Bevallok valamit...

Hátrányos helyzetűnek érzem magam. Nem tudom, mennyire emlékszel azokra az időkre, amikor érettségire készültél. A mi iskoláinkban, (nem elírás, én két gimibe is jártam, mert Anyám nem engedett lelépni lóápolónak, le kellett érettségiznem, ez volt a kikényszerített alku), 1987-88-ban nem tanították 1956-ot. Kisiskoláskori információinkról és tanultakról kiderült, hogy hamis, és nem is a történelem igazi változata. Egyszerre elkezdtek mellbevágóan mást állítani, és értettem én, de nem egészen. Kérdezősködni kezdtem. Anyám gyerek volt még, és arra emlékszik, hogy Apostagon, ahol éltek, nem tudtak semmit a Pesti történésekről. Persze, itt is elszabadult a pokol, a megtorlás.Emlékezett egy papra, akit felakasztottak, de nem tudta, miért. Arra emlékezett, hogy ez a pap mindig adott nekik ruhákat, cipőt a nagy szegénységben, és néha élelmet is valahonnan, de sem az arca, sem a neve nem ugrott be; Anonym maradt. És féltek is, de gyerekként, nem tudta, miért. Semmit sem fogott fel vidéki kislányként ebből az egészből. Aztán összefutottam egy Rózsi néni nevű hivatásos társalkodó nővel, aki az értelmiségek körében élt, általában külföldön, de akkor, 1956-ban Budapesten. Épp szerelmes volt egy festőbe, és ott volt a Rádiónál, amikor történt valami. Arra emlékezett, hogy a tömeg ereje, a hangulat olyan magával ragadó volt, annyira izgalmas és igaz, életében nem felejti el a forradalmi érzést, a szabadság erejét, a pillanatot. azt mondta nekünk, (épp Lacival voltunk nála), hogy "Gyermekeim, akkor mi akartunk tenni magunkért, és tettünk, és igazi forradalom volt, nem ellenforradalom, micsoda hülye szó, mi szabadok akartunk lenni és szabadon élni! Nem hittük el, hogy veszíthetünk...Jó ügyért emeltük fel a hangunk, de micsoda hang volt az!" Arca kipirult, és belemélyedt az emlékeibe... A festő képe a falon lógott, egy szoba részletét elevenítette fel. A szoba ugyan az volt, amiben ücsörögtünk. Minden mozdulatlanul megtalálható volt, mint a képen... Bár Rózsi néni kisvártatva meghalt, szavai megmaradtak bennem... A kép nem tudom hova lett.... Két évvel ezelőtt hagyaték feldolgozáson dolgoztam. Egy geológia professzor hagyatéka, levelezései, története elevenedett meg a régmúltból. Családja 1956-ban elhagyta Magyarországot. Felesége négy gyermekével elment, disszidált Ausztriába. Ő maradt, vagy nem mehetett el, ki tudja miért? Egyetemi tanárként, professzorként, kutatás vezetőként nem tehette meg? Vagy nem akart üldözötté válni? A Család ketté szakadt, az asszony válni akart. Ennek voltak bizonyos magánéleti okai is, mely megalapozta a válásukat... Egy levelében azt írta, nem jön haza, mert fél. Félti a Gyermekeit. Inkább vállalta az ének és zongora tanítást külföldön, az ismeretlenben, mint sem hazajöjjön. A professzor naplójában nem találtam politikai mondandót. 1956. október 23.-án szép idő volt. Ennyit volt hajlandó írni...Az élete megtört, és sosem heverte ki 1956-ot. Gyermekei világpolgárok lettek, Ő pedig meghalt bő 20 évvel ezelőtt.
Élete és munkássága izgalmas, különleges történet. De azóta is érdekel, hogy mi történt 1956-ban?
Tudom, az azóta nyilvánosságot kapott történelmi tényeket. De mind tisztában vagyunk vele, hogy az emberek sorsában, lelkében vannak az igazi események. Nem a filmeken, nem a történelem könyvekben, nem a híradóban. Ha népszámlálás helyett egy kérdő ívet dobnának be a családokhoz, hogy mire emlékszik 1956-ról, mit meséltek a szülei, nagyszülei, egyszer talán kiderülne. Egy hatalmas számítógép teljes kapacitással feldolgozhatná az adatokat, kirajzolódna egy egységes történet, amiben hinni lehet. És arra megemlékezni... Bennem ezen a napon nem Orbán Viktor szónoklata visszhangzik, 1989-ből, a vértelen rendszerváltás részeként, hanem az a múlt, amit javarészt homály fed... és azt tudom, hogy akik akkor meghaltak, eltűntek, vagy elhagyták az országot, mindig hiányoztak innen...valakinek...

