Felvétel

Zsolt
Nincs mit tenni, eszembe jutott. Róla keveset meséltem, igazából csak érintőlegesen emlegettem.És hogy miről jutott eszembe? Hát, a tv felvételről...
Hír az, hogy ma forgattak velünk 3 dal erejéig egy rövid filmbetétet az Ízőrzők c. műsorhoz, a Duna TV -ből. Vagy mert hozzá szoktunk a hétvégén a kamerás fickókhoz, vagy mert annyira fáradtak voltunk mindannyian, igazából nem szállt inunkba a bátorságunk. Ugyanolyan lököttek, ellenkezősök, pofázósok, vigyorgósok voltunk, mint bármikor. Látszott a stábon, hogy kicsit elképedtek a laza hangulaton, a mindenkinek van még legalább egy utolsó szava, hogy keresztbe beszélünk, hogy képeket vágunk, és hogy Zsuzska, csöppnyi termetével eligazgatja ezt a súlyos társaságot. Dalfegyelem van, de ahogy vége a dalnak, mindenkinek kinyílik a szája és csak mondja, mondja.... Próbáltak bennünket kívülről instruálni, de igazán az volt, amit közmegegyezéssel elfogadtunk. Zsuzska rábólintott, s énekeltünk. Hááát, az elmúlt hetek próbái s a nagy koncert után, ki vagyunk dögölve. A hangunk csúszdán belendült, tehetetlen testnek bizonyult, többször ismételtünk, de nem eleget. Kompromisszumosan kialakult, hogy a használható részeket tegyék a műsorba, mi úgy is csak aláfestés vagyunk, töltelék. Mondjuk ki: a hétvégi nagy koncert után egy tv felvétel egyáltalán nem hozta izgalomba a társaságot... Kicsit rezignáltak voltunk, de teljesítettük a vállalást, tűrhetően szerepeltünk, rövidre fogtuk, mi is, a stáb is, kb. egy órát foglaltuk az idejüket, s szerintem ezzel elégedettek voltak. Reméljük, amit viszont látunk, azzal mi is azok leszünk!
No de, nem erről akartam mesélni, hanem az első kamerás történetemről. Még tanuló asszisztens voltam, alig egy éve lehettem műtőben, s valóban végig jártam a ranglétrát, a "lóti-futi korszak" után jött a "mindent meg kell tanulnod"korszak.Ez abból állt, hogy elsőként mentem be a műtőbe, s utolsóként jöttem ki. Mindent egyedül készítettem elő, egyedül rendeztem el, mindenről megtanultam gondoskodni, biztosítani a feltételeket az altatáshoz. Amikor behozták a kispajtást ( gyerekeket altattam akkoriban), akkor a helyzethez és a feladathoz mérten adták a kezembe a dolgokat, hogy megtanuljam. Az elején sosem voltam felügyelet nélkül, mindig volt mellettem szakmailag "öreg" asszisztensnő. Mindenki tőlük tanult, orvos, asszisztens, nem volt kivétel. Az altatás hőskoráról beszélek, hisz még én is oda írhatom magam. Kevés altató orvos volt, s amit a rutinos asszisztensek tudtak, sok éves tapasztalat alapján, az sehol sem  volt tanulható, csak tőlük. Nekem is volt mentorom, aki a szárnyai alá vett, és igazából az Anyukám lett a kórházban. De hiába voltam szorgalmas, alap természetemnél fogva, nekem háromszor annyit kellett dolgoznom a sikerért, mint legjobb barátnőmnek és sorstársamnak, Évának. Neki ez az egész olyan könnyen ment, olyan természetesen vette az akadályokat, ahhoz hogy lépést tartsak vele, én lihegve trappoltam mindenben utána. Észben, manualitásban, még gyalogtempóban is. ( Ez ma is így van...) Egy napon, különleges műtétre készültünk; arra már nem emlékszem, hogy miért is volt különleges, de arra bizton emlékszem, hogy nem volt kialakult szokás hozzá, akkor kellett mindent megtervezni, hogyan legyen. De, emlékszem! Az első hemicolectómiák egyike volt egy 8 éves gyereken! Besznyák Főorvos