500

Emlékszem, mikor a mozikban játszották a 300 c. filmet, nem is figyeltem oda... Gondoltam, valami marhaság. Aztán megkaptuk dvd-n, s aki jót akart nekem, ráírta, hogy "300 katona". Főzés közben, gondoltam megnézem, de ez a film- leültetett. Hát, valamit főztem, de nem tudom, mit... Egy-egy jelenete megmaradt bennem, s egy alkalommal hivatkozni akartam rá barátaim előtt: "Tudjátok, a 300 katona c. filmben is ..." Kiröhögtek. 

-Nem 300 katona, csak 300. 

-Én is azt mondtam, nem 301, csak 300 katona.

-Nem, nem, nem katona, csak 300. 

-Már miért?

-Mert ez a címe: 300 és kész...
Nos, 500. 

Ez a címe és kész. Mesélek Neked.
Egy napon, karvezetőnk, Zsuzska, írt egy köremailt, miszerint, érkezett egy felkérés egy szuper koncertre, ahol együtt énekelhetnénk 500 emberrel, köztük a Parlament kórusával... Benne vagytok?- kérdezte, s azonnal írtunk mindannyian, hogy PERSZE! NANÁ!, de akkor még nem tudtuk, mire vállalkozunk... Azt tudtuk, és ebben mindannyian egyetértettünk, hogy ez valami fantasztikus élmény lehet...! Következő kórus próbán tündéri mosollyal megjelent Zsuzska, karján több kilónyi másolt kotta, és sűrű pillacsapásokkal értette meg velünk, hogy hááát, ez a dolog, ezzel jár... Kiosztotta a kottákat és mi úgy néztünk rá, mint a tejbegrízre vágyó kisgyerek, aki pacalpörit kap a tányérjába.

 " Nem olyan vészes, na jó, egy kicsit gáz, de meg lehet tanulni"-mondta Ő, és mi továbbra is levegő után sóvárogtunk. Persze, azonnal lett mentő ötletünk, és ebbe bele is kapaszkodtunk: lesz még rajtunk kívül is min. 490 ember, hátha ők majd tudják a dalokat és mi majd elplébekelünk a tömegben. Helyes az észrevétel, a körömre koppintás, és igazad van, ez nem túl jó hozzá állás, de ha láttad volna a kottákat, benned is felmerül valami igény a túlélésre! Szép lassan elkezdtük átvenni a dalokat, és ha már egyről volt valamiféle fogalmunk, akkor mentünk tovább. Két próba alatt egyszer végig is mentünk az egészen, majd mikor ismételni kellett volna elölről, egyáltalán nem jutott eszünkbe egy sem. Kezdhettünk mindent elölről. Végül, igaza lett Zsuzskának, leszűkült a megtanulhatatlan dalok köre egy-két dalra. Nagyjából a fülünkben volt az egész, de valahogy nem tudtuk, hogy amit mi kiénekelünk magunkból, az hogyan fog elhelyezkedni az egészben: És mit fognak csinálni a többiek? Zenekari kísérettel néhányunknak még nem volt dolga, köztük nekem sem. Egy hatalmas kaotikus rémhalmaz telepedett a sejtéseink közé. De akkor valakinek mindig eszébe jutott a gondolat, hogy a többi 490 majd csak tud valamit! A dalokat különös gonddal válogatták össze, kánonra, majd egy szólamúra, négy, hat szólamúra osztották, volt benne latin, nagy zenekarra írt, zenekarral énekelhető, vagy csak a kórus által előadott dalok, zsoltárok, református énekek, Kossuth-nóták, A Nemzeti Dal, és két nagy, gyönyörűséges kórus mű. Persze, kottáról kinyögdécselve, szenvedtünk mint a kutya. Némelyek szövegükben voltak nehezek, nem tudtuk megjegyezni, s néha a dallamok íve igen becsapósan kanyarodott hihetetlen magasságokba. Nem baj, majd a többi 490! 

