt, s amit a rutinos asszisztensek tudtak, sok éves tapasztalat alapján, az sehol sem  volt tanulható, csak tőlük. Nekem is volt mentorom, aki a szárnyai alá vett, és igazából az Anyukám lett a kórházban. De hiába voltam szorgalmas, alap természetemnél fogva, nekem háromszor annyit kellett dolgoznom a sikerért, mint legjobb barátnőmnek és sorstársamnak, Évának. Neki ez az egész olyan könnyen ment, olyan természetesen vette az akadályokat, ahhoz hogy lépést tartsak vele, én lihegve trappoltam mindenben utána. Észben, manualitásban, még gyalogtempóban is. ( Ez ma is így van...) Egy napon, különleges műtétre készültünk; arra már nem emlékszem, hogy miért is volt különleges, de arra bizton emlékszem, hogy nem volt kialakult szokás hozzá, akkor kellett mindent megtervezni, hogyan legyen. De, emlékszem! Az első hemicolectómiák egyike volt egy 8 éves gyereken! Besznyák Főorvos úr érkezett az Onkológiai Intézetből, saját műtősnővel, felszereléssel, egyeztetett időpontra és ilyenkor kötelességünk volt az előkészítést bevállalni. Hogy még nagyobb legyen a felhajtás, kitalálták,  hogy lefilmezik a műtétet s bemutatják majd a következő kórházi tudományon. Tettem, vettem magam, elkészültem mindennel, s ha már bent van a kisbeteg, elkezdtük az altatását szépen felépíteni. Az altatás bevezetése alatt érkezett a műtőbe, akkori sebész gyakornokként Zsolt, kezében lóbálta a kamerát, Ő kapta a feladatot, hogy megörökítse az egészet. Mi nagyon jó barátok voltunk, az Ő sorsa is hasonló keménységgel bírt, mint az enyém, az elvárások felé szintén azt követelték, hogy feszüljön, ameddig tud; csak magányélet volt, munka, kórházi patkánysors, éjjel, nappal, hétvégén, hetente többször 36 órás ügyeletben...Mi együtt voltunk kezdők, véd és dac szövetségben éltünk, fontosak voltunk egymásnak, sokszor éreztük, hogy támaszok vagyunk, hogy valahogy mégis kibírjuk és előre jussunk, ki-ki a maga szakmájában. Nos, belibegett a kamerával, ami kicsit volt nagyobb, mint egy írógép... Megtámasztotta a karját, hogy ne remegjen a kép és a beállításokat gyakorolta, persze rajtam, mert kellett valaki próba alany. Én közben dolgoztam, nagyon igyekeztem megfelelni a saját társamnak, akivel aznap be voltam osztva. Ment is minden, a légút biztosításnál, engem szólítottak a feladatra, intubálni (meggyőződtek, hogy veszi a kamera) mondván "ezt is meg kell tanulnod" (had lássák a kórházi tudományon) s akkor... Nagyon profin kezdtem, eddig már eljutottam, szertartásosan kiléptem a papucsomból. Kezembe vettem a laryngoscópot, feltártam a hangrést, finoman, ahogyan láttam, belefújtam a szájüregbe, mert egy nyálhártya lebegett a szemem előtt, elkértem a tubust, intubáltam. Zsolt szemben velem vigyorgott a kukkere mögül, sejtése sem volt, hogy a tubus lecsúszott a hangrésről és a gyomrában landolt. Nekem sem. Amikor ez kiderült, én azt hittem elájulok. Megijedtem, hogy most mi lesz!!!! Persze, pár másodperc alatt kiderült, hogy ez nem jó így, a doktornő átvette a terepet, megoldotta a bajságot, mondta rögtön, hogy gyakran előfordul, a legnagyobb körültekintés mellett is, a rutin majd átsegít- vigasztaltak többen is, de én csak azt láttam magam előtt, hogy elszúrtam, nem sikerült, hátra léptem, megpróbáltam eltűnni, nem lenni, de ezt nem lehetett, végül is összeszedni magam... És akkor eszembe jutott, hogy a tudományon ezt mind meg fogja nézni az egész kórház és én, már most jobb, ha elásom magam.
Pár héttel később volt a nagy előadás erről a műtétről. Nem foglalkoztam ezzel, de én nem mentem el, tudtam, eljön a perc, amikor majd valaki szóvá teszi, pl. így: " Mi volt a baj? Nem voltál formában? Intubálni mindenki tud, Te nem? Nem gyakoroltál eleget!" Legnagyobb döbbenetemre, pont az ellenkezője történt. Még a főorvosok is nem győztek dicsérni, "milyen ügyes, nagyon profi, gratulálok! Maga volt a főszereplő! Minden jelentősebb mozdulata megvan örökítve!" Rohantam Zsolthoz. Mit csináltál a felvétellel????
"Semmit. Kikapcsoltam akkor, amikor bent volt a tubus. Így az igazi intubációt nem vettem fel. Nagyon nehéz volt tartani a kamerát...Tudod....Aztán meg az jutott eszembe, hogy életképeket készítek a műtéthez, és Te voltál mindig mozgásban. "
Hát így történt. És ma ez jutott eszembe.