Séta a városban

Langyos, esti fuvallat kalandozott ponchóm alá, mikor leszálltam ma, délután a buszról. Órákkal műszak kezdés előtt, mivel jó a közlekedés...:) Gyermekkorom városában, szülőhelyemen, ahol minden fát-bokrot ismerek. Tényleg? Ez jutott eszembe, ahogyan leléptem a Béke téren.Kérdések rohantak meg... Ismerem? Még ismerem? Elindultam gyalog, jártam már erre mostanság, de valahogy rohanás és kapkodás miatt eszembe sem jutott nézelődni. Ma egy dolog varázsolt el nagyon, mégpedig az, hogy ráérek... Lelassítottam a lépteim, már majdnem csak vánszorogtam. Elolvastam a táblákat a házak falán, ki tervezte, mikor épült, és vajon én éltem-e már, amikor felhúzták ezt az egészet... Nem, még nem. 17 éves volt ez a város rész, amikor én belecsöppentem és birtokba vettem. A gyalogösvényeken megrohantak az emlékeim. Itt játszottam a Nagymamám felügyelete alatt. Ez a korlát már kiskoromban is itt volt, kamasz koromban pedig határozottan emlékszem rá, hiszen sok ködös este másztam át rajta, rohanva a buszhoz Sánta Pistával. Elértem a Színházig. A Színházba mindig Nagymamám vitt el, feladta rám a legszebb csipkés ruhám, a kis szandimat és elbillegtem az oldalán az előadásra. Úgy emlékszem, bérletünk volt. Valamilyen színész nevén emlegette, talán Bajor Gizi -bérlet, de erre nem mernék megesküdni. Emlékszem, mikor a Vasmű úton ballagtunk, egy cipő boltban megláttam egy igazi fa kopogós klumpát és addig hisztiztem Nagymamámnak, míg megvette nekem. Jól feltörte a klumpa a lábam, de abban kopogtattam el látványosan büszkén és boldogan a Színházig. Arra is emlékszem, hogy piros bőr volt a pántja, nagyon tetszett nekem! Cipő mániám volt, mindenkinek felpróbáltam a cipőjét, ezt egy rólunk szóló újságcikkből tudom. Ha jött hozzánk valaki, udvariasan megkértem, hogy vegye le a cipőjét és szinte azonnal beleugrottam. Imádtam a tűsarkat! Igazából a cikk Anyámról szólt; eltettem emlékbe. A bátyám vadász, én pedig énekesnő akartam lenni az újságíró szerint, 1973-ban. Mára már nem vagyok ennyire flúgos. Énekelek, de már jóval kisebb ambíciókat dédelgetek, mondjuk, hogy ne énekeljek hamisan, harsogva... Tovább battyogva, keresztül haladtam egy parkon. Bevillant egy kép, mikor Gimnazistaként a biológia órákat azzal töltöttük, hogy a parkok fáit azonosítsuk be kis növényhatározóval a kezünkben. Évekig tudtam, hogy melyik parkban milyen flóra és fauna van telepítve. Imádtam a Tiszafát, legendás misztikuma miatt. Elértem a Vasmű útra, pont a kis dohánykuckó mellett, ami mostanra már nem üzemel. Itt vásárolta Nagyapám a pipa dohányát, és mindig kaptam cukrot a bácsitól, amikor bementem én is Vele. Jó hely volt. Dohányszagú, kevés fénnyel átszűrt apró helyiségben ücsörgött a