Sárkány-mantra

Sárkány-mantra

          „- Hahó, itt a Világközepe! Lenne egy problémám. 
              Hogyan kell ismét nőnemüvé válni egy gyönyörteljes, full érzéki és érzelmi Knock Out után?

           - Mi van?

           - Pánik. Egy olyan nagy. Lenne rá mód, hogy megbeszéljük?

           - Persze… Mikor akarod?

           - Már késő. Nagyjából egy hónapja dagonyázom benne, az egóm kinyírta az önbecsülésem.

             Rám érsz?

- Mindig. De miért nem szóltál?
- Mert olyan mogorva voltam, pokróc, hogy szólni sem volt kedvem. Depresszió, vagy mi fene…
- Neked nincs egy csepp sütnivalód se! Hát most kell kinyögnöd? Drága Életem, gyere el, összeraklak!
- Ne hidd, hogy nem próbáltam egyedül, egész jól haladtam. Már nem akarom megmagyarázni, sem visszafelé élni, és tulajdonképpen már mosolyogni is tudok, de valahogy halott vagyok belül. Egy pasi. Egy szemétláda. Ez nem igaz, bár könnyebb lenne ezt állítani, de tudod, Anyó, nem hazudunk, ez az első szabály.
- Nálam, este, vörösbor és hennafestés. Kifestem belőled a rosszat. Rendben? 
- Igen. Ott leszek…”

Még mindig úgy jön, mint egy harmatcsepp. Gördül. Könnyű lépteivel, játszadozó ritmusváltásaival messziről felismerem. Járásában nem cipel súlyokat, - álmodozik. Még ha bánata is van, nem tükrözi kifelé. Nincsenek ilyen képességei. Az ablakból lesem, ahogy bekanyarodik a lépcsőház elé, felnéz, mint mindig ( egyszer leköpték az ötödikről, azóta hiszi, hogy el tudott volna előle ugrani, ha látja), bepötyögi a kódot, megvárja a csengetést és beteszi maga után a vas ajtót. Nem liftezik, csak 80 lépcső. Ha 81 lenne, már lifttel jönne. Halkan kopog. Vár. Tudja, hogy várom, de nem nyit be. Egyszer rám törte az ajtót, épp intim léhaságba merültem egy régi udvarlómmal, azóta nem hajlandó a kilincshez érni sem. Anyó, - mondta- Te még szexelsz? Nem félsz az infarktustól, nemi bajtól, ilyen-olyan öreg urak sietős elhalálozásától? Te még élvezed? Végül is, laza hernyó nem vén hernyó… Szájon vágtam. Hatvan éves vagyok, kellően ősz már ahhoz, hogy taknyosok ne pimaszkodjanak velem. Azóta tiszteli a magánéletem minden epizódját, sőt, néha hajlandó pikírtségét hallgatása mesei zöngéire cserélni. Babrál, gondolkodik, a fürtökbe rasztásodó haját tekeri az ujja köré, szemébe húzza az intim részeknél és nagyokat sóhajt, ha érzékeny pillanatok következnek. Jaj, Anyó, - mondja ilyenkor- én ezt nem tudnám túlélni, pedig én aztán tudom, mi fán terem a feldolgozó ipar!

- Na, most bejössz, vagy ott maradsz?
- Szia, Anyó! Itt vagyok, megjöttem, hoztam valamit, aminek netán Te örülnél. Egy kaktuszhajtás. Letört, Rád gondoltam, Te meg tudod menteni…
- Gyere, a kaktuszoddal együtt. Kihűl a kávéd, ne félj, nem tettem bele hashajtót!

Lehuppan a körpadra, elnyújtózik, levegőt vesz, bent tartja és lassan kifújja. Szertartás. Lassan engedi magát elgyötörtnek látni, éveket öregszik pillanatok alatt, arcából olvasom, nana, ez valami más… Zöld szeme árnyékot kap, szoros kontyba csavart haja szigorú, összeszedett vonást kölcsönöz bohém egyéniségének. Hatvanas évekbeli stílusa, viráglányos, bohókás harmóniája ismeretlen eredetű zavart rendszerbe van csomagolva.

- Ki vagy Te és mit tettél az én Bogarammal???