500

Emlékszem, mikor a mozikban játszották a 300 c. filmet, nem is figyeltem oda... Gondoltam, valami marhaság. Aztán megkaptuk dvd-n, s aki jót akart nekem, ráírta, hogy "300 katona". Főzés közben, gondoltam megnézem, de ez a film- leültetett. Hát, valamit főztem, de nem tudom, mit... Egy-egy jelenete megmaradt bennem, s egy alkalommal hivatkozni akartam rá barátaim előtt: "Tudjátok, a 300 katona c. filmben is ..." Kiröhögtek. 

-Nem 300 katona, csak 300. 

-Én is azt mondtam, nem 301, csak 300 katona.

-Nem, nem, nem katona, csak 300. 

-Már miért?

-Mert ez a címe: 300 és kész...
Nos, 500. 

Ez a címe és kész. Mesélek Neked.
Egy napon, karvezetőnk, Zsuzska, írt egy köremailt, miszerint, érkezett egy felkérés egy szuper koncertre, ahol együtt énekelhetnénk 500 emberrel, köztük a Parlament kórusával... Benne vagytok?- kérdezte, s azonnal írtunk mindannyian, hogy PERSZE! NANÁ!, de akkor még nem tudtuk, mire vállalkozunk... Azt tudtuk, és ebben mindannyian egyetértettünk, hogy ez valami fantasztikus élmény lehet...! Következő kórus próbán tündéri mosollyal megjelent Zsuzska, karján több kilónyi másolt kotta, és sűrű pillacsapásokkal értette meg velünk, hogy hááát, ez a dolog, ezzel jár... Kiosztotta a kottákat és mi úgy néztünk rá, mint a tejbegrízre vágyó kisgyerek, aki pacalpörit kap a tányérjába.

 " Nem olyan vészes, na jó, egy kicsit gáz, de meg lehet tanulni"-mondta Ő, és mi továbbra is levegő után sóvárogtunk. Persze, azonnal lett mentő ötletünk, és ebbe bele is kapaszkodtunk: lesz még rajtunk kívül is min. 490 ember, hátha ők majd tudják a dalokat és mi majd elplébekelünk a tömegben. Helyes az észrevétel, a körömre koppintás, és igazad van, ez nem túl jó hozzá állás, de ha láttad volna a kottákat, benned is felmerül valami igény a túlélésre! Szép lassan elkezdtük átvenni a dalokat, és ha már egyről volt valamiféle fogalmunk, akkor mentünk tovább. Két próba alatt egyszer végig is mentünk az egészen, majd mikor ismételni kellett volna elölről, egyáltalán nem jutott eszünkbe egy sem. Kezdhettünk mindent elölről. Végül, igaza lett Zsuzskának, leszűkült a megtanulhatatlan dalok köre egy-két dalra. Nagyjából a fülünkben volt az egész, de valahogy nem tudtuk, hogy amit mi kiénekelünk magunkból, az hogyan fog elhelyezkedni az egészben: És mit fognak csinálni a többiek? Zenekari kísérettel néhányunknak még nem volt dolga, köztük nekem sem. Egy hatalmas kaotikus rémhalmaz telepedett a sejtéseink közé. De akkor valakinek mindig eszébe jutott a gondolat, hogy a többi 490 majd csak tud valamit! A dalokat különös gonddal válogatták össze, kánonra, majd egy szólamúra, négy, hat szólamúra osztották, volt benne latin, nagy zenekarra írt, zenekarral énekelhető, vagy csak a kórus által előadott dalok, zsoltárok, református énekek, Kossuth-nóták, A Nemzeti Dal, és két nagy, gyönyörűséges kórus mű. Persze, kottáról kinyögdécselve, szenvedtünk mint a kutya. Némelyek szövegükben voltak nehezek, nem tudtuk megjegyezni, s néha a dallamok íve igen becsapósan kanyarodott hihetetlen magasságokba. Nem baj, majd a többi 490! 