figura, és Nagyapámmal mindig nagyon udvariasan beszélt. A következő zebra melletti házban laktak Nagyapámék, úgy emlékszem, a második emeleten. Elmentem oda, valahogyan azt vártam, hogy a kapucsengő mellett még mindig ki lesz írva a neve. Nem volt. Csalódásom elbizonytalanította a lépteimet. Mit keresek tulajdonképpen? Mi ez az egész, ami megrohan ebben a városban sétálva? Gyerekkorom minden rezdülése elevenen él, felvillannak a képek, és olyan, mintha látnám magam, ahogyan belecsimpaszkodom Nagymamám kezébe, ahogyan Nagyapám kezéből kiveszem a cukrot az óvoda kerítésénél, ahol az óvónénik minden alkalommal megkérték, hogy ne hozzon az unokáinak dugi cukorkát... A parkok virágai hiányoznak, az a sok szín, az a sok nevetés és vidámság. Dózsa mozinál elkanyarodtam a Gimi felé. Anyám, mikor terhes volt, itt fényképeszkedett velem. Ide jártam én is, az E osztályba. Nem volt túl fényes időszak az életemben, de kellett, abban biztos vagyok. Ez már nem az a gimi, nem csak kívülről, de belülről is megújították. Münnich Ferenc helyett Széchenyi István szobra áll előtte. A Kék Duna áruház helyén minden más van. Ezek a fák, a Dózsa György út Kék Duna oldalán, még nem adtak árnyékot, amikor én már visítottam Anyukámnak, hogy "ne lépj rám!" Anyukám nagyon megijedt, hogy mi ütött belém? Miután elmagyarázni nem tudtam, hogy az ott lent én vagyok, és hogy Ő rám lép és ez nekem fáj, csak bőgtem és üvöltöttem, hogy "ne lépj rám"... Mire megértette, szegény! Az árnyékomról beszéltem...  Innentől igyekezett észben tartani és összehangolni a napjárását az én két éves csámpás riszálásommal... Ekkor már volt bőven öntudatom... Miért jönnek vissza ezek a képek majd negyven év után? Ilyen erős hatással van rám a város? Vagy az, hogy a gyerekkoromhoz sosem mertem hozzányúlni. Dobozban volt az elmúlt évtizedekben... Sarkon fordultam, mégis inkább bemegyek dolgozni. Sok ez nekem egyszerre. Érzem a súlyát, a felkavaró emlékeket, a csalódást, hogy nem találom ott Nagyapám nevét a kapucsengőn. Nem is találhatnám, hiszen 38 éve meghalt. Nagymamám másfél évvel később. Csak én maradtam ebben a városban, akinek hiányoznak. De nekem, most, ma-  minden honnan...

Menedékház ... Egy régi műsor terv volt, ami csak itt olvasható

Vasedény-menedékház

Üdvözöllek a cserépkályhás, meleg szobából, forró teás, kiflicsücskös uzsonna mellől! Nekem is első körben Kern András jutott eszembe, a „ Halló, Vasedény?”című gyöngyszemről. Korombeliek önkéntelenül elmosolyodnak ezen az egyszerű mondaton… Fülünkben ott van a hanglejtés, az egyedi és megismételhetetlen örökzöld kabaré jelenet. Vasedény mindenki számára elérhető és hasznos üzlet volt, konyha és edény, szerszám és berendezési tárgyak boltja.