- Ne kezd. Elég nehéz így is, mert el kell mondanom valamit, ami nekem olyan, mint az öngól a foci VB-n.
Drámai! Ajaj! Magára hagyom. Elhelyezem a kaktuszhajtást s közben egy emlék kúszik elém, ahogy megszagolta a Vieste-i piacon a kaktusz virágát. Gyagya. Milliom apró tüske, szőr és pihe ment a szipogójába s csak a visítására lettem figyelmes. Mit éget engem ez a lány? Vérző orral szaladt hozzám a tömegben, s integetett vadul, ez most nagyon gáz! Szégyen szemre, ott mindenki előtt kellett az orrából kicsipegetnem a lándzsákat, s megesküdött, a felét benne hagytam direkt.
- Nos, Szívem, kinyögöd, mi szél hozott erre, ahol a madár se jár? Vagy tervezed fokozni a koronária szűkületem? Megjegyzem, nem kell... Koncz bácsi legorombítóan állapította meg, egyedül is nagyot sikerült rajta szűkítenem. Épp, hogy surran, cseppen…
- Ne haragudj, Anyó. Kevésbé drámaian mondom el, ha közben nem mászkálsz, és nem mereszted rám a szemed, mint a Hubble teleszkóp. Ne pásztázz, hallgass csak. És ülj mellém, úgy könnyebb.
- No. Közben gyártok néhány pirítósat, fokhagymával, joghurtos vajjal, azt szereted. Jól fog jönni a bor előtt, nehogy nekem becsípj! Kezd az elején. És kérlek, ott kezd, ahol érdemes, a múlt század pár találási szokásaira nem kell figyelemmel lenned, azokat én átéltem… Na, végre! Elmosolyodik. Szája szegletébe aprócska ránc kúszik, nem szabályos, szép arca mégis, valahogy felragyog ettől. Pillája rebben egyet, arca nem feszül tovább, s éberen figyelem, ahogyan kinyílik, utat talál önmagához. Éled, nagyon messziről jön, halkan mesél… Cidrizik bennem az izgalom, de nem mutatom. Elé teszem a pirítót, a felszelt kenyereket, teszek, veszek, gördítem a körülményeket, hogy könnyebb legyen Neki…
- Megismertem egy fickót az internetről. Tudod, jobb fórum nem lévén, itt szoktam ismerkedni. Ez olyan furcsa világ. Akad, aki álarc mögé rejtőzve, álnév, álegyéniség, ál és alvilág alá csomagolja a valódi, esendő lényét és kilétét. Érdekes nagyon, nem kell vállalnom magam, ha nem akarom, de én mégis akarom. Rájöttem, exhibicionista vagyok. Nyílt, kicsit őrült és vakmerő. Például, megtudtam magamról, hogy nem tudok hazudni. Semmilyen formán. Sem azt, hogy hány éves vagyok, sem azt, hogy hány kiló, a horoszkópomat sem változtatom meg, mert ezeket nagyon komolyan gondolom, nem lehet benne hazudozni. Nincsenek mellkidobós képeim, sem popsi mutogatós, sem full erotikus szexre csábító, pornográf műveim. Én vagyok az, aki vagyok, amit írok magamról, ahogyan bemutatkozom, természetes, azt sugározza, aki vagyok. Igyekszem nem az épp aktuális lelki nyomoromat feltüntetni, de néha azt is odavetem, koncnak, érezzék, élek. Nincs is sikerem, legalábbis, látványos nincsen. Ez a pasi belém botlott, pár váltott levél alapján kiderült, értjük egymást, egy húron pendülünk. Közben, egy barátnőm össze akart hozni egy barátjával, aki nagyon sármosnak mondott, Ötvenes Őszülő Halánték, feleséget keres, isteni parti az igazgatói állásával. Már egy ideje belemerülten leveleztem, majd órákat beszélgettem egy onkológus főorvossal, aki mindent felajánlott, hogy találkozzunk, töltsünk együtt egy kis időt, nyár elején Ő is Fonyódon lesz, én Fenyvesen, titkos randi keretében ismerkedjünk meg közelebbről. Nagyon közelről, ha érted… Szóval, ott tartottam, hogy annyi pasas volt a levegőben, annyi lehetséges kaland, szerelem, s én valahogyan mégis ezzel a pasival találkoztam valamikor május vége felé. Egy randi a Gellért-hegyen. Amikor megláttam, tudtam, hogy ez a pasi nem olyan, mint a többi, éreztem, hogy különleges. Mondd, figyelsz?

Persze, persze, kicsit ugyan elkalandozom, nézem egy darabig az arcát, közben a pirítóba szorul a kenyér s kicsit elszöszmötölök vele. Közben felaprítom a fokhagymát, megszórom sárga só nevű fűszerkeverékkel, elé teszem a ropogós sült kenyereket, a vajat, kitöltöm a bort, mely épp csak gyöngyözik, nincs túl hűtve. Most már újra ezer százalékig figyelni tudok Rá, s látom, az első falatok után, megnyugszik, szerintem napok óta nem evett…