    Telt-múlt az idő, összesen kb. másfél hónap állt a rendelkezésünkre, de a kórusnak más feladat is került a palettájára. Pontosan kettő. Egy bemutatkozó koncert Budapesten, és egy televíziós felvétel, amiről még nem mesélhetek, mert még előttünk van. (Holnap lesz!) Természetesen, a bemutatkozó koncert lett a fontosabb, hiszen ott személyesen égünk le, mi, 10-en, s nincs mellettünk 490 ember, aki kiénekli a dalainkat, amíg mi dünnyögünk. A saját dalainkat ( jó ezt mondani, hiszen igaz: Zsuzska zenésítette meg Ady Endre két, Tóth Árpád és Reményik Sándor egy-egy versét) nagyon szeretjük énekelni, ám az izgalomtól ezek sem mentek jól. 

A próbákon néha annyira alul teljesítettünk, hogy attól féltem, lefújja Zsuzska az egészet. Nehéz volt próbaidőt egyeztetni, mindenkinek a május zsúfolva volt teendőkkel. Rezgett a léc rendesen. Nagyon hiányzott az altból Lilla és Mónika; Györgyike, Timi és Judit, őket pótolva a szopránosok erőn felül teljesítettek minden alkalommal. Ha még valamelyikünkkel történik valami, nem kellene tovább mesélnem... Az utolsó itthoni próbán letörtünk, mint a bili füle. A kis torna teremben felálltunk félkörben és elénekeltük a dalainkat sorban. Felvettük egy fényképező rögzítőjével, majd bevonultunk a próba terembe kielemezni a hallottakat. Siralmas volt. Alulmúlhatatlan. Rájöttünk, hogy a tornaterem annyira eltorzította a hanghullámokat, hogy mi nem hallottuk csak a mellettünk állót, s mint az üzenet, úgy nyúlt el minden, végződtek ki általunk a hangok. Mindenki magában énekelgetett, erről volt szó. Tanulságos is volt, mert már annyira fáradtak voltunk, hogy nem figyeltünk a szavakra sem, nem hogy a kottára! Zagyvaság volt, élvezhetetlen kornyikálás az egész. Majd holnap, mondtuk magunkban, megússzuk a kis koncertet, a többi 490 ember, pedig majd a nagy koncerten kisegít bennünket. 

   Részemről mondanám, hogy alig aludtam, de ez nem igaz, én mostanság elájulok a fáradságtól. Reggel összekapartam a porhüvelyem és "hűha, fáj a torkom" és "ajjaj, hol a hangom" mormolásokkal jöttem-mentem. (pánik betegség?) Kicsit fátyolos, reszelős lett a nem túl lágy hangom, eldugult az orrom; nem baj, gondoltam, nem én vagyok ma a fontos, hála az égnek, az altban én csak töltelék vagyok. Ha énekelek, az jó, ha nem, nem dől össze a világ. Meg majd a többi, 491 ember... 8 órakor elindultunk Budapestre, lelkes szurkoló táborunk Gyula, Terike és Évi kíséretében. Annyira jól esett, hogy velünk tartottak, hivatalosan is kineveztük vezérszurkolóknak őket. A Lónyay Ref. Gimnázium udvarán adtuk a kis koncertet, egy falatka színpadon, álmos, ám annál fiatalabb közönségnek. A nap már akkor is tréfás kedvében volt, aznap először tartósabban, akkor és ott, végig szembe sütött velem. Egész jól ment, nem cseréltük össze a "kegyelem" szót a " szerelemmel", a hangok a helyén voltak, a hangzás- a hangosításnak köszönhetően figyelemre méltó volt, s szurkolóink megfigyelése alapján mondhatjuk, hogy a fiatal, zömében középiskolásból álló szépszámú közönség valóban figyelt minket. A gitár és a furulya szépen szóltak, a szoprán tiszta és csilingelő volt, az alt pedig halkan kísérte a főmotívumokat. Lehetett volna szebb is, de mostanában ennél szebbet még nem csináltunk! Elégedetten cihelődtünk le, teljesítettük a felét a vállalásnak. 

Ez volt a hatalmasabb teher, de éppen ettől könnyebbülve vált a másik olyan nyomasztóvá. És mi van, ha a többi 490-en is úgy gondolják, hogy majd a másik 490-re támaszkodnak...? Hozzá teszem, hogy a délutáni főpróba volt az első és egyetlen nagyzenekari próba, s önmaga teljességében az egyetlen egy. 