Tudtad, hogy akad egy szeglete ennek az országnak, ahol még nagyobb jelentőséggel bír? Valamikor valóban a Vasedény vállalat tulajdonát képezte, a neve rajta maradt, senki sem változtatta meg, így felejtették. Térkép nem jelöli, jelölt út nem vezet hozzá, ám, ha szükséged van rá, belebotlasz. Egy völgyben helyezkedik el, valahol a Börzsöny határhoz közeli részén, elzárva mindentől. A legközelebbi település hegyen-völgyön át 4 km-re van.

Víz a ház előtti forrásban tiszta és iható, ösztönösen keresed rajta a csapot, és ha napokat töltesz ott, az utolsó napig szeretnéd elzárni használat után. Nem megy, hiszen forrás! Fűtés fával, sparheltben. Főzés ugyanitt. Világítás gyertyával, petróleum vagy zseblámpával. Tábori ágyak vannak, némi paplan, takaró. Pottyantós WC van, panoráma kilátással a hegyoldalra. Miután nincs áram, sem térerő, csak a mérhetetlen csend, valami megfoghatatlan dolog veszi kezdetét körülötted. És valóban! Semmi és senki nem sürget. Ha ide értél, nincs hova menned, és kedved sincs hozzá. Semmi sem űz, semmi sem hajt, semmi sem fontosabb, minthogy biztonságban vagy. Rábízod magad a természetes életritmusodra, hagyod, hogy átmosson a hely, a tisztaság és frissesség. Akkor eszel, amikor megéhezel, akkor kelsz és fekszel le aludni, amikor jól esik. A természet átölel, megnyugtat és kisimít. Ha társasággal tévedsz erre, nem marad más szórakozás, mint az emberi szó, játékok, mesék, történetek. Mert minden elem egyszer lemerül, és az MP3–4-5ökből is elfogy a szusz. Nem marad más, csak a saját hangod. A környéken kirándulni csodás. Kalandos helyek vesznek körül. Farkas sziklák, denevér barlangok, elhagyott bányák. A hegy tetején akad némi térerő, de miután sokat kell érte gyalogolni, ezerszer meggondolod, hogy felkaptass-e érte a járatlan utakon, vagy befagyott vízmosások jegén. Hiába számolod az itt töltött estéket, elveszíted az idő fogalmát is, nem tudod milyen nap van, mióta is vagy itt. Amikor pedig visszatérsz a hegyről, a menedékházból, valami furcsa szorítást kezdesz érezni a mellkasodban. Érzed, hogy kiszakadsz valamiből, ahol jó volt. Megkönnyebbülsz ugyan, hogy visszatérhetsz a civilizációba, a megszokott életedbe és ugyanakkor fáj is a valóság. Napokat gondolkodsz azon, hogy hova lett az idő? Hogy történhetett ez? Mi volt ez? Csoda? Álom? Valóság? Milyen misztikumnak és varázslatnak voltál részese? Örökre megmaradnak ezek a gondolatok és nem találod rá a választ. Mert a válasz ott marad. Nem hozhatod magaddal….

Vasedény-menedékház, Börzsöny

Az én menedékházam kicsit mégis más lesz. Nem tudok ugyanis ilyet varázsolni. Kikapcsolni sem tudom a lüktető életet, hiszen mindenben nyüzsög, zajlik, bonyolódik, akarva, akaratlanul is sodor magával mindannyiunkat. Néha sok, néha elviselhetetlen, fáradtak vagyunk, nyúzottak, mosolytalanok. Utáljuk a taposómalmunkat, a napi körforgást, és ha nem is utáljuk, de lassan elfásulunk kikapcsolódás nélkül. Néha úgy kiszakadnánk csak egy pillanatra, hogy újra erőt gyűjtsünk! Jól esik egy nyugodtan lehörpintett meleg tea, kávé vagy forralt bor, de lássuk be, ez egyedül nem az igazi! Barátokkal beszélgetve, bevackolva sokkal jobban esik. Ne rohanjunk tovább, ne adjuk fel az életerőnket, foglalkozzunk kicsit önmagunkkal is, állítsuk meg az időt! Hol lehet ezt megvalósítani? Itt nálam, a Menedékházban! Nem feltétlenül csak komoly dolgokat, témákat szeretnék megszólítani, hanem kiragadni a ránk zúduló zanzásított világmindenségből valamit, amin érdemes elgondolkodni, elmélkedni, szavakat pazarolni rá. Lehet ez könyv, film, zene, élmény, kaland, mese és igaz történet. Egy a cél, hogy aki betéved, érezze a Vasedény-menedékház teremtette biztonságot, baráti figyelmet, egyszerű és tiszta gondolatokat, ajándék időt a rohanó hétköznapokban is.

