Januári (v)állonveregetés...

Mitől boldog az Új Év?

Január elseje a számvetés napja. Számomra évek óta az. Ilyenkor merek visszatekinteni, még ha a szembesülés olykor nehéz is. Ilyenkor ilyeneket szoktam mormolni, „ de barom voltam..., barom, barom, barom...” „ istenem, hogy lehettem ilyen hülye”... „ó, királylány, megint mit álmodtál?” stb.... Néha hangosan motyogva elég hülyén festek. Jövök-megyek, teszem a dolgom és közben az agyam az elmúlt év képeit vetíti elém. Ha scifit írnék, könnyebben meg tudnám fogalmazni, de miután szépírónak készültem, semmilyen mátrixos csiribá nem jut eszembe.

Ilyenkor pontosan kiderül az is, ha lúzer voltam, naiv és ostoba, könnyelmű, fafejű, ha lazán vettem komoly dolgokat, ha álmodoztam egy férfiről, aki rólam nem, ha vívtam harcot, holott nem is volt ellenségem, ha akartam, terveztem, dolgoztam érte és egyszerűen alkalmatlan voltam arra, hogy beteljesítsem és a várva várt siker messze elkerült. Ilyenkor először a negatív dolgok térnek vissza. Elég ijesztő, nem? Ha vissza nézel, akkor a sötét tükörből a múlt szennyese köszönt vissza rád. Jaj, és ezerszer jaj!!!!!! Béna, nyomorult, szennyes-orgazda vagyok....

Az első kép, ami visszatér, a január elsejei rádióadás felvétele. Diktafon a kezemben, épp túl éltem a szilveszteri elhajlást, hajnal van, remélem, hogy minden csendes és a konyhában fel tudom venni az adás szövegét. Jön egy busz, belerondít a felvételbe, újra kezdem. Makogok. Újra kezdem. A kutya beleásít. Újra kezdem. Jön egy kisteherautó, újra kezdem. Elfelejtem a szöveget, újrakezdem. 38X teszem mindezt. Nem írtam le a szöveget, improvizálnom kell. Életemben nem csináltam ilyet, azt hittem magamról, hogy menni fog. Nem megy.. Sok zene közti összekötő szöveget kitalálom menet közben, de szóismétlésekbe zavarodom. Akartam mondani valamit, tartalmasat, szépet, bíztatót, de a „hajrá, Kovács néni-n” kívül semmi értelmes nem jut eszembe. Küzdök. Határidő van, ma le kell adni, ez a beugró, hogy legyen adás vagy ne. Vért hugyozok, magam és mások előtt égek egyszerre, ahogy a görögtűz teszi. Folyamatosan. Részekre szabdalom a mondani valóm. Mégis leírom. És valahogy megy. Beleírom, hogy elnézést a makogásért, én is gyarló módon hajnal négyig buliztam, ébredező agysejtjeim kávé üzemmódban tudnak csellengeni, én akarom, de hát.... Jót akarok, csak nem jön ki belőlem....És elkészült. Részekre szabdalva, makogva, zagyválva, zanzásítva, de valami történt. Eltelt a fél délelőtt, de megszületett. Sajnos, nem tudtam feltölteni, mert béna vagyok... De itt, a honlapon a műsorok között, szombat délután 16-17 óráig az Én- idő-re kattintva elérhető a februári adás. www.pusztaradio.hu

 Ha kíváncsi vagy, hallgass bele!