   A főpróbáig még volt 3 óránk, azt hittük, unatkozni fogunk, de ebédeltünk, a kirakodó vásáron, a nézelődésekben pedig elrohant az idő... A Kálvin téri Nagytemplomban gyűltünk össze, képzeld el, mindenki befért! Szólamonként ültünk le, jobb felől a szoprán, bal felől az alt, benne 50-60 mezzós, hátul a férfikar, tenor, bariton, basszus, legelöl pedig a zenekar. A szoprán egyik fele, miután felfedezték, hogy rossz helyre költözködtek be,( a basszus mellé), kinevezték magukat coloratúr szopránnak és felvonultak a karzatra. Mi bal oldalt, székeken kaptunk helyet, de nagyon kényelmes volt, s izgatottan vártuk a karnagyot. Megérkezett egy kis, ecsetke szakállas ember és elég mérgesnek, szigorúnak tűnt. Mikrofonban próbálta szabályozni a tömeget, igazából, nem is nagyon kellett fegyelemre inteni senkit. Sorrendet bontva s ezzel jól összezavarta a népet, áténekeltetett három dalt, részekben, egészben, kiemelve egy-egy szólamot, kéréseit diktálta, pergett az egész. Ami számomra elképesztő volt, ahogyan egy-egy kérése megszólalt! Azonnal megnyugodtam, a többi 490 ember biztosan tud énekelni! Amikor végre a fellapozott kottán beazonosítottuk, hogy mit is akar tőlünk ez a kis szakállas, mérges ember, és a hadonászásával mit is szeretne tulajdonképpen elérni, már lenyűgözött az egész. Megfogott, már az is, hogy feltételezi, hogy mi értjük, hogy mit akar...! És a hangzás! 

El tudod képzelni, hogy 500 ember együtt énekel és olyan, amilyet még nem hallott senki sem a Földön? Olyan önbizalmat adott, olyan erőt, hogy egyszer csak kinyílt a hangom, és tudtam énekelni úgy, mint még soha azelőtt. Életemben ezeket a hangokat nem préseltem ki magamból. Karmester csere. Jött egy fiatal, energikus ember, még szigorúbb, mint a másik karnagy. Elővette a mumus dalokat, a kiénekelhetetleneket. Először nem ment. És nem is mindig tudtuk, hogy kitől és mit kér, és egyszerre olyan sok információt nyomott, hogy a fordítás lassan érkezett, az is szelektálva. Részekre volt csak idő, a zenekar kezdése, a beintés, a kérés, majd menjünk tovább... Külön a férfikar, külön a női, majd összhangzás. kb. 10-15 perc jutott minden dalra. Karnagy csere. A zenei kíséretes dalokhoz, a zenekar karnagya érkezett. Azonnal megkedveltem. Az ő kézjeleit minden földi halandó megértette volna, az erősebbent pl. ökölbe szorított kézzel jelezte, a beintései felszólítások voltak, egyértelműek, nyugodtak, higgadtak. Nyoma sem volt benne a pániknak, hogy most mi lesz....?! Olyan sokan voltunk, hogy szólamonként mehettünk ki pisilni, s ha már kint vagyunk, egy literes ásványvizet adtak a kezünkbe, s nyakunkba csavartak egy zöld selyem sálat. 

   5 óra előtt két perccel elindultunk együtt, rendőri felvezetéssel a Nemzeti Múzeum lépcsőire. Út közben találkoztam Sógornőmmel, aki eljött, meghallgatni e maroknyi dunavecsei csapatot a nagy kórusban énekelve. Őt is kineveztük hivatalos szurkolónak, Ildi fiaival, Zsóka néni lányával együtt. Felvonultunk a Múzeum lépcsőire, szétválva, hiszen mindenki a maga szólamába kapott helyet. Mi kerültünk, altosok a bal szélre, sőt, egészen a szélére. Pechemre, valahogyan én kerültem legfölülre közülünk, s mellettem Edina állt, akivel még átvettük futtában az egyik dalt, mert az nekem nem jutott eszembe sehogy sem. Beálltunk, fegyelmezetten, szemben velünk ez az áldott, jó nap, épp lemenni készült, de gondolta, ezt még Ő is meghallgatja. Olyan erősen sütött, hogy hunyorgásomban sem a kottát, sem az éppen aktuális karmestert nem láttam. Fejből nyomtam az egészet, illetve, amíg szerencsétlenkedtem, rájöttem, hogy az előttem álló Szűcs Zsuzsi kottáját nézve, időnként ki tudom játszani a szembe fényt. A hőséget tetézte a zöld selyem kendő, ami anyagának természeténél fogva konzerválta a hőséget. Főttünk rendesen. Az arcom ezer lánggal égett, saját pírját fejelte meg a hőguta. És elkezdődött... 