- Hát, szóval a randi. Bementünk a sziklatemplomba. Úgy járkáltunk egymás mellett, egymással, mintha mindig ismertük volna egymást. Úgy érintett, ahogyan félve egy jó ismerőst, úgy flörtöltünk, hogy abban nem volt tolakodás. Tetszett, ez az igazság. Minden porcikája, de leginkább a szeme. Olyan kíváncsian falt, és olyan tartózkodóan vonult vissza, hogy az lenyűgözött. A haját copfban hordta, mindig buktam a hosszú hajú pasikra, s a vicces az volt, hogy így nagyon hasonlítottunk egymásra. Utóbb kiderült, sok mindenben. Az írás iránti szenvedélyünkben, a tájékozottságunkban, a kíváncsiságunkban, az életfelfogásunkban… Fogta a kabátom, felsétáltunk a hegyre, leültünk egy padra s beszélgettünk. Mindenről. Életről, szerelmekről, bukásokról, a házasságról, s éreztem, hogy frissít ez az egész. Jó Vele lenni, de kb. ennyi. Azt nem éreztem, hogy ebből lesz-e valami, annyira örültem a beszélgetésnek, hogy igazán nem is gondoltam tovább. Ha ennyi, akkor ennyi. Elfogadtam, amit adott az élet, s nem toporzékoltam folytatás után. Teljesnek éreztem, amit egy találka adhat, azt megkaptam Tőle. .. Úgy váltunk el, hogy ha van kedvünk, néha elmehetünk egymással ide-oda. Semmi ígéret, ámítás, csapda. Lazaság és spontaneitás...
Nagyot kortyol a borból, lehunyja a szemét, keresi a szavakat. Átsuhan egy árnyék, beleborzong a gondolatba, ami a fejében jár. Kigördülnek a szavak, düh lobban szemében, élre van vasalva minden hangsúlya.
- Anyókám, elegem volt! Ki akartam törni ebből a lelki teherből, taposó malomból, a csak beszélgetésekből, mást nem hallottam évek óta, hogy nagyon jó vagy, nélkülözhetetlen vagy, de nem kellesz, nem tudnék Veled élni, mert Te olyan Nő vagy… . Ami bennem jó, dögös, izgalmas, azt elkezdtem szégyellni, negatívként megélni… - lágy tompulat keveredik a reklamációba, simulnak az indulatok, hangja halkan, mély árnyalattal szól… - Hús-vér emberre vágytam, szenvedélyre, szerelemre, érintésre, bármire, ami menedéket jelent, a véglet túloldaláról jöttem és nem voltam boldog. Megkérdeztem neten, hogy nem akar-e felvidítani? Telefonszámot már régen cseréltünk, s egyszer csak felhívott, hogy szombaton találkozhatunk-e? Még hív péntek este, de a szombat kiváló lenne. És így is történt. Értem jött egy SLK Mercédesszel, s én majd kiugrottam a bőrömből! Fantasztikus volt! Ez a pasi megdöbbentett, vagány volt, elegáns, fegyelmezett, és halál dögös! Azt hittem elolvadok, ahogyan mellettem ült, néha a térdemhez ért, a lábamon nyugtatta a kezét, Nő lettem, érted, Anyó, Nő, akinek éledeztek az érzékei! Lett egyszerre mellem, bőröm, hajam, illatom, arcom, szemem, fényem, érintésem… Mellette mindez felértékelődött. Egyszerre rend lett a világban, lett értelme, orientációja, értéke… Amikor először megcsókolt, tudod, elnémultam. Emlékszem a vágyra, a remegésre, s arra, hogy megáll az idő… Sütött a nap, melegített bennünket, egymás testében akartunk létezni, beleolvadni, egy lenni. Összeillettünk, mint a lego két precízen összeillő alkatrésze, akikből egy egész Világ nő ki, és ez nagyon természetes volt. Kívántam. Végig nyaltam a vállát. Érezni akartam az ízét. Egy Férfi ízét… Egymás szájából ettünk, csókolóztunk és élveztük mindazt, amit megélhetünk ebben a délelőttben. Sétáltunk, álmodoztunk, életemben nem voltam ennyire felszabadult, természetes és boldog. Éltünk, rezonáltunk egymásra és nagyjából ez minden, amit tudtunk egymásról. Én nem tolakodtam és Ő nem tolakodott… Tökéletes volt… Azt a csókot újra élem, ahányszor behunyom a szemem és azt a vágyat, hogy megízleljem, sosem felejtem el… Mit akarsz tudni, mit mondjak? Nem tudom elmondani…
- Drágám, igyál még egy kis bort. Gyere, vackoljunk be a hennás szobába, már kikevertem a festéket tegnap, vártam, hogy kipróbálhassam az új mintámat. Hozd az üveget is, keresek gyufát…A nappaliban, ahol alszom, kialakítottam egy paravánnal elszeparált hennás sarkot. Az Ő ötlete volt, hogy a régi heverőt állítsuk be a könyvespolc elé, olvasó lámpa lógjon felülről, hogy néha, ha fáradtan beesik, tudjon élvezettel elnyúlni a könyvek között. A kis papagájasztalt indiai terítővel fedtem, mécseseket, illóolajokat raktam egy kazettába, olajmécses került egy gyertyatálra, illatos, óriás gyertya pedig mellé. Hangulata pazar, s ha álomra hajtom itt a fejem, a kelet ezer illata visz messze innen el… Bedől a párnák közé, nagyokat kortyol a borból, szeme csillogni kezd, lazul, lazít s én kikészítem a hennás felszerelésemet. Ezerszer látta már, de most is nagyon kíváncsi, ahogyan ténykedem. Nem tévesztené el egyetlen mozdulatomat sem. Kezébe veszi a mappát, ami tele van mintával, tudatosan lapozza, ismeri minden vonalát… Némelyiket magam rajzoltam, terveztem, néhányat kaptam, többek között Tőle is. Minden minta egy-egy hangulat, egy-egy benyomás harc, elfogadás, elengedés, odaadás, szerelem, élet, halál emléke… vagy épp küzdés, feszülés, stressz ellen való orvosság. Gyógyírként alkalmazom a mintáimat, közben mantrát suttogok, szerencsét hozzon, altasson, óvjon, emeljen fel, ha már nem hoz megnyugvást maradéktalanul… Léleknek való támaszt tudok adni, reményt, hitet erősíteni, de úgy is minden belül dől el. Nem tartok itthon vízipipát, sem marihuánát, nincsenek gázaim, gőzeim, illúzióim a spirituális feltöltődéshez, megnyugváshoz… Aki hozzám jön, engem keres. Belepihennek az illataimba, fényeimbe, átjárja őket a henna friss, csípős mentolos érintése, s ahogyan szárad, hűsít, úgy hoz tisztulást. Gondolati, lelki és testi frissülést. Az energiák kezem alól szabadulnak s testet érnek. Rajzolom magamnak, magamból az erőt, a bőrt használom, mint papírt, mint párnakönyvet. Titkokat rejtek el, s ahogy húzom a vonalat, belőlem is árad ki a rossz, a negatív... Engem az alkotás emel, s ahogyan emel, úgy gyógyít másokat is…
- Megszagolhatom a pasztát? Tudod, szeretem, ahogyan átjárj ez az illata.
- Persze, remélem fog, tegnap kevertem, kell 24 óra, hogy aktív legyen a szín. Megcsináltam a tölcsért, mostanában sokat szenvedek emiatt, nem találtam jó alapanyagot a tölcsérhez. A fólia gyengesége nem ad tartást és nem tudom jól fogni. Úgy adom elő a nagy mutatványt, hogy gyakorlatilag háromszor annyi időmbe kerül egy mozdulat. A gyors fólia pedig nem jó, feltöri a kezem. De nézd csak, ez tökéletes tölcsér, nincs lyuk az alján, feszül, mint egy párna. Kezemben az ollóval, miniatűr, egyenes metszésű lyukat vágok a kispárna szerű tölcsér hegyén. Az első nyomásnál kibuggyan a sűrű paszta, majd elakad. Zsebkendővel törölöm a hegyet, kiürítem a járatot, kipréselem a növényi rostokat, amelyek elzárják a nyílást. Működik. Néhány nyomással láthatóan könnyű munka elé nézek.
- Hova rajzoljam, amit választasz? Amit én akarok Rád rajzolni, azt majd későbbre halasztom.
- Nézd, Anyó, ezt a sárkányt szeretném a hasamra. Folyjon rá a csípőmre, okádjon tüzet a combom felé, az ágyékom felé, perzselje el a vágyaimat…
