Bevallok valamit...

Hátrányos helyzetűnek érzem magam. Nem tudom, mennyire emlékszel azokra az időkre, amikor érettségire készültél. A mi iskoláinkban, (nem elírás, én két gimibe is jártam, mert Anyám nem engedett lelépni lóápolónak, le kellett érettségiznem, ez volt a kikényszerített alku), 1987-88-ban nem tanították 1956-ot. Kisiskoláskori információinkról és tanultakról kiderült, hogy hamis, és nem is a történelem igazi változata. Egyszerre elkezdtek mellbevágóan mást állítani, és értettem én, de nem egészen. Kérdezősködni kezdtem. Anyám gyerek volt még, és arra emlékszik, hogy Apostagon, ahol éltek, nem tudtak semmit a Pesti történésekről. Persze, itt is elszabadult a pokol, a megtorlás.Emlékezett egy papra, akit felakasztottak, de nem tudta, miért. Arra emlékezett, hogy ez a pap mindig adott nekik ruhákat, cipőt a nagy szegénységben, és néha élelmet is valahonnan, de sem az arca, sem a neve nem ugrott be; Anonym maradt. És féltek is, de gyerekként, nem tudta, miért. Semmit sem fogott fel vidéki kislányként ebből az egészből. Aztán összefutottam egy Rózsi néni nevű hivatásos társalkodó nővel, aki az értelmiségek körében élt, általában külföldön, de akkor, 1956-ban Budapesten. Épp szerelmes volt egy festőbe, és ott volt a Rádiónál, amikor történt valami. Arra emlékezett, hogy a tömeg ereje, a hangulat olyan magával ragadó volt, annyira izgalmas és igaz, életében nem felejti el a forradalmi érzést, a szabadság erejét, a pillanatot. azt mondta nekünk, (épp Lacival voltunk nála), hogy "Gyermekeim, akkor mi akartunk tenni magunkért, és tettünk, és igazi forradalom volt, nem ellenforradalom, micsoda hülye szó, mi szabadok akartunk lenni és szabadon élni! Nem hittük el, hogy veszíthetünk...Jó ügyért emeltük fel a hangunk, de micsoda hang volt az!" Arca kipirult, és belemélyedt az emlékeibe... A festő képe a falon lógott, egy szoba részletét elevenítette fel. A szoba ugyan az volt, amiben ücsörögtünk. Minden mozdulatlanul megtalálható volt, mint a képen... Bár Rózsi néni kisvártatva meghalt, szavai megmaradtak bennem... A kép nem tudom hova lett.... Két évvel ezelőtt hagyaték feldolgozáson dolgoztam. Egy geológia professzor hagyatéka, levelezései, története elevenedett meg a régmúltból. Családja 1956-ban elhagyta Magyarországot. Felesége négy gyermekével elment, disszidált Ausztriába. Ő maradt, vagy nem mehetett el, ki tudja miért? Egyetemi tanárként, professzorként, kutatás vezetőként nem tehette meg? Vagy nem akart üldözötté válni? A Család ketté szakadt, az asszony válni akart. Ennek voltak bizonyos magánéleti okai is, mely megalapozta a válásukat... Egy levelében azt írta, nem jön haza, mert fél. Félti a Gyermekeit. Inkább vállalta az ének és zongora tanítást külföldön, az ismeretlenben, mint sem hazajöjjön. A professzor naplójában nem találtam politikai mondandót. 1956. október 23.-án szép idő volt. Ennyit volt hajlandó írni...Az élete megtört, és sosem heverte ki 1956-ot. Gyermekei világpolgárok lettek, Ő pedig meghalt bő 20 évvel ezelőtt.
Élete és munkássága izgalmas, különleges történet. De azóta is érdekel, hogy mi történt 1956-ban?
Tudom, az azóta nyilvánosságot kapott történelmi tényeket. De mind tisztában vagyunk vele, hogy az emberek sorsában, lelkében vannak az igazi események. Nem a filmeken, nem a történelem könyvekben, nem a híradóban. Ha népszámlálás helyett egy kérdő ívet dobnának be a családokhoz, hogy mire emlékszik 1956-ról, mit meséltek a szülei, nagyszülei, egyszer talán kiderülne. Egy hatalmas számítógép teljes kapacitással feldolgozhatná az adatokat, kirajzolódna egy egységes történet, amiben hinni lehet. És arra megemlékezni... Bennem ezen a napon nem Orbán Viktor szónoklata visszhangzik, 1989-ből, a vértelen rendszerváltás részeként, hanem az a múlt, amit javarészt homály fed... és azt tudom, hogy akik akkor meghaltak, eltűntek, vagy elhagyták az országot, mindig hiányoztak innen...valakinek...