   Olyan szépen szólt, olyan egyszerűen, olyan gyönyörűségesen, hogy az igazából leírhatatlan. Két helyen szerettem volna lenni egyszerre. Itt és a közönségben egyaránt. A kíváncsiságom harcolt a részvételi szándékommal; milyen lehet vajon, csak hallgatni? A hangunk szárnyalt, a zsoltárok esdekeltek, s valóban kifejezték azt, amiért íródtak 500 évvel ezelőtt... Minden szólam tisztán szólt, a karmester biztatást sugárzott felénk, nyoma sem volt a szigornak, benne is valami elégedettségnek, gyönyörködésnek adta át helyét. Néha egy-egy szólam lemaradt, apróbb elcsúszásokat észleltünk belülről is, de a kar, azért énekelt, hogy ezeket semmissé tegye. Az emberi hibákat korrigálta a tömeg, s ezt onnan tudom, mert az emberi hibáktól talán én szenvedtem a legjobban. Fölöttem állt egy napszemüveges, fiatal lány, vérprofi beállással. Amikor az első dalt énekeltük, még nem zavart, izgatottságomban én is, nyilván, estem túlzásokba, vétettem szegény Szűcs Zsuzsi füle ellen. De rájöttem, hogy a hangom, hogyan illeszkedik bele az egészbe, s ez a tökéletesség engem csak még nagyobb figyelemre ösztökélt. Egy célom volt, része lenni az egésznek, az 500-nak. Fölöttem a leányzó nem így gondolta. Profizmusa nélkülözte azt az alázatot, amivel az ember kiáll- egy lenni a tömegből. Végig, minden egyes dalt áriázott, minden szólamban más és más egyedi hajlítást tett be, mintha egyedül le akarná énekelni a 499 embert. Te, ennek nem szóltak, hogy ez egy kórus...- súgtam Edinának... Szenvedtem, mint a kutya. Bántotta fülemet a tapintatlansága, hogy elrontja az én örömömet, az én pillanatomat. Később, rájöttem, hogy a zsoltárokat is ő, egyedül énekelte több szólamban. Mindenki más egy szólamban vitte, az is volt írva a kottára, hogy unisono. Ő megcifrázta. Akkor még rosszabb volt a helyzet, amikor a kamerás fickó a lábainkhoz térdelt, s onnan akart felvételeket csinálni. A primadonna még erősebben énekelt, egyébként kristálytiszta hangján, ez nem kérdés. Mondogattam magamban, hogy azért kórus, mert mindenki hozzá teszi a hangját, ez a leányzó is, nélküle szegényebb lenne... Győzködtem magam. Kb. a koncert felénél jártunk, mikor miatta teljesen elvesztettem a fonalat. Ugyanis, egészen mást énekelt, mint a kottában van, sem szövegileg, sem dallamilag ilyet nem is hallottam. És megcifrázta, kitartotta a rezegtette orkánját... Kész voltam. Belenéztem Zsuzsi kottájába, ráismertem a dallamra és igyekeztem kikapcsolni a frissen született opera énekesnőt magam mögül. De csak nem sikerült teljesen. Megkérdeztem dalszünetben Edinát, hogy Ő is hallja-e? Igen, de ne foglalkozzam vele. Megkérdeztem Zsuzsit, hogy hallja-e? Ő nem hallotta. Akkor jó, mondtam magamban, akkor csak nekem okoz gondot, s ha így van, hát megküzdök vele. Többször hátra néztem, de nem értette. Végül megpróbáltam kikapcsolni. A Nemzeti Dalnál átengedtem magam annak az érzésnek, hogy ott énekelhetek, ahol Petőfi szavalt, és ez olyan klassz volt, hogy libus lekerült a címlapról. A Szózatnál pedig arra gondoltam, hogy "no, ezt cifrázd meg, ha tudod!" Nem tudta. Az utolsó zsoltár nekünk nem volt meg kottán, ezt fejből énekeltük, hagytam magam vezetni, Edinára tapasztottam a fülem. S egyszer csak vége lett. Akkor fogtam fel, hogy mekkora hord erejű koncert részese voltam, amikor a végén úgy emlegettek bennünket, hogy az "500-ak". És úgy, hogy "Fesztivál Kórus" Falatnyi szurkoló táborunktól megkérdezgettem, hogy kihallatszott-e a leányzó ária szólója, és azt mondták, nem. Megnyugodtam. Már féltem, hogy valami oknál fogva engem fognak gyanúsítani e külön előadással, s ezzel a tapintatlansággal, de szerencsére, az 500-akat nem tudta fölül énekelni e bájos teremtés...
Egy gondolatot szeretnék hozzá fűzni, ami a sajátom és nem is mondtam el senkinek. Én, mint tudod, nem vagyok hívő ember. Zsoltárokat is csak ritkán énekeltem, bár a Fiamnak van Dalos könyve, még a Bíró Lajosban vetette velem, nem igazán használtuk. És ha egyedül kellene énekelnem, én nem is érteném meg, hogy miről szólnak. De ott, a Lépcsőn, az 500-ak megszólaltatásában új értelmet nyert számomra. Úgy érzetem, hogy életre kelnek. És nem értem szólnak, hanem mindenkiért. Olyan volt, a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjén, mintha az egész országért szólt volna. A finom dal választásban, a Kossuth-nóta refrénje pedig egy figyelmeztetésként hasított " nagyon nagy adója van a Magyar hazának..." Bár csak más is meghallaná... a nép szavát...! Szétoszlott az álom kórus, mindenki igyekezett megszabadulni a hőguta-kendőtől, inni és mozogni egy kicsit, hazafelé venni az irányt, mint kiderült, néhány kórus a határon túlról érkezett erre az alkalomra. Összesen 44 kórus vett részt benne, voltak Dunaújvárosból is, a Református Kórus. Már mertünk egyet fagyizni, leereszteni, de az élményt feldolgozni- még nagyon-nagyon sok idő kell. Mindannyiunknak. És... lehet, hogy többen voltunk 500-nál, majd 600 főről beszéltek, de pontos számokat nem tudtak megadni. Nos, ennyi fért bele a kórusos mesémbe, és még lehet, sokáig fogom javítgatni, mert eszembe jut ezer apró momentum, ami még most csak ülepedik...