- Azt a kiskésit! Nem kispályás feladat… Te, ehhez én már öreg vagyok! Lángoló vágyak irtására használj vibrátort! Az egészségesebb. A múltkor benéztem egy szex shopba, az egyik alkalmi munkám során kérdőíveket kellett volna kitölteni, hát, nem volt nagy kedvem embereket leszólítani, rábeszéltem a kolléganőimet, nézzük meg, mit adnak ilyen boltban. Mind fiatalabb leányzó, huszon meg harminc évesek, én voltam köztük a matuzsálem, de amikor betértünk, én is csak egy kíváncsi vásárló lettem az eladó szemében. Ez nagyon tetszett. Ha tudnád, miket árulnak! Dögös fehér nemük, szexis alsók, felsők, itt-ott lyukas, nem is mindig értettem, miért pont ott… Aztán megnéztem magamnak a gésagolyó nevű szerkentyűt, határozottan tetszett, ilyet kérek karácsonyra! Vizelettartási problémák, agyő! Lógó méh, süllyedt szervek, pá…! Láttam vibrátorokat, színeseket, mozgókat, villogókat, meg a hozzájuk tartozó illatos síkosító zseléket. Masszázsolajakat, ízesítetteket, melegítőket, ami intim részen hasznos tud lenni, perzselő meg miegymás… Különböző bajságokra való orvosságokat, nagyító, kicsinyítő, izgató és lohasztó szereket apró, diszkrét tégelyben… Feromon tartalmú parfümöket, férfi és női illatban. Agyra hat, hitre, miegymásra, de a kan kutyák feltétlenül értékelik. No, lehet, hogy a pasik is bedőlnek, már ha nem náthásak. Könyveket, szexről, csoportos szexről, szexuális zavarokról. Láttam például homoszexuálisoknak való eszközöket is, amit, bevallom, meg kellett kérdeznem, hogy mire és hogyan használnak, mert inkább hasonlított ugró kötélhez, mint „legjobb baráthoz”… Szóval, pupilláztam, rendesen. Pénisz tészta, cicis bögre, bármit megkaphatsz egy ilyen helyen. Az elmúlt éveimben mindig szerettem volna tudni, mi van a szex shop-okban, hát most megtudtam. Nem csalódtam. Összebarátkoztam az eladó lánnyal, mindent elmagyarázott röhögés nélkül, részletesen, hiszek Neki, az élete annak megy tönkre, aki nem ismeri a lehetőségeit… Mert vannak. Csak nem szabad prűdnek lenni, merevnek, korlátoltnak. Ha mindezt előbb tudtam volna, talán az én életem sem akkor kanyarodik az egyedüllét felé, amikor javában érett nőként lehettem volna démoni szerető! Na, mindegy.
- Szexis shop-anyó, Te reklámozod a cuccokat?
- Mindent, ami családokat tarthat egyben, embereket egymás mellett, életeket tehet boldogabbá, egyszerűen, nem söpörheted szőnyeg alá, ha hiányzik valami… Sok minden csúszik el s veszik el, mert erre nem figyel oda senki… Testünk a lelkünk áldozatkészebb, esendőbb része, amely elviseli a pusztulást... Rajta fog az idő, rajta látszik minden, még a levegő hiánya is… Egyről beszélünk, csak Egy létezik… Ha azt mondod a tested, azt mondod- a lelked megnyilvánulása… Egyszerű, nem? Ha tetszik a gondolat, játssz el vele! Hát miért ne lehetne minden eszközt felhasználni arra, hogy teljességet éljünk? Ha ez hiányzik, egy ötlet, változatosság, egy kis finomság, kreativitás, fantázia, játék, akkor ez esik kompenzálás alá. Mert egy van, és egy lehetőség, és az most van… Mindig ma. Cél a harmónia, az alkotás csúcsa. Alias, boldogság…
- Lenyűgözöl…- nevet a szemembe, miközben hasáról felhajtja a pólót, csípőjét szabadítja, elhelyezkedik, vackol, és mielőtt hozzá érnék, kikapar táskájából egy cigarettát.
- Ezt még elszívom. Ha megengeded. Tudod… mindig csodállak, és igen, kicsit olyan akarok lenni, mint Te. De ilyen nem tudok, érzékenyebb vagyok, forrófejű és lázadó. Nem vagyok bölcs, még ha tudom is, amit beszélek, igaz, akkor sincs bennem higgadtság, nyugalom, megérkezés. Én nem tudom, hogyan jutottál ide, de öröm hallani Téged…
- Nem cigiztem, csak negyven éves koromig, tudatosan lassítottam, amikor eljött az ideje, és a koromat mindig a Neki járó tisztelettel éltem meg. Örömmel, mert az jár, s a bánattal, mert az elengedhetetlen része az életnek. Teljességgel.
Közben lefújom a hasát alkoholos fertőtlenítővel, hagyom száradozni, előkészítem a bőrradírozó habkövet, egyengetem a talajt magamnak, a sárkánynak. Kigondolom a mantrát, amit közben átadok a sárkánynak, s ahogy kezem alól életre kel, úgy lesz benne erő, rejtett tartalék… Hintem porral, mit Picasso a képeit, csak az én képeim rövid életűek, ha kopnak, már nincs szükség rájuk…
- Meséled tovább? Milyen volt? Milyennek láttad? Olvastál Benne?
- Igen. Nem volt tolakodó, sokkal inkább tartózkodó és fegyelmezett. Az első találkozásnál beszéltünk a feleségéről, többet nem. Akkor mondta el, hogy úgy érzi, vége a házasságának, de még nem tudja lezárni. A köztük lévő kapcsolat megszakadt, nincs összhang, sem együttlét, sem érdek, ami összetartaná Őket. De nagyon nehéz így is, és Ő fél. Már egyszer beleroppant egy házasság elveszítésébe, 12 évet zárt le az életében, s nagyon megviselte. Ez a lány 4-5 éve él Vele, s egy fél éve vége van köztük mindennek. Nem találnak egymáshoz utat, hangot, nincsenek közös élményeik, nem értik, nem érzik egymást. Nincs lezárva, nem ért még teljesen véget. Ezt éreztem rajta is. Racionálisan tudja, de érzelmeiben nem engedte még el. Gondolatokat, érzéseket keresett, nem akart igazán komoly kapcsolatot. Zavart volt, elindult az úton, de fogalma sem volt, hova fog kilyukadni. Bizonytalan volt, labilis, diszharmonikus. És mégis tetszett. Gondoltam, hogy barátok lehetünk, attól, hogy nem szabad, attól én még kedvelhetem. Azt hittem, én nem tetszem Neki, sok vagyok a nagy tavaszi robbanásban. A második randi volt a csókos, akkor lehet, hogy összezavarodtunk volna, ha vártunk volna egymástól valamit. De nem. Mi elfogadtuk és megéltük azt, hogy ez így jó együtt és kész. Spontán szerettünk együtt lenni elvárások és követelések nélkül. Öröm és vágy. Nagyjából ennyi. Azt sem tudtuk, lesz-e folytatás. Nem beszéltünk meg semmit. Csikis a hasam!
- De ne ugrálj, megnézheted magad, ha a sárkánynak térdig fog érni a szeme, ráncaiból pedig egy dinoszaurusz fog vissza köszönni Rád! Egy T-Rex, vagy Spinosaurus Egyiptycus… Tudtad, hogy a bordád alatt van egy megpattant ér szakasz? Felhasználom lángcsóvának. Itt volt a repedésed?
- Nem. A borda repedésem a másik oldalon volt, néha még most is fáj.
- Te barlangi medve! Őrült vagy, tudod? Miért keresed a bajt? Jársz még koszos lenni?
- Járok. Ritkábban, mint tavaly, nem hagynám abba semmiért.
- Bolond vagy, Gyermekem! Most hallgass kicsit, kis levegőket vegyél, figyelnem kell…
A sárkány egy igézően szép példány. Sosem festettem még le. Nem robusztus, hanem nyúlánk, hosszú, bonyolult apró részletek teszik naggyá. Feje a csípőjén nyugszik, karmai a comb izmain feszülnek ragadozó tartásban. Hosszú teste felfut a hasára, s nyílban végződő farka a borda ív alá kanyarodik. Lángcsóváját én találom ki, én vezetem a combra, az ágyék felé. A kontúrok megvannak, a részletek kidolgozása a fantáziámmal együtt kel életre. Bennem kész van a mantra, s a szem rajzolásánál el is kezdem mondani magamban, mozdulataim ritmusának súgva…