úr érkezett az Onkológiai Intézetből, saját műtősnővel, felszereléssel, egyeztetett időpontra és ilyenkor kötelességünk volt az előkészítést bevállalni. Hogy még nagyobb legyen a felhajtás, kitalálták,  hogy lefilmezik a műtétet s bemutatják majd a következő kórházi tudományon. Tettem, vettem magam, elkészültem mindennel, s ha már bent van a kisbeteg, elkezdtük az altatását szépen felépíteni. Az altatás bevezetése alatt érkezett a műtőbe, akkori sebész gyakornokként Zsolt, kezében lóbálta a kamerát, Ő kapta a feladatot, hogy megörökítse az egészet. Mi nagyon jó barátok voltunk, az Ő sorsa is hasonló keménységgel bírt, mint az enyém, az elvárások felé szintén azt követelték, hogy feszüljön, ameddig tud; csak magányélet volt, munka, kórházi patkánysors, éjjel, nappal, hétvégén, hetente többször 36 órás ügyeletben...Mi együtt voltunk kezdők, véd és dac szövetségben éltünk, fontosak voltunk egymásnak, sokszor éreztük, hogy támaszok vagyunk, hogy valahogy mégis kibírjuk és előre jussunk, ki-ki a maga szakmájában. Nos, belibegett a kamerával, ami kicsit volt nagyobb, mint egy írógép... Megtámasztotta a karját, hogy ne remegjen a kép és a beállításokat gyakorolta, persze rajtam, mert kellett valaki próba alany. Én közben dolgoztam, nagyon igyekeztem megfelelni a saját társamnak, akivel aznap be voltam osztva. Ment is minden, a légút biztosításnál, engem szólítottak a feladatra, intubálni (meggyőződtek, hogy veszi a kamera) mondván "ezt is meg kell tanulnod" (had lássák a kórházi tudományon) s akkor... Nagyon profin kezdtem, eddig már eljutottam, szertartásosan kiléptem a papucsomból. Kezembe vettem a laryngoscópot, feltártam a hangrést, finoman, ahogyan láttam, belefújtam a szájüregbe, mert egy nyálhártya lebegett a szemem előtt, elkértem a tubust, intubáltam. Zsolt szemben velem vigyorgott a kukkere mögül, sejtése sem volt, hogy a tubus lecsúszott a hangrésről és a gyomrában landolt. Nekem sem. Amikor ez kiderült, én azt hittem elájulok. Megijedtem, hogy most mi lesz!!!! Persze, pár másodperc alatt kiderült, hogy ez nem jó így, a doktornő átvette a terepet, megoldotta a bajságot, mondta rögtön, hogy gyakran előfordul, a legnagyobb körültekintés mellett is, a rutin majd átsegít- vigasztaltak többen is, de én csak azt láttam magam előtt, hogy elszúrtam, nem sikerült, hátra léptem, megpróbáltam eltűnni, nem lenni, de ezt nem lehetett, végül is összeszedni magam... És akkor eszembe jutott, hogy a tudományon ezt mind meg fogja nézni az egész kórház és én, már most jobb, ha elásom magam.
Pár héttel később volt a nagy előadás erről a műtétről. Nem foglalkoztam ezzel, de én nem mentem el, tudtam, eljön a perc, amikor majd valaki szóvá teszi, pl. így: " Mi volt a baj? Nem voltál formában? Intubálni mindenki tud, Te nem? Nem gyakoroltál eleget!" Legnagyobb döbbenetemre, pont az ellenkezője történt. Még a főorvosok is nem győztek dicsérni, "milyen ügyes, nagyon profi, gratulálok! Maga volt a főszereplő! Minden jelentősebb mozdulata megvan örökítve!" Rohantam Zsolthoz. Mit csináltál a felvétellel????
"Semmit. Kikapcsoltam akkor, amikor bent volt a tubus. Így az igazi intubációt nem vettem fel. Nagyon nehéz volt tartani a kamerát...Tudod....Aztán meg az jutott eszembe, hogy életképeket készítek a műtéthez, és Te voltál mindig mozgásban. "
Hát így történt. És ma ez jutott eszembe.