Aztán haladt az idő. Sikerült, tetszett, elfogadták a munkám. Jöttek a különböző kihívások és apránként megtaláltam a hangom, a mondanivalóm. Élveztem, megszerettem, lekötött, nagyon szerettem volna értelmes, alkotó üzemmódban helytállni. Minden lelki sebemre, nehézségemre gyógyír volt az alkotás. Túl akartam élni a nihilt, ami körbe vett. Barátaim elveszítettem a leköltözéssel, társam, barátom, szövetségesem a világ másik felén él, lelkem egy része feladta a vagányságot, a szabadon kószálást, a linkséget, bevállalós bulizást, halk és csendes nappalok következtek, végig sírt álmok, hiányzó hiányzók. Örömet Vásott Kölyökben (továbbiakban VK) találtam, aki elkezdett kamaszodni és hangja mélyülésével lelke is mélyülni kezdett. Érteni kezdte, hogy mit miért csináltam. Érte változtattam meg az életünket. És meglepődve látta, hogy nekem megy nehezebben. Ja, hiszen öregszem. Hogyan tudnék könnyen alkalmazkodni, ha már olyan hivatásszerűen felnőttem? Látja a küzdelmeim és velem tart. Jófej lett, igazi mai srác, kamaszodó kamaszadó. És nem okozott problémát semmiben. Velem élt, elfogadta a korlátainkat, elfogadta a nincset, a lehetségest, a jövőbeni meglátjukokat. Megtanult nem kérni, nem követelni, és a kicsinek is örülni. Hálásan gondolok erre az időre. A tavasz bennem is kivirágzott. Hajnalonta a kertben kávéztam, hallgatván a madarakat. Minden kibújó virágnak örültem, lefotóztam, főként azokat, amiket még ősszel mi ültettünk és Emma nem gyomlálta ki. Az első fűnyírás is emlékezetes, majd beleszakadtam. Osztottam magam három munkahely között, Pantaleon, Dél-pest és a rádió. Működtem, és az agyam maximális kapacitással ontotta az új ötleteket. Rádió műsort írtam két műtét között, két kórház között, hajnalban, és amikor magamnál voltam. VK minden este kikapcsolta a TV-t, mert én a főcím alatt elaludtam. Meghatott, ahogyan gondoskodott rólam. Közben dolgoztam, amennyit tudtam. Minden fizetés előtt összeszorult a gyomrom, hogy csak annyit kapjak, hogy a számláinkat ki tudjam fizetni, a többit majd improvizálom! Rászoktam arra, hogy nehéz időkben elővegyek egy régi szokást: „ aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott”. Ez a Mamám volt. Néha úgy elvesztem a feladataimban, önként vállalt terheimben, hogy elfelejtettem enni, inni, s talpraesett, kreatív gyermekemet is a Mamám segítette át figyelmességével, szeretetével. Áprilisban megtorpantam. A rádiót bezárták. Utolsó adásom szövege sokáig a honlapon volt olvasható, talán még most is ott van. Összetörtem. Mit fogok kezdeni rádió nélkül? Nem a szereplési vágy vitt előre, hanem a mondani való. Megrekedt bennem egy csomó minden. Mihez kezdjek vele? Írd le, mondta Zita, kollegám a rádióban, írjál pályázatokra! Aha. De nem ment. Írtam télen egy novella félét, azt küldtem el a Terézanyu pályázatra. Lesz, ami lesz. Nem bíztam benne, de jobbat nem találtam, és valahogyan forduló pontnak véltem. Ha tetszik, ha megfelel, akkor írok. Ha nem, akkor abbahagyom. Tehetséget kerestem magamban, én nem leltem. Bizonytalanságom tombolt. Most először, évek óta nem tudtam, hogy kell-e nekem írnom???? Író vagyok-e én egyáltalán? És nem nyeretem semmit. Megtörtént a díjátadó és az értékelés, és nem nyeretem semmit. Újraolvastam a novellát, és rájöttem, túlírtam. Szégyellni kezdtem. És akkor jött egy telefon. Rácz Zsuzsa vagyok.... Nagyon szeretem, amit csinálsz. Hosszú lett a munkád, nem fért bele a kiírás kereteibe, de nagyon tetszett, és szeretnélek megjutalmazni. Mondd a címed.... Maradjunk kapcsolatban, írj minél többet, és ha tudom, megjelentetem a honlapomon.... El sem hittem, hogy ez velem történik! Rácz Zsuzsa! Én beszéltem Vele! Kaptam Tőle egy dedikált könyvet, a Nesze Neked, Terézanyu!-t, és azt hittem elolvadok! 