„Álmokból lettél, valóság, s nem látomás…

Szükség volt Rád, Te kellettél, nem más, nem más…

Amit hoztál, falat bontott, űzött rontást…

Amit hagytál, végtelen űr, emlék, Forrás…”

Nem szeretek sárkányt rajzolni. Bonyolult és akkor szép, ha testes. Sok paszta kell hozzá s sokáig szárad. Ez a sárkány arányos. Kellően játékos, improvizálható, tetszőlegesen nagyítható, kicsinyíthető. Ha fekete hennával rajzolnám, már régen kész lenne. De vörös hennával lassabban haladok. Beleszövöm a nyak alsó szakaszába az ohm-jelet, karmaiból elengedem az odaképzelt húscafatot. Szemének élénk fényt adok, vad lobbanást. Nyelvéből, lángcsóvából összeálló fejéből vezetem le a vágyűző lángokat.

„ Ha adni tudtál, életre kelteni,

Engedni is tudsz, felejteni…

Aki Benned békére lel,

Úgy sem megy el,

Ő nem megy el…”

- Anyó, kész van? Megnézhetem?

- Ne mozogj! … Felénél sem tartok. Hagyj, most játszom… Heverj, cigizz és mesélj tovább!

- Kérdezz!

- Mi történt köztetek?

- Minden. Ez egy negyed évnyi történet...A 6. randin elmentem Hozzá. Ne is mondd, iszonyúan féltem, mégis, bíztam Benne, hogy tudja, mit csinál, mit kockáztat és hogy vigyáz rám… Elém jött motorral Pestig, s én követtem a lakásáig autóval. Volt ebben valami megfoghatatlan izgalom, veszély és iszonyatosan sok vágy. A közeli boltban vásároltunk bort, és hazavittük Hozzá. Hogy hol volt a felesége? Dolgozott este 10-ig. Azt mondta, hogy csak az számít, hogy együtt legyünk. Nem érdekli semmi, a szomszédok sem, az utca, az ismerősök, senki. Nincs mit veszítenie. Én is ezt éreztem Benne, ezért maradtam. Vágyott rám, velem lenni, és azt akarta, hogy jó legyen. Már az utolsó randik nő kínzó pillantásait én sem bírtam olyan jól, kezdett kicsúszni alólunk a talaj. Vagy megtudjuk, milyen együtt, vagy nincs miért találkoznunk többet, most már ez jön. Szex. Egymásnak estünk, szeretkeztünk. Nem igázott le, ha érted, birtokba vett. Élvezett és szeretett. Nézte a szemem, az arcom, csókolt, varázsolt. És hagyta, hogy én is varázsoljak. Egyenrangú gyönyöröket éltünk meg, beszélgettünk közben, mondta, hogy mit érez, visszajelzett s vezetett. Én is pofáztam, végre nem csendben kellett maradnom, elmondhattam, hogy bennem mi, hogyan zajlik. Elérte azt, hogy testünk és lelkünk egyformán szeretkezett...Nem számított a hely, a körítés, csak Mi. Néhány óra múlva kikísért, s én hazahajtottam. Tövig tekertem az ablakot, hagytam, hogy átmosson a szél. Furcsán bajt éreztem, ennek nem lett volna szabad megtörténnie vagy nem lett volna szabad ilyen tökéletesnek lennie. Vacakul alaptalanul voltam boldog, nem tudtam vele mit kezdeni, baljós árnyként maradt velem ez az érzés, és azonnal felejteni akartam. Nem tudom, de talán itt kellett volna abbahagyni.

- Miért? Mitől féltél? Hogy fájni fog? Mi is? A szeretkezés utáni vágy? Hányszor éltél át ehhez hasonlót?