    Telt-múlt az idő, összesen kb. másfél hónap állt a rendelkezésünkre, de a kórusnak más feladat is került a palettájára. Pontosan kettő. Egy bemutatkozó koncert Budapesten, és egy televíziós felvétel, amiről még nem mesélhetek, mert még előttünk van. (Holnap lesz!) Természetesen, a bemutatkozó koncert lett a fontosabb, hiszen ott személyesen égünk le, mi, 10-en, s nincs mellettünk 490 ember, aki kiénekli a dalainkat, amíg mi dünnyögünk. A saját dalainkat ( jó ezt mondani, hiszen igaz: Zsuzska zenésítette meg Ady Endre két, Tóth Árpád és Reményik Sándor egy-egy versét) nagyon szeretjük énekelni, ám az izgalomtól ezek sem mentek jól. 

A próbákon néha annyira alul teljesítettünk, hogy attól féltem, lefújja Zsuzska az egészet. Nehéz volt próbaidőt egyeztetni, mindenkinek a május zsúfolva volt teendőkkel. Rezgett a léc rendesen. Nagyon hiányzott az altból Lilla és Mónika; Györgyike, Timi és Judit, őket pótolva a szopránosok erőn felül teljesítettek minden alkalommal. Ha még valamelyikünkkel történik valami, nem kellene tovább mesélnem... Az utolsó itthoni próbán letörtünk, mint a bili füle. A kis torna teremben felálltunk félkörben és elénekeltük a dalainkat sorban. Felvettük egy fényképező rögzítőjével, majd bevonultunk a próba terembe kielemezni a hallottakat. Siralmas volt. Alulmúlhatatlan. Rájöttünk, hogy a tornaterem annyira eltorzította a hanghullámokat, hogy mi nem hallottuk csak a mellettünk állót, s mint az üzenet, úgy nyúlt el minden, végződtek ki általunk a hangok. Mindenki magában énekelgetett, erről volt szó. Tanulságos is volt, mert már annyira fáradtak voltunk, hogy nem figyeltünk a szavakra sem, nem hogy a kottára! Zagyvaság volt, élvezhetetlen kornyikálás az egész. Majd holnap, mondtuk magunkban, megússzuk a kis koncertet, a többi 490 ember, pedig majd a nagy koncerten kisegít bennünket. 

   Részemről mondanám, hogy alig aludtam, de ez nem igaz, én mostanság elájulok a fáradságtól. Reggel összekapartam a porhüvelyem és "hűha, fáj a torkom" és "ajjaj, hol a hangom" mormolásokkal jöttem-mentem. (pánik betegség?) Kicsit fátyolos, reszelős lett a nem túl lágy hangom, eldugult az orrom; nem baj, gondoltam, nem én vagyok ma a fontos, hála az égnek, az altban én csak töltelék vagyok. Ha énekelek, az jó, ha nem, nem dől össze a világ. Meg majd a többi, 491 ember... 8 órakor elindultunk Budapestre, lelkes szurkoló táborunk Gyula, Terike és Évi kíséretében. Annyira jól esett, hogy velünk tartottak, hivatalosan is kineveztük vezérszurkolóknak őket. A Lónyay Ref. Gimnázium udvarán adtuk a kis koncertet, egy falatka színpadon, álmos, ám annál fiatalabb közönségnek. A nap már akkor is tréfás kedvében volt, aznap először tartósabban, akkor és ott, végig szembe sütött velem. Egész jól ment, nem cseréltük össze a "kegyelem" szót a " szerelemmel", a hangok a helyén voltak, a hangzás- a hangosításnak köszönhetően figyelemre méltó volt, s szurkolóink megfigyelése alapján mondhatjuk, hogy a fiatal, zömében középiskolásból álló szépszámú közönség valóban figyelt minket. A gitár és a furulya szépen szóltak, a szoprán tiszta és csilingelő volt, az alt pedig halkan kísérte a főmotívumokat. Lehetett volna szebb is, de mostanában ennél szebbet még nem csináltunk! Elégedetten cihelődtünk le, teljesítettük a felét a vállalásnak. 