Kinek van joga kutyát sétáltatni?

Egy történet margójára

Facebook oldalamon közzé tettem egy hírt, miszerint, Anyukám veszélyes helyzetbe került kutyasétáltatás közben, közel az otthonunkhoz. Elesett, a kutya elszabadult és a szembe szomszéd kerítéséhez rohant. Az illető némber az utca közepén álldogált, s azonnal kapcsolt, hogy "mostaztánmegkeserüli" Anyám, kinyitotta a kapuját és beengedte a kiskutyát saját portájára, eszelősen üvöltve a házőrzőjének, hogy "tépd szét"! Anyámat kicsukta, és a gyilkolásra utasított kutya pedig tette a dolgát. Anyám összeszedte a bátorságát, hasztalan kérlelés, könyörgés után bement a kapun és kihozta a kutyáját. A házőrző pedig mindkét kezét megmarta e közben. Kutya életben maradt, Anyám megúszta, kéz sérülése a vérömlenyek lappadása után egész apróknak tűntek. Lehetett volna rosszabb is.
Ennyi volt a történés. Már 1980 óta itt lakunk, vagyis mára már, csak a szüleim. Mindig tudtuk, így is nőttem fel, hogy ez az öregasszony gonosz boszorka.Amíg élt a férje, minden rosszindulatát rajta töltötte ki, menekült is az öreg bárki máshoz, csak el tőle. Tavaly meghalt, elmenekült végleg. Gyerekei elköltöztek, egyedül maradt a négy fal között. Pletykálás élteti, beavatkozik mindenki életébe, keveri a szart, hazudik, manipulál mindenkit érdeke szerint, vagy ahogyan a kedve tartja, elárul bárkit és bármikor, ezt mindenki tudja.Anyám egyszerűen már nem akart vele szóba állni, ezerszer megbántotta, elárulta, kibeszélte, bepofátlankodott az életébe, kihasználta, bepalizta még apámat is; lepermeteztette vele a kertjét, majd fizetés helyett kiosztotta, hogy még permetezni sem tud... stb... Kifestetett hívő gyerekekkel, majd fizetés helyett elhordta mindennek őket, hogy milyen mocskos munkát végeztek és elzavarta őket. Órákat ácsorog biciklijére támaszkodva az utcán, hátha valaki szóba áll vele, de egyre fogy e tábor, már senki sem akar belekeveredni a hazugságaiba. Bepöccent. Úgy gondolta, hogy most törleszt. Először azt mondta, hogy a kutya lekaparta a kerítéséről a festéket. (ezért halált érdemel). Azután azt, hogy ugatott (ezért halált érdemel). Anyám , miközben eltaknyolt, (el tudod képzelni?) röhögött rajta. ( ezért a kutyája halált érdemel). Az orvosi vizsgálat, oltás és állatorvosi információk után oda mentem Fiammal, kicsit megdobáltuk a kerítését, hogy kijöjjön, (gyerekkoromból emlékszem, az ablaknál lapult, s ha bármi vétlen dolog is érte, sosem hagyta ki, hogy leüvöltse az embert), meg is jelent. Már épp menekült volna befelé, látta, hogy itt számon kérés lesz, kinyitottam a számat. "Hallom, a mai napi hőstettét! Hát figyeljen ide, gonosz boszorka! Figyelni fogom magát! Ha még egyszer bárki élőlényt veszélybe sodor, ha még egy ilyet mer tenni, elvitetem elmegyógyintézetbe, a bolondok közé! Zárt osztályra fog kerülni közveszélyességért meglátja! Ne felejtse el, figyelni fogom magát, és nem fogja megúszni, bezáratom!" Persze, jött is a válasz, az oláh cigányozás, de erre beküldtem a lakásába, hogy most csukja magára, mielőtt kihívom a  rohammentőket. Mi eljöttünk, lenyugodtunk. Hazafelé már vasvillával várt bennünket; csak megijedt, ha