Séta a városban

Langyos, esti fuvallat kalandozott ponchóm alá, mikor leszálltam ma, délután a buszról. Órákkal műszak kezdés előtt, mivel jó a közlekedés...:) Gyermekkorom városában, szülőhelyemen, ahol minden fát-bokrot ismerek. Tényleg? Ez jutott eszembe, ahogyan leléptem a Béke téren.Kérdések rohantak meg... Ismerem? Még ismerem? Elindultam gyalog, jártam már erre mostanság, de valahogy rohanás és kapkodás miatt eszembe sem jutott nézelődni. Ma egy dolog varázsolt el nagyon, mégpedig az, hogy ráérek... Lelassítottam a lépteim, már majdnem csak vánszorogtam. Elolvastam a táblákat a házak falán, ki tervezte, mikor épült, és vajon én éltem-e már, amikor felhúzták ezt az egészet... Nem, még nem. 17 éves volt ez a város rész, amikor én belecsöppentem és birtokba vettem. A gyalogösvényeken megrohantak az emlékeim. Itt játszottam a Nagymamám felügyelete alatt. Ez a korlát már kiskoromban is itt volt, kamasz koromban pedig határozottan emlékszem rá, hiszen sok ködös este másztam át rajta, rohanva a buszhoz Sánta Pistával. Elértem a Színházig. A Színházba mindig Nagymamám vitt el, feladta rám a legszebb csipkés ruhám, a kis szandimat és elbillegtem az oldalán az előadásra. Úgy emlékszem, bérletünk volt. Valamilyen színész nevén emlegette, talán Bajor Gizi -bérlet, de erre nem mernék megesküdni. Emlékszem, mikor a Vasmű úton ballagtunk, egy cipő boltban megláttam egy igazi fa kopogós klumpát és addig hisztiztem Nagymamámnak, míg megvette nekem. Jól feltörte a klumpa a lábam, de abban kopogtattam el látványosan büszkén és boldogan a Színházig. Arra is emlékszem, hogy piros bőr volt a pántja, nagyon tetszett nekem! Cipő mániám volt, mindenkinek felpróbáltam a cipőjét, ezt egy rólunk szóló újságcikkből tudom. Ha jött hozzánk valaki, udvariasan megkértem, hogy vegye le a cipőjét és szinte azonnal beleugrottam. Imádtam a tűsarkat! Igazából a cikk Anyámról szólt; eltettem emlékbe. A bátyám vadász, én pedig énekesnő akartam lenni az újságíró szerint, 1973-ban. Mára már nem vagyok ennyire flúgos. Énekelek, de már jóval kisebb ambíciókat dédelgetek, mondjuk, hogy ne énekeljek hamisan, harsogva... Tovább battyogva, keresztül haladtam egy parkon. Bevillant egy kép, mikor Gimnazistaként a biológia órákat azzal töltöttük, hogy a parkok fáit azonosítsuk be kis növényhatározóval a kezünkben. Évekig tudtam, hogy melyik parkban milyen flóra és fauna van telepítve. Imádtam a Tiszafát, legendás misztikuma miatt. Elértem a Vasmű útra, pont a kis dohánykuckó mellett, ami mostanra már nem üzemel. Itt vásárolta Nagyapám a pipa dohányát, és mindig kaptam cukrot a bácsitól, amikor bementem én is Vele. Jó hely volt. Dohányszagú, kevés fénnyel átszűrt apró helyiségben ücsörgött a figura, és Nagyapámmal mindig nagyon udvariasan beszélt. A következő zebra melletti házban laktak Nagyapámék, úgy emlékszem, a második emeleten. Elmentem oda, valahogyan azt vártam, hogy a kapucsengő mellett még mindig ki lesz írva a neve. Nem volt. Csalódásom elbizonytalanította a lépteimet. Mit keresek tulajdonképpen? Mi ez az egész, ami megrohan ebben a városban sétálva? Gyerekkorom minden rezdülése elevenen él, felvillannak a képek, és olyan, mintha látnám magam, ahogyan belecsimpaszkodom Nagymamám kezébe, ahogyan Nagyapám kezéből kiveszem a cukrot az óvoda kerítésénél, ahol az óvónénik minden alkalommal megkérték, hogy ne hozzon az unokáinak dugi cukorkát... A parkok virágai hiányoznak, az a sok szín, az a sok nevetés és vidámság. Dózsa mozinál elkanyarodtam a Gimi felé. Anyám, mikor terhes volt, itt fényképeszkedett velem. Ide jártam én is, az E osztályba. Nem volt túl fényes időszak az életemben, de kellett, abban biztos vagyok. Ez már nem az a gimi, nem csak kívülről, de belülről is megújították. Münnich Ferenc helyett Széchenyi István szobra áll előtte. A Kék Duna áruház helyén minden más van. Ezek a fák, a Dózsa György út Kék Duna oldalán, még nem adtak árnyékot, amikor én már visítottam Anyukámnak, hogy "ne lépj rám!" Anyukám nagyon megijedt, hogy mi ütött belém? Miután elmagyarázni nem tudtam, hogy az ott lent én vagyok, és hogy Ő rám lép és ez nekem fáj, csak bőgtem és üvöltöttem, hogy "ne lépj rám"... Mire megértette, szegény! Az árnyékomról beszéltem...  Innentől igyekezett észben tartani és összehangolni a napjárását az én két éves csámpás riszálásommal... Ekkor már volt bőven öntudatom... Miért jönnek vissza ezek a képek majd negyven év után? Ilyen erős hatással van rám a város? Vagy az, hogy a gyerekkoromhoz sosem mertem hozzányúlni. Dobozban volt az elmúlt évtizedekben... Sarkon fordultam, mégis inkább bemegyek dolgozni. Sok ez nekem egyszerre. Érzem a súlyát, a felkavaró emlékeket, a csalódást, hogy nem találom ott Nagyapám nevét a kapucsengőn. Nem is találhatnám, hiszen 38 éve meghalt. Nagymamám másfél évvel később. Csak én maradtam ebben a városban, akinek hiányoznak. De nekem, most, ma-  minden honnan...