Ez volt a hatalmasabb teher, de éppen ettől könnyebbülve vált a másik olyan nyomasztóvá. És mi van, ha a többi 490-en is úgy gondolják, hogy majd a másik 490-re támaszkodnak...? Hozzá teszem, hogy a délutáni főpróba volt az első és egyetlen nagyzenekari próba, s önmaga teljességében az egyetlen egy. 

   A főpróbáig még volt 3 óránk, azt hittük, unatkozni fogunk, de ebédeltünk, a kirakodó vásáron, a nézelődésekben pedig elrohant az idő... A Kálvin téri Nagytemplomban gyűltünk össze, képzeld el, mindenki befért! Szólamonként ültünk le, jobb felől a szoprán, bal felől az alt, benne 50-60 mezzós, hátul a férfikar, tenor, bariton, basszus, legelöl pedig a zenekar. A szoprán egyik fele, miután felfedezték, hogy rossz helyre költözködtek be,( a basszus mellé), kinevezték magukat coloratúr szopránnak és felvonultak a karzatra. Mi bal oldalt, székeken kaptunk helyet, de nagyon kényelmes volt, s izgatottan vártuk a karnagyot. Megérkezett egy kis, ecsetke szakállas ember és elég mérgesnek, szigorúnak tűnt. Mikrofonban próbálta szabályozni a tömeget, igazából, nem is nagyon kellett fegyelemre inteni senkit. Sorrendet bontva s ezzel jól összezavarta a népet, áténekeltetett három dalt, részekben, egészben, kiemelve egy-egy szólamot, kéréseit diktálta, pergett az egész. Ami számomra elképesztő volt, ahogyan egy-egy kérése megszólalt! Azonnal megnyugodtam, a többi 490 ember biztosan tud énekelni! Amikor végre a fellapozott kottán beazonosítottuk, hogy mit is akar tőlünk ez a kis szakállas, mérges ember, és a hadonászásával mit is szeretne tulajdonképpen elérni, már lenyűgözött az egész. Megfogott, már az is, hogy feltételezi, hogy mi értjük, hogy mit akar...! És a hangzás! 

El tudod képzelni, hogy 500 ember együtt énekel és olyan, amilyet még nem hallott senki sem a Földön? Olyan önbizalmat adott, olyan erőt, hogy egyszer csak kinyílt a hangom, és tudtam énekelni úgy, mint még soha azelőtt. Életemben ezeket a hangokat nem préseltem ki magamból. Karmester csere. Jött egy fiatal, energikus ember, még szigorúbb, mint a másik karnagy. Elővette a mumus dalokat, a kiénekelhetetleneket. Először nem ment. És nem is mindig tudtuk, hogy kitől és mit kér, és egyszerre olyan sok információt nyomott, hogy a fordítás lassan érkezett, az is szelektálva. Részekre volt csak idő, a zenekar kezdése, a beintés, a kérés, majd menjünk tovább... Külön a férfikar, külön a női, majd összhangzás. kb. 10-15 perc jutott minden dalra. Karnagy csere. A zenei kíséretes dalokhoz, a zenekar karnagya érkezett. Azonnal megkedveltem. Az ő kézjeleit minden földi halandó megértette volna, az erősebbent pl. ökölbe szorított kézzel jelezte, a beintései felszólítások voltak, egyértelműek, nyugodtak, higgadtak. Nyoma sem volt benne a pániknak, hogy most mi lesz....?! Olyan sokan voltunk, hogy szólamonként mehettünk ki pisilni, s ha már kint vagyunk, egy literes ásványvizet adtak a kezünkbe, s nyakunkba csavartak egy zöld selyem sálat. 