Mára egy olyan nyitó témát én választottam, ami lerágott csont: a Karácsony. Nem is kerülgethetjük, hiszen napok kérdése és ránk zúdul, még a csapból is ez fog folyni.

Saját életemben többször elegem volt belőle, de csak egyszer sikerült kijátszani a hagyományokat. Életem legszebb karácsonya maradt. Az ünnepet válásom után különösen nehezen éltem volna meg a hagyományok fogságában. Családunk romjain- csonka nyomorunkban végig látogatni a rokonságot, s mindenhol enni, mosolyogni, nekem ez akkor valahogyan nem akaródzott. A megszokott helyett én át akartam kódolni magunkban a Karácsonyt! Minden megváltozott, fenekestül felfordult körülöttünk,s én egyszerre elkezdtem rettegni attól, hogy ebből az ünnepből csak a hiányérzet marad meg nekünk! Végig néztem az internetet, hol lehet karácsonykor szállást és ellátást találni olcsón Gyerekkel, kutyával? Reménytelennek tűnt. Nem volt pénzem, amit erre nagyon elpazarolhattam volna, így az olcsóbb megoldásokat részesítettem előnyben. Amik nem voltak. Végül találtam Zalában egy vadászfogadót, ahová kutyával is mehettem és nem utasítottak el azzal, hogy telt ház van! Remek, utazunk! Először életemben egyedül egy hosszú úton. Hát, féltem kicsit ettől az egésztől! Kölcsönkértem bőröndöt, becsomagoltam, majd 24.-én hajnalban útra keltünk térképpel, élelemmel, meleg teával, Gyerekkel, kutyával felfegyverkezve a számomra ismeretlen Zala-megye rejtekadó erdejébe. Majd 4 óra alatt értünk oda, teljesen lemerülve, mint egy zsebtelep. Közben, helyi specialitásként, el kezdett szakadni a hó. Mint utóbb kiderült, csak azon a környéken volt akkor fehér karácsony! A fogadós, Gyuri bácsi és a Fia, Áron, nem kérdezett semmit, csak Mi voltunk a vadászházban akkor, miattunk nyitottak ki, s egy szavuk sem volt e miatt.  Szállásunk meleg volt, a kutyát imádták, a Gyereket kényeztették, nekem pedig jó sok finom forralt bort készítettek oda a cserépkályha padkájára. Gyuri bácsi főzött ránk, igaz, pasisan mirelit fasírt volt az ünnepi kaja, de a palacsinta legalább igazi volt! Kirándulni mentünk négy kutyával a térdig havazott erdőbe. Hóangyalokat csináltunk a teniszpálya teljes területére. Íjászkodtunk szalmabálára, hógolyóztunk, hancúroztunk Kisfiammal felszabadultan. Két méteres hóembert gyártottunk a fogadó elé és amikor átfagyva, kimerülve becammogtunk, szó nélkül hozták a meleg törölközőt, tiszta, száraz ruhát, forró italokat, teát, forralt bort. Órákat ücsörögtünk a cserépkályha padkáján, néha csatlakoztak hozzánk, meséltek az itteni életről. Gyuri bácsi kutató tekintetében többször elvesztem, egyszer csak megszólalt: „ minden medve csak addig tombol, amíg nem talál mézet... A legbelsőbb medve is….”. Megsimogatta a kezem, majd elment aludni. 3 napot töltöttünk itt, de soha sem felejtjük el. Nagyon rossz volt a kaja, de istentelenül nem számított. Ott is állítottunk karácsonyfát egymásnak a Fiammal, hozott egy fenyő ágat az erdőből. Cukorkával feldíszítettük, majd gondosan lenasiztuk róla. Az ajándékot elhoztam magammal, s mikor odaadtam Neki, felcsillanó szemmel nevetett: „az ajándék mindenhova odatalál.” Este meggyújtottunk egy gyertyát, bevackoltunk az ágyba és azonnal elaludtunk.

