Indián nyár...

Elhatároztam, hogy írok valami lehangolót, igazi mély borzalmat a nők indián nyaráról, de a sors közbe szólt. A gépem az utolsó mondatoknál kikapcsolt és az automatikus mentés is stornózta. Nincs borzalom. Ne hidd, hogy sajnáltam magam benne! Éppen párhuzamot vontam a pörgős, izzó nőszemélyek menopausája és az én lassuló, tartalékra gyúró corpusom között. Legfőbb megállapításként lejegyeztem egy régi barátom apró, ám felettébb fontos megjegyzését egy meghitt beszélgetésünkből: a tespedés a lélek halála. A pörgés igazán nem jellemző rám, de a tespedés sem. Agyamban zakatolnak a tennivalók, és a fene emlékszik már a bakancslistám elejére, hiszen mindig újabb és újabb megélni valók íródnak hozzá! És mégis változom. Kerek és gombócos jellegű formalitásnak hódolok ismét. Látom ezekről a képekről. Én is hasra gyúrok, az egy kockás hasra.Fájlalom, a lustaság becsempésződött a 250 órás munkarendembe. Kevés arra az idő, hogy regenerálódjak és kikapcsolódjak is egyben. És nem lehet kapni fa hullahopp karikát! A nyolcvan cm-es nem jó, csak ha forgok a tengelyem körül! Kórus próbán pedig minden igyekezetem ellenére sem fogytam még egy dekát sem! Hát valahol itt tartottam, amikor az én öreg masinám leradírozott minden elmés megjegyzést. És nem tudom újra írni. Mert.... mert öreg vagyok én már ahhoz, hogy most újra összeszedjem a zavarosból a kristálytiszta gondolataimat. Mert, hogy ez az indián nyár úgy működik, tudod, hogy felfűti még a napelemem, de már nem lát el minden energia igényt méltósággal.... Lapos-napos pillantást vet rám, a fény beesési szöge csökken, ereje halkul... Én is. Nahát.