   5 óra előtt két perccel elindultunk együtt, rendőri felvezetéssel a Nemzeti Múzeum lépcsőire. Út közben találkoztam Sógornőmmel, aki eljött, meghallgatni e maroknyi dunavecsei csapatot a nagy kórusban énekelve. Őt is kineveztük hivatalos szurkolónak, Ildi fiaival, Zsóka néni lányával együtt. Felvonultunk a Múzeum lépcsőire, szétválva, hiszen mindenki a maga szólamába kapott helyet. Mi kerültünk, altosok a bal szélre, sőt, egészen a szélére. Pechemre, valahogyan én kerültem legfölülre közülünk, s mellettem Edina állt, akivel még átvettük futtában az egyik dalt, mert az nekem nem jutott eszembe sehogy sem. Beálltunk, fegyelmezetten, szemben velünk ez az áldott, jó nap, épp lemenni készült, de gondolta, ezt még Ő is meghallgatja. Olyan erősen sütött, hogy hunyorgásomban sem a kottát, sem az éppen aktuális karmestert nem láttam. Fejből nyomtam az egészet, illetve, amíg szerencsétlenkedtem, rájöttem, hogy az előttem álló Szűcs Zsuzsi kottáját nézve, időnként ki tudom játszani a szembe fényt. A hőséget tetézte a zöld selyem kendő, ami anyagának természeténél fogva konzerválta a hőséget. Főttünk rendesen. Az arcom ezer lánggal égett, saját pírját fejelte meg a hőguta. És elkezdődött... 