- Igazán magamba nézek, ilyent soha. Teljesnek éreztem, először a bőrömön éreztem azt, hogy ez mit jelent. Semmit sem tudtam, azt sem, hogy ez milyen kapcsolat? Van-e jövője, joga létezni? Nem beszéltünk a kapcsolatunkról, nem alapoztuk meg, csak megéltük, amit hozott az élet. Úgy, ahogyan teremtettük, szabadon, függetlenül mindentől, s csak Mi voltunk benne, senki és semmi más. Sem a jövő, sem a múlt, csak az a perc, amit együtt éltünk meg.

- És azután? Mert önmagában ez még nem tragédia. Innen el kellett jutnotok oda, ahol megroppantál. Igaz? Mert megroppantál. - néztem a kezét, nem remeg. Az Ő keze sosem remeg. Stresszben él, adrenalinon, bőre attól ilyen szép. Feszül, csillog, piros. Nézem a haját, a szoros összefogottságból egy-egy tincs már kikandikál. Á, ez a lány sosem lesz rendezett ilyen kondíciókkal! Muszáj rendet bontania, muszáj kitűnnie, nem tud egyforma lenni senkivel, nem tűri, nem viseli el, már gyermekkorában is kikérte magának, hogy ne beszéljenek vele egyszerre! Kibontott hajával messziről lobog, kevés ember tűri el, hogy mindenki más mellett Őt nézzék. A férje ezért tartotta rabul, kopaszon, bezárva. Tudta, hogy nem tudja uralni, ha szabadon engedi. Ha nem szabad, viszont nem is él. Emlékeztet régi önmagamra…

- Tudod, voltunk moziban. Művész moziban. Bele temetkeztem a filmbe, sok finom csók és ölelés után, elmerültem, szerettem ott lenni, feloldódni, megtanulni a film minden apró mozzanatát, égett bele a lelkembe, s egyszerre azt vettem észre, hogy magához húz és homlokon puszil. Olyan meghitten, olyan kedvesen, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Nem vágyból - lelki igényből puszilt. És kész voltam, beleszerettem. A mozdulatába, az arcvonalába, a tekintetébe, ahogy rám nézett, a jelenbe és igen, a tiltott „Belé.” A francba! Nem lett volna szabad. Én nem akartam Hozzá kötődni, hiszen nem is volt miért. Sosem ígért semmit, nem akart hazudni reményeket, érzéseket. Ő nem olyan. Annyira fegyelmezett, kontroll alatt tartja az életét, szoros időbeosztás szerint él, óvja, félti az érzéseit, ezt észrevettem a szeretkezésünkben is, Ő nem enged hamis alapokat. Tiszta minden rezdülése. Ezért hittem el, hogy a meghittség az létezik. Neki elhittem. Annyit még elmondott, hogy az asszony lelépett Olaszországba pasizni, melózni, de itt hagyta az öccsét emlékbe. Most Vele osztoznak a lakáson. Nagyjából ennyi volt a valóság, amit beengedtünk kettőnk közé. Két nappal később eljött hozzám, gyönyörűt szeretkeztünk, nem tudok erről beszélni, nincs mit. Ünnep volt, meztelen, szerelmes ünnep. Az ágyból mentem éjszakázni s egész éjjel a mozdulatai jártak a fejemben. El sem hittem! Minden porcikám jólesően fájt, izomlázam volt, tudom, ne sajnáltassam magam… Másnap barlangásztam, majd elutaztam a Fiammal túlélő túrára… Soha többé nem láttuk egymást. Véget ért, mielőtt élt volna. Hogy mi történt? Mit gondolsz? Kódolva volt a történet. Hazament, a világégés elől hazabatyuzott a felesége. Pár nap múlva már együtt indultak Erdélybe, Vele akart menni, minden happy, folyt. köv.… Hiába vártam, hogy írjon, két hét telt el, s nem jelentkezett. Tudtam, hogy ez nem jelent jót. Éreztem a lelkemmel, veszíteni fogok. Megfáztam, beteg voltam, és tudod, milyen magam alatt tudok lenni, ha nincs mellettem senki… Elmentem dolgozni, menekültem a magány elöl a munkába. Visszaestem, ismét jött a láz, végül betegállomány lett, tüdőgyulladás, no meg mandulagyulladás is, nyalánk. Kibalhéztam, hogy legalább ne szavak nélkül tűnjön el, de nagyjából ez minden. Azóta, köszönöm, megvagyok. Nehezebben dolgozom fel, és nem értem, miért kellett ez az én életembe? Volt már elég áldozat, amit meghoztam, most nem ennek kellett volna történnie! Annyira vártam a jót! Nem csalódást, nem újabb veszteséget… Azt érzem, hogy kellett. Vagy az én életembe, vagy az Övébe. Azt már régóta tudom, hogy semmi sem hiábavaló, a természet nem pazarol. S ha pazarol is, szükségszerűen teszi. Tudod, Anyó, halottnak érzem a belsőm, nincs semmi, ami vinne előre… Érzed Te is, igaz? Mi lesz velem? – szól halkan hozzám. Szemében ott lapul a fájdalom, a füst lebeg az ágy körül… Testén a sárkány a fények játékának köszönhetően felizzik, majd kihunyva lassan száradni kezd. Az utolsó simításokkal foglalkozom, nem nézek Rá. Nem tudok.

„ Hagyd el testét szomorúság,

Engedd élni a lelkét,

Ha boldoggá tehette volna,

nem lennél sem Te, sem én...”

Elrévedek. Nekem is volt valaha egy megálmodott s életre kelt Kedvesem… Ma is emlékszem arra, ahogy fölém hajol… a szeme fogva tart. Bőre íze a számban hol méz, hol áfonya, nem, nem - faeper… Újra motoron ülök mögötte, bízom Benne, hallgatom felszabadult éneklését, érzem az érintését, simogató kezét, hallom a hangját, ahogy kibeszélgeti belőlem a félelmet… Felvillan egy elkésett üzenet… „tudd, hogy keresni foglak, mert fontos vagy nekem…” Régen volt… Hiányzik...