ennyire elragadtatta magát, de mi szóra sem méltattuk, hazajöttünk békésen. Megírtam a bejegyzést, mert tudtam, hogy az ő méregkeverése ellen más nem véd meg minket, csak a nyilvánosság. Azt akartam, hogy a hazugságai ellen legyen ami megvédi a Mamámat, a családomat. Nagyon sokan a tett ellen tették le a voksukat. A nyilvánosság elítélte a cselekedetet, megkérdőjelezve elmebeli állapotát, volt aki tudta, kiről van szó, volt, aki radikális válaszlépést javasolt, feljelentést, volt, aki állatvédőket akart bevonni. Nem kell, mindenkit lebeszéltem, Anyám nem akar háborúban élni. A legérdekesebben a családom reagált. Minek kell kutyát sétáltatni vidéken? Miért nem marad otthon, a fenekén, ne is mozduljon ki, mert veszélybe sodorja magát, és ez a vége, megsérül. Cukorbeteg lévén egy ilyen vagy hasonló sérülés végzetes is lehet számára! Maradjon otthon, és igaza van a banyának, ne sétáltasson kutyát! Mert azok ugatnak. Hergelik egymást. Senki sem bírja ki a kutyaugatást!
Itt én eldobtam az agyam és azóta ezen korcsolyázom! A másik okosság: nem kell odamenni, önbíráskodni, ki kell békülni, bocsánatot kell kérni... Mi van????
Végül is, ha dobermannja lett volna a banyának, ( az ő kezében nyilván halálos fegyver lett volna) már nem kellene erről beszélnem.... Nem lenne kikről... Az Anyám élni szeretne, sétálni, szabadban lenni, egyre kevesebbet bír kint dolgozni, a kert számára kezd fárasztó lenni. Ha beköszönt az ősz, a tél, egyébként is magára csukja az ajtót és legközelebb tavasszal nyitja ki. Végig vergődi ezt az időszakot, nehezen viselve a bezártságot. A mozgás számára az életet jelenti, de sokszor nincs határozott célja, kedve menni, és nincs mindig kivel. Egyedül még sem bóklászhat a gáton vagy az ártéren... Kitaláltuk együtt, hogy lenne hozzá társa, a kis puli, de meg kell nevelni. Foglalkozni kell vele, mert nem fogad szót, elszökdösik, öntörvényű, nem is hallgat a gazdáira, még a nyakörvet sem tűri. Most kell megtanítani, egy évesen a legfogékonyabb korban van, az alap dolgokra, a fegyelmezettségre, hogy visszajöjjön, hallgasson a gazdáira. Vett is egy nyakörvet, egy pórázt, jutalom falatot, hogy legyen motiváció, és belevágott a kutyanevelésbe. A kennel, ahol ez a kiskutya él, 2x3m-es, semmire sem alkalmas, nem elég futtatónak sem. Kisebb utakat megtettek, egészen jól haladtak. Anyám boldog volt, hogy van kivel útra kelni, ha öreg barátnéi nincsenek itthon. A kutya is hálásan idomult, amíg fogta a pórázt, Anyám volt a főnök. Csak hogy elesett. És ez úgy látszik olyan hiba volt, amit a családom nem tud feldolgozni. Nem a banya gonoszsága rendítette meg őket, hanem, hogy sétáltatta a kutyát... Vidéken nem illik... Mert? Vidéken nem lehet sétáltatni kutyát pórázon? Hol van ez leírva? Ezt még Viktor sem találta ki! A vidéki kutya- nem kutya? Nem élőlény? Nincsenek igényei a szeretetre, mozgásra, jó élelemre? A városi kutyáknak, szerintem, jóval jobb dolguk van. Ember közvetlen közelében élnek, ki vannak mozgatva, számukra a világ nem egy 6 m2-es kennelből, avagy körbe kerített kertből áll. Valóban társként bánnak velük, szocializálásuk alap követelmény. Nem