   Olyan szépen szólt, olyan egyszerűen, olyan gyönyörűségesen, hogy az igazából leírhatatlan. Két helyen szerettem volna lenni egyszerre. Itt és a közönségben egyaránt. A kíváncsiságom harcolt a részvételi szándékommal; milyen lehet vajon, csak hallgatni? A hangunk szárnyalt, a zsoltárok esdekeltek, s valóban kifejezték azt, amiért íródtak 500 évvel ezelőtt... Minden szólam tisztán szólt, a karmester biztatást sugárzott felénk, nyoma sem volt a szigornak, benne is valami elégedettségnek, gyönyörködésnek adta át helyét. Néha egy-egy szólam lemaradt, apróbb elcsúszásokat észleltünk belülről is, de a kar, azért énekelt, hogy ezeket semmissé tegye. Az emberi hibákat korrigálta a tömeg, s ezt onnan tudom, mert az emberi hibáktól talán én szenvedtem a legjobban. Fölöttem állt egy napszemüveges, fiatal lány, vérprofi beállással. Amikor az első dalt énekeltük, még nem zavart, izgatottságomban én is, nyilván, estem túlzásokba, vétettem szegény Szűcs Zsuzsi füle ellen. De rájöttem, hogy a hangom, hogyan illeszkedik bele az egészbe, s ez a tökéletesség engem csak még nagyobb figyelemre ösztökélt. Egy célom volt, része lenni az egésznek, az 500-nak. Fölöttem a leányzó nem így gondolta. Profizmusa nélkülözte azt az alázatot, amivel az ember kiáll- egy lenni a tömegből. Végig, minden egyes dalt áriázott, minden szólamban más és más egyedi hajlítást tett be, mintha egyedül le akarná énekelni a 499 embert. Te, ennek nem szóltak, hogy ez egy kórus...- súgtam Edinának... Szenvedtem, mint a kutya. Bántotta fülemet a tapintatlansága, hogy elrontja az én örömömet, az én pillanatomat. Később, rájöttem, hogy a zsoltárokat is ő, egyedül énekelte több szólamban. Mindenki más egy szólamban vitte, az is volt írva a kottára, hogy unisono. Ő megcifrázta. Akkor még rosszabb volt a helyzet, amikor a kamerás fickó a lábainkhoz térdelt, s onnan akart felvételeket csinálni. A primadonna még erősebben énekelt, egyébként kristálytiszta hangján, ez nem kérdés. Mondogattam magamban, hogy azért kórus, mert mindenki hozzá teszi a hangját, ez a leányzó is, nélküle szegényebb lenne... Győzködtem magam. Kb. a koncert felénél jártunk, mikor miatta teljesen elvesztettem a fonalat. Ugyanis, egészen mást énekelt, mint a kottában van, sem szövegileg, sem dallamilag ilyet nem is hallottam. És megcifrázta, kitartotta a rezegtette orkánját... Kész voltam. Belenéztem Zsuzsi kottájába, ráismertem a dallamra és igyekeztem kikapcsolni a frissen született opera énekesnőt magam mögül. De csak nem sikerült teljesen. Megkérdeztem dalszünetben Edinát, hogy Ő is hallja-e? Igen, de ne foglalkozzam vele. Megkérdeztem Zsuzsit, hogy hallja-e? Ő nem hallotta. Akkor jó, mondtam magamban, akkor csak nekem okoz gondot, s ha így van, hát megküzdök vele. Többször hátra néztem, de nem értette. Végül megpróbáltam kikapcsolni. A Nemzeti Dalnál átengedtem magam annak az érzésnek, hogy ott énekelhetek, ahol Petőfi szavalt, és ez olyan klassz volt, hogy libus lekerült a címlapról. A Szózatnál pedig arra gondoltam, hogy "no, ezt cifrázd meg, ha tudod!" Nem tudta. Az utolsó zsoltár nekünk nem volt meg kottán, ezt fejből énekeltük, hagytam magam vezetni, Edinára tapasztottam a fülem. S egyszer csak vége lett. Akkor fogtam fel, hogy mekkora hord erejű koncert részese voltam, amikor a végén úgy emlegettek bennünket, hogy az "500-ak". És úgy, hogy "Fesztivál Kórus" Falatnyi szurkoló táborunktól megkérdezgettem, hogy kihallatszott-e a leányzó ária szólója, és azt mondták, nem. Megnyugodtam. Már féltem, hogy valami oknál fogva engem fognak gyanúsítani e külön előadással, s ezzel a tapintatlansággal, de szerencsére, az 500-akat nem tudta fölül énekelni e bájos teremtés...
Egy gondolatot szeretnék hozzá fűzni, ami a sajátom és nem is mondtam el senkinek. Én, mint tudod, nem vagyok hívő ember. Zsoltárokat is csak ritkán énekeltem, bár a Fiamnak van Dalos könyve, még a Bíró Lajosban vetette velem, nem igazán használtuk. És ha egyedül kellene énekelnem, én nem is érteném meg, hogy miről szólnak. De ott, a Lépcsőn, az 500-ak megszólaltatásában új értelmet nyert számomra. Úgy érzetem, hogy életre kelnek. És nem értem szólnak, hanem mindenkiért. Olyan volt, a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjén, mintha az egész országért szólt volna. A finom dal választásban, a Kossuth-nóta refrénje pedig egy figyelmeztetésként hasított " nagyon nagy adója van a Magyar hazának..." Bár csak más is meghallaná... a nép szavát...! Szétoszlott az álom kórus, mindenki igyekezett megszabadulni a hőguta-kendőtől, inni és mozogni egy kicsit, hazafelé venni az irányt, mint kiderült, néhány kórus a határon túlról érkezett erre az alkalomra. Összesen 44 kórus vett részt benne, voltak Dunaújvárosból is, a Református Kórus. Már mertünk egyet fagyizni, leereszteni, de az élményt feldolgozni- még nagyon-nagyon sok idő kell. Mindannyiunknak. És... lehet, hogy többen voltunk 500-nál, majd 600 főről beszéltek, de pontos számokat nem tudtak megadni. Nos, ennyi fért bele a kórusos mesémbe, és még lehet, sokáig fogom javítgatni, mert eszembe jut ezer apró momentum, ami még most csak ülepedik...