- Tudod, eljött az ideje, hogy megosszak Veled egy levél részletet, mely annyira tökéletes, hogy ennél senki sem tud pontosabban fogalmazni. Figyelj nagyon, s ha elakadok, várj türelemmel, eszembe fog jutni, fel kell idéznem, hisz nem olvastam vagy húsz éve már ezeket a sorokat…          (Lehunyom a szemem, magam elé vetítem azt a régi levelet, mit akkor kaptam, amikor az életem megtorpant. Elhagytam az engem elhagyót... Mennem kellett, de belehaltam.  Ez a levél volt az egyetlen, ami vigasztalt, támasztott… Most tovább adom…) - „ Tudod, a szemlélettel van baj. Neked megvannak az értékeid, és hidd el, ezt kevesek mondhatják el magukról. Az élet a küzdés maga, de mindig van jutalom, kinek érdemei szerint. Neked is lesz. Az önámítás, hogy magad ostorozod lúzernek, amikor nem tettél semmi mást, csupán azt szeretnéd kapni, ami jár. Vagy legalább annyit, amit adsz. A nagy könyvben mindenkinek van egy fejezet, esetleg kettő, ahol hozzá van rendelve valakihez. Én ebben hiszek. Megtalálni nehéz, megtartani még nehezebb, és az is lehet, hogy lehetetlen. De feladni a reményt, az önpusztítás. Az az igazi halál, nem a test porladása. Ez nem valami szent beszéd, és nyílván nem is elég összeszedett, de értsd. Azt keresd, aki vágyik rád, aki a lelked is akarja. Ha pedig csak a tested akarod szolgálni, akkor ne adj magadból semmi mást. De ne is várj. Ne aprózd el magad, különben Te is csak egy leszel… Nekem fontos vagy, pedig ezt kevesen vallhatják magukénak, még akkor is, ha ez nem valami nagy érdem. De ha ez segít, néha gondolj arra, hogy van egy virtuális társad, akit talán megértesz, és aki talán megért. Talán. Én nem fogadok tanácsokat, és nem is osztok. De féltelek és ezért megteszem. Ha valaki nem független fizikailag, lelkileg, szellemileg, akkor annak feltétlenül hazugságban kell élnie. Az másodrendű, hogy másnak kell hazudnia, neked, vagy önmagának. A hazugság méreg, és ritkán hal bele az, aki mérgez... ” Drágám, ezt egy gyermekkori barátom írta, az egyetlen, akinek elmertem mondani balul elsült kalandjaimat. Vigyázott rám, féltett, óvott, tisztán engedett lélegezni. Hetek, hónapok alatt fogtam fel a mondanivalóját s ez alatt a lelkembe is égett…

-Ó, Anyó, Te végig tudtad, miről beszélek? Te is voltál szerető? Elhagyott nő, aki elhagyta az Őt elhagyót? – hihetetlen ez a lány, lassú felfogásával már-már biológiai fegyver…

- Aki nem volt, Drágám, az nem is élt… Ezen színháznak világa, szerencsére, nemcsak egyfelvonásosokra van tervezve. Most leszel szexis negyven, gyönyörű, érett és most fogod élni a "tud is, bír is, akar is” teljességét. A hangsúly a teljességen van, Szívem. Még ha percekig tart is, képes örökre maradni… A boldogságod nem találod olyan Férfi mellett, aki nem fogad el mindenestül, csak olyanban leled, akinek szőröstül, bőröstül kellesz. Nem csak a lelked, hanem a tested is és fordítva… Értelme volt, Szívem, az Élet felvillantotta előtted a legszentebb titkát. Nem volt hiábavaló… Talán ennek a fickónak sem. Szabad vagy! Élj ezzel! Szeretlek, mert időnként elképesztően hülye tudsz lenni… – megpuszilom a homlokát, meghitten, csendben és letörölöm a könnyeit. A mantra végét hangosan mondom el, hogy értse...

„ Tedd le terheid, haladj könnyedén tovább,

Mosolyodban van minden lehetőség

S Rád majd az Egy mosoly talál…”

Még hosszasan beszélgetünk, nevetünk, sírunk, majd leengedve haját, megrázva óriási loboncát búcsúzásképpen homlokon lehel s rohan a buszhoz. Lépteit nem csak a bor teszi könnyebbé, szinte szárnyal lefelé a lépcsőházban. Megnyugodva hallgatom, hogy óvatosan teszi be maga után a vas ajtót. Kezemben a vörösborral, betelepszem indiánnyár-fotelembe, bekapcsolom a masszírozó programot, hátra dőlök, lehunyom a szemem...

… Újra a parkolóban olvasok. Madárkát, ami nem hétköznapi regény, egy legenda, egy mítosz, fiatalkorom legszebb és legfontosabb regénye… Az autó ajtaja nyitva, hiába az árnyék, nem ad menedéket, dögletes a hőség. Várok Rá. Nem rég beszéltünk, már közeledik. Idefelé jövet láttam a volt férjem, amint az új párjával bevásárolni megy, cipeli a kosarat, pincsi mód kullogva a feladat alatt. Nem jut eszembe a „bezzeg”, nem érdekel, már régen nem… Felnevetek. Van igazság a Földön! Felpillantok a könyvből… Meglátom Őt… Behajt a bolt elé, leszáll a motorról, leveszi a sisakot, lassan elindul felém… Mosolyog. Gyönyörű vagy…- mondja.

- Te is…

2009. október 04.