szuper-ebek, félre ne értsd, gazdájuk függvényében reagálnak dolgokra. Láttam ott is harcot, gonoszságot, sérült kutyát, ostoba gazdát, uszítást, kifojt szemű kutyát, kiről előző nap vágtuk le barátnőmmel a fojtó kötelet, vagy épp mesélhetnék a lovarda lelőtt kutyáiról is... Vidéken, felfogtam, a kutyáknak más a feladatuk, másra tartják őket. Első sorban területet védeni, házat őrizni élnek, néhány kutyát láncon tartanak, s egy-egy időszakban még láncon sem lehet, hiszen lelépnek, útra kelnek, csatangolnak egyet... Benne van a vérükben, a párzási időszakot  gyakran súlyos sebekkel ússzák meg. A kerítést tisztelni kell, ez nem kérdés, az már házőrző birodalma. Hergelni szándékosan, viszont nem merül ki abban, hogy elsétálsz előtte. Ha egyedül mész, akkor is ugatnak, ha megállsz cipőfűzőt kötni, akkor is. Jeleznek, éberek s jól csinálják. Felhívják a gazda figyelmét magukra, hogy végzik a dolgukat. Benne van a dicséretre várás, a szóra méltatás öröme, és a bizalom megerősítése egymás iránt. Foglalkozni egy kutyával, viszont- nem csak városi hobbi....Az alap dolgokat meg kell tanulnia mindegyiknek. Szó fogadás, engedelmesség, nyakörv, póráz, (mert néha oltásra kell vinni). Én sem tanultam senkitől a kutya-tudományt, nem jártunk kutya iskolába, flancos helyekre. Sőt, azt sem akartam, hogy Sancho Panza ( a mi kutyánk) trenírozva legyen. Nem kell semmi mást tudnia, csak az alapokat. Az élet és a környezethez való alkalmazkodás segített; Ő városhoz nevelődött, negyedik emelethez alkalmazkodott, tudom, hogy számára a vidéki élet csak részben jó. Ha nincs időm, kituszkolom a kertbe, ahol ugyan jön-megy, leginkább visszasomfordál, számára nem ez a világ. Az a világ, amikor leveszem a pórázt, felveszem a büdös bakancsom, vállamra dobom az oldaltáskám és akkor már tudja, mehetünk. Anyámban is ez a mozgás és harmónia iránti vágy dobogott, amikor elkezdte a kutya nevelést. És ezt nem csinálhatja helyette senki sem. Rá kell, hogy figyeljen, neki kell, hogy szót fogadjon a kutya. Ő csak jót akart. Társat a mozgáshoz, a barangolásokhoz, hogy ne záruljon be az idő kapuja olyan gyorsan... Hogy a betegség ne döntse le a lábáról, hogy ne süllyedjen el a nyavalyák okozta fájdalmakba... Hogy meddig élünk? Ki tudja? Lehet, hogy a következő napon már fel sem ébredünk. Ami még hátra van, így akarjátok leélni? Bezárva saját fájdalmatokba, négy fal között? Sokszor látom a szomszéd nénit, Rozikát, hogy Őt a kert tartja életben. Látszik, ahogyan törődik, nap, mint nap erőt merít belőle, vizsgálja növényeit, uralja a kertben kinövő minden zöld sorsát. Tudom, hogy e nélkül Ő már ágyhoz kötötten élné a hátralevő napjait. A kutyasétáltatás is évekkel hosszabbíthatja meg ugyancsak az életet. A rendszeres elfoglaltság, a mozgás, a kötelesség tudat, az öröm hatalmas tartalékot képez. Ezt nem szabad elvenni senkitől.
És azt is gondolom, hogy egy gonosz banya rémtette ezt nem akadályozhatja meg.... Annál nagyobb önbíráskodást ugyanis, mint hogy egy élőlényt, más tulajdonát, gonoszságból, bosszúból önkényesen, mondvacsinált, zavaros sérelmeivel indokolva, halálra ítélte - el sem tudok képzelni...