 Így történt. A történethez tartozik, hogy nekem sosem volt pénzem. Sosem annyi, amennyire a terveimhez, a lelkemnek szüksége lett volna. Mindig nagyokat álmodtam, nagyon vágytam valamire, és nagyon szerettem volna kipróbálni valamit és akkor egyszer csak lett valahogyan. Nincsen receptem. És néha már álmodozni sem merek, mert már azért is adót szednek. Úgy érzem, sok energiába kerülnek a mindennapjaink; számomra szó szerint egy túlélő-túra a kórházban, végig loholt, folyton szervezett élet, vakvágányon pihenő szerelem vonat, gondolati méla lomhaság, le-le biccenő fej az asztalnál...Sokaknak ismerős, halk sóhajként lebeg az éterben, - bárcsak ne lenne az...

Szakadjunk el a kenyérkeresés, életben maradás harci ösvényétől, mielőtt a Boldog Vadászmezőkre tévednénk! Teremtsünk harmóniát az adok-kapokban! Tarts velem! Pihenj meg nálam! Várlak! Legyél Te is barátom a Menedékházban!

Indián nyár...

Elhatároztam, hogy írok valami lehangolót, igazi mély borzalmat a nők indián nyaráról, de a sors közbe szólt. A gépem az utolsó mondatoknál kikapcsolt és az automatikus mentés is stornózta. Nincs borzalom. Ne hidd, hogy sajnáltam magam benne! Éppen párhuzamot vontam a pörgős, izzó nőszemélyek menopausája és az én lassuló, tartalékra gyúró corpusom között. Legfőbb megállapításként lejegyeztem egy régi barátom apró, ám felettébb fontos megjegyzését egy meghitt beszélgetésünkből: a tespedés a lélek halála. A pörgés igazán nem jellemző rám, de a tespedés sem. Agyamban zakatolnak a tennivalók, és a fene emlékszik már a bakancslistám elejére, hiszen mindig újabb és újabb megélni valók íródnak hozzá! És mégis változom. Kerek és gombócos jellegű formalitásnak hódolok ismét. Látom ezekről a képekről. Én is hasra gyúrok, az egy kockás hasra.Fájlalom, a lustaság becsempésződött a 250 órás munkarendembe. Kevés arra az idő, hogy regenerálódjak és kikapcsolódjak is egyben. És nem lehet kapni fa hullahopp karikát! A nyolcvan cm-es nem jó, csak ha forgok a tengelyem körül! Kórus próbán pedig minden igyekezetem ellenére sem fogytam még egy dekát sem! Hát valahol itt tartottam, amikor az én öreg masinám leradírozott minden elmés megjegyzést. És nem tudom újra írni. Mert.... mert öreg vagyok én már ahhoz, hogy most újra összeszedjem a zavarosból a kristálytiszta gondolataimat. Mert, hogy ez az indián nyár úgy működik, tudod, hogy felfűti még a napelemem, de már nem lát el minden energia igényt méltósággal.... Lapos-napos pillantást vet rám, a fény beesési szöge csökken, ereje halkul... Én is. Nahát.