In memoriam Dundi

,Hogy ki volt Dundi? Hogy nem ismeritek? Hogy hogy nem ismeritek? Dundi, alias Sir Dundi - egy kecskepapagáj volt. Kövér, minden tekintetben kíváncsi és felfedezős, idegeken táncoló, nagyon rendetlen és elviselhetetlenül dzsuvás egy lény. Ám minden rossz tulajdonsága eltörpült egy-egy hihetetlen megnyilvánulása mellett. Például, amikor kézhez szokott, kedvenc időtöltésévé vált, hogy fogmosás, sminkelés közben az ember fejére szállt és tornamutatványokat hajtott végre a hajába kapaszkodva. Apukának ( exférj) ez különösen rosszul esett, hiszen az Ő hajzata kellően rásimult a fejbőrére. Az én loboncom sem úszta meg, karmai belegabalyodtak fürtjeimbe, s hosszas viaskodás után sikerült papagájtalanítlanom a sérómat. Majd mikor felfedezte önnön testét, beleszeretett a fogkefékbe. Neki adtuk a régieket, az újakat eldugtuk, hogy ne essen poligámiába. Egy napon meguntam, hogy kellően szorgos életet él a ledér kefékkel, kihordta a magokat a kalitból, s etetgette Őket, hatalmas mocskot hagyva a fürdőben, végül nem győzvén a takarítást, kidobtam a cafka kefelányokat. Dundi kirepült a kalitból, egyenest szerelme tárgyaihoz röpült, s majd mikor hült helyüket találta, megsértődött s visszarepült. Azon a napon nem hagyta el a nyitott kalitot. Ó, nagyon sokáig szabadon élt velünk! Néha, ha reggeliztünk, megjelent és hozott magának néhány szotyit az asztalra, letette és falatozott velünk. Kisvártatva, hatalmas tudásvágy pótolta a kefecsajszikat, rászokott az olvasásra. Minden jó képességű könyvet megkóstolt és darabokra szedett. Kb. 4x4 mm-es, apróbetűsre szaggatta a legjobb könyveinket, köztük az Anatómia atlaszt, a művészeti albumokat, néhány kultikus regényt, pótolhatatlan sorozatot. Végül beáldoztuk a Budapesti Telefonkönyvet, s ezen eldolgozott egy darabig. És akkor elítéltem. Én voltam az a kegyetlen, aki azt a határozatot verte át a családi kupaktanácson, hogy ne éljen teljesen szabadon. Legyen sétáló ideje, repüljön, éljen, hókefélkézzen de legyen némi rendszer ebben. Ugyanis, amíg szabadlábon ténfergett, nem lehetett sem ajtót, sem ablakot nyitni. A tetőtéren, mind ez nyáron, maga volt a 60 fokos pokol. Kereszthuzat nélkül ( akkor még nem volt klímánk) olvadva fulladoztunk. Dundi kalitrabsága nem volt így sem unalmas.Először is kapott egy Dundinét. Papagáj műanyag kismadarat. Szép volt, hűvös és drága, ilyen formán minden kitétel szerint megfelelt a szupernej elvárásnak.Ráillesztettük az ülőrúdra, addig izmozott vele, amíg ívben lerepült, még csak nem is trillázott, ha Dundiné a kalitban volt. Bosszantotta, rivalizált vele, lenézte, majd egy idő után le is pottyantotta.
Sokat foglalatoskodott azzal, hogy a magok minél távolabb kerüljenek a kalittól, majd feltalálta a vízszintes kakilást a hófehér falra. Rászokott a mindennapos fürdésre, ha esett, ha fújt. Ha netán elért egy virágot, sokat dolgozott, hogy az ne legyen már szebb, mint Ő. Válogatott. Csak egy féle lágyeleséget volt hajlandó elfogyasztani, a Trópus névre hallgatót. Nos, ezt nem lehetett kapni, így időnként bosszúból megkopaszodott és rendkívül esendő kinézetével elterjesztette, hogy éheztetjük. Mindenféle német és angol és francia lágyeleséget beszereztem, de hozzá sem nyúlt. ( A trópus magyar papagájkoszt, és csak a nagy logisztikai központokban tudták, hogy hol lehet kapni, nagyon hamar elfogyott! Ha tudtam 5-6 dobozzal bespájzoltam, hogy e szegény flótás ne adja elő az éhező etióp madárkát...) Egy-egy sétálóidő alkalmával egyszerűen nem akart visszamenni a kalitba, s akkor órákig kergetőztünk a kémény körül. Ha jobbról közelítettem, akkor Ő balra totyogott, ha balról léptem elő, akkor jobbra tűnt el; bújócska-fogócskáztunk! Egy papagáj és én! Teljesen hülyére vett... Mikor már beígértem Neki, hogy nincs tovább, holnap papagájleves lesz ebédre, Ő akkor sem könyörült. Élvezte és közben jókat röhögött. Kis idő múltán rájöttem, ha lekapcsoljuk a villanyt, magától is visszarepül, mert ott érzi magát biztonságban. Zuhanó repüléssel virtuózkodott, s ha elfáradt, a faliórát hallgatta teljesen átszellemülten. ( A falióra egy napon öngyilkos lett, nem bírta tovább hogy állandóan kihallgatják belőle a ketyegést.) Egy nyáron Anyósomnak adtuk, hogy vigyázzon rá, amíg nyaralunk. Ostoba módon megemlítettem, hogy szereti az almamagot. Két hét után mentünk a papagájunkért, s csak egy kopaszfejű, csontváz-sovány madárlenyomatot találtunk.Drága Mama, marokszámra adta Neki az almamagot, amiben mint tudjuk, van némi cián! Dundi ciánmérgezésből diétával kilábalt, bár függő viszonya halála napjáig nem múlt el; mindig nagyon boldog és elégedett volt, ha hozzájutott. Használta, mint a drogot és boldog eufóriáját hatalmas szökkenésekkel koronázta meg. Az idők változásával, hárman maradtunk, Ő, a Gyermek és én. Dundival csak egy baj volt, nem lehetett megsimogatni. Használta a csőrét, mint acélpengét s nagyon tudott fájni. Mikor beszereztük Emma kutyánkat, a tüneményes, csakugyan kíváncsi magyar vizslánkat, hosszasan aggódtam Dundi életéért. Az ősi vadászösztönt tompítani csak szeretettel lehet. El kellett érnem a vizslánál, hogy annyira szeressen bennünket, hogy minden idegszálával meg akarjon felelni nekünk. Pár keserves hónap alatt sikerült, már kettesben is hagyhattam Őket, akkor sem bántotta volna, nem is érdekelte... Ám