Én? Én? Én nem is tudom, mit mondjak.... Mondhatok-e bármit? Én érdemtelennek tartottam magam, és egy csapásra a mennyországba kerültem! Én? VK büszkén vállon veregetett, hozzám bújt, „ Anyukám... Muter... Mader.... Madre...” És tombolt a nyár. Nem voltunk sehol, múltak a napok, dolgoztam, amennyit tudtam. Fizetnem kellett adót, sokat, a régmúlt adósságait, és majd beleroppantam. Nyaralásra már nem jutott. Megint csak Mamám mentett meg bennünket. Egy hétre legurultunk a Balatonra, Fenyvesre. Jöttek Hugomék, Sógornőm, Tóni barátnőm, így megosztottnak véltem a jót, a segítséget. Osztoztam benne másokkal, így kellett lennie. Érzelmeim itt mindig olyan igazak, olyan tiszták, megfoghatóak, a hely, a szellemisége, az összerakott kert, a varázsló illatok, a kövér mókusok, hogy én mindig ide vágyom.... Kicsit nehezítette az alkotást, hogy a gépemet egy éve nem lehet lecsukni, mert leszakad a monitora, így azt nem hozhattam magammal. Haldoklik, méltóságteljesen. VK gépét tudtam időnként elcsenni, amíg aludt, így korlátozva volt az időm az alkotásra. Blogomba írtam napló bejegyzéseket, ennyire futotta. Amikor hazatértünk, s felvettem a munkát, legközelebb egy hónap múlva volt szabadnapom, egy egész hétvége. Elfáradtam. Nem csináltam semmit. És ez nagyjából azóta így van. Szeptember végén otthagytam a másodállásomat a Dél-pestiben, nem tudtam vállalni a telet, az ingázást, a munkát megbízhatóan autó nélkül. Twingó pedig parkoló pályára került. Lejárt a műszakija. Nem tudtam megcsináltatni. Közben Apukával harcoltunk, szájaltunk egymással, majd végül kialakult egy kommunikáció, ami végül nyomnak, sőt követendő nyomnak tűnt. Beszéltünk a köztünk lévő utolsó szalma elvágásáról. Naná, hogy ezt akartam... Múlt az idő, hát hogyan cipelnék ekkora terheket egyedül?????? Mások ketten nem győzik! A békés megegyezés pedig messze van kompromisszumok nélkül. Adtam úgy alább, ahogyan a jó érzésem diktálta. Ragaszkodtam az igazsághoz, és elfogadtam azt is, ha az rám nézve terhelő volt. A november kicsinált minket. Másodállás nélkül gyakorlatilag a küszöb maradt a kenyerünk. Ismét barátok mentettek meg, hogy emelt fővel tudjak élni. December elsején könnyeket nyelve adtam hálát, hogy túl éltük a novembert! Közben énekelni kezdtem a Vikár Béla női karban, hogy a lelkemet életben tartsam. Hiszem, hogy a zene átsegít a nehézségeken. Én pont azért kezdtem ide járni, hogy közelebb kerüljek olyan mennyei tökéletességhez, mint a zene, ami kozmikus, nem hithez kötött, bárki énekelheti hogy „ Krisztus megszületett”, még olyan is, mint én, aki a hitem erejét nem a Bibliában találtam meg, hanem az önálló gondolkodásban. A zene öröm, ajándék és mindenkinek szól. Számomra azt sugallja, hogy gyere közelebb, Neked is adok belőle... Az első kottát úgy néztem, mintha kínai étlap lenne. Hallásomra támaszkodtam, hangom reszelős, fátyolos, nem tiszta és elég fanyarul szól, jól van, bevallom, nem volt. Altossá lettem, itt lehet brummogni, ez megnyugtatott. Hihetetlen egy társaság ez a női kar, volt tanáraim, ismerőseim, barátaim járnak ide, és valami csoda, amit kiénekelnek a kottából. Mára már van nekem is néhány dalom, és vicces, hogy mindig a legnehezebbek jutnak eszembe, ha otthon, mosogatás közben dúdolni támad kedvem. A karácsonyi ünnepen mesésen szóltak a dalaink, öreg bácsik világították meg a kottáinkat a koncerten, mert kevés volt a fény... Lapozni kellett s közben én voltam a kecskekörmös csengettyűs is. A koncert után végig kóstoltuk a forralt bor kínálatot az ünnepi téren és vásároltam egy Dunavecse 2011 bögrét, amit néhányszor megtöltöttek ezen az estén. Ekkor éreztem, hogy a Karácsony jó és kellemes dolog. Közösségi érzés, amit már jó régen elfeledtem. Volt osztálytársam üzemében készült hurkát-kolbászt ettem friss kenyérrel, és jó érzéssel töltött el, hogy VK is részt vett osztálytársaival ezen a kisvárosi örömködésen. Ők ingyen kaptak hotdogot és üdítőt, barátaival Ő is karácsonyozott egy közöset. Ez az!!!!! Megint munka, sok munka, de megkönyörültek az égeik, na jó, a sebészek, békés volt, nem elviselhetetlenül nehéz a terhelés az ünnepek alatt. VK-val mi korán karácsonyoztunk, 21.-én, mert azután Ő Apukájához ment, én pedig dolgoztam. Megköszöntem makogva, hogy nem kért ajándékot és megajándékoztam azzal, amire oly nagyon vágyott. Meghatódtunk, mindketten. Ránézve az jut eszembe, hogy mitől ilyen ez a gyerek? Jók az alapjai? Jókor kapott nagy pofonokat? Hogyan élte túl az évet ez a Gyerek? Hogyan, ha ilyen könnyed, laza és lusta tud lenni? Ha nem kér, ha nem követel, és nem ír listát már augusztustól, hogy mit kér karácsonyra? Mit csináltam jól, hogy olyan kamasz, akivel nem kell harcolnom mindennap? És vajon, meddig lesz ez így? (csak maradjunk a Földön!) Véget ért az év.... Eljutottam a tegnaphoz. A délutánt végig beszélgettük Évával, ahogyan szoktunk mostanában órákat beszélni.... Hihetetlen számomra, és jól esik, hogy a huszonéves barát mellettem van jóban-rosszban. Együtt voltunk fiatal titánok, egymás nélkül ki sem bírtuk volna az anaestheziológia hőskorát. Tulajdonképpen, mi már örökzöldek vagyunk, ezt megállapítottuk... A könnyedség után ipari mennyiségű hortobágyi húsospalacsintát csináltam VK kedvéért, s vettem citromos sört az ünnepléshez. És egy minipalackos pezsgőt kettőnknek. Elaludtam, és éjfél előtt két perccel felébredtem. Éktelen visongásra lettem figyelmes, a Valóvilág ment a TV-ben.... Na azt már nem! Követeltem, hogy legyen rendes himnusz, és hagyományos nyugodt év kezdés, hát mi ez a cirkusz a tv-ben???? Mi a fene ütött világba, hogy megengedik ezt a baromságot címlapon hozni???? Éjfélkor egy csatornán, amiben bíznak az emberek? Hát ezt érdemlik? Ilyen igénytelenséget? A gyerekem bocsizott, csak itt felejtette az adót, azt sem vette észre, hogy itt az éjfél. Ettünk, ittunk, koccintottunk, és elkezdődött....

Még alszik.... Terv szerint, ma is barangolunk a kutyával a határban, és végig lapozom újra és újra az elmúlt évemet. Mit csináljak jobban, mire kell figyelnem jobban? Hogyan szervezzem, hogy könnyebb, jobb legyen... Hogy újra írni tudjak, hogy alkothassak, hogy értékesebb életet élhessünk, hogy újra visszakapjam a barátaimat... Akik a távolságot szó szerint vették s elmaradtak mellőlünk... Hiányoznak. Ők a hiányzók.

Boldog Új évet Mindenkinek, biztos munkát, egészséget és egészséges ételeket kívánok mindenkinek! Az oroszok szerint a többi magától megoldódik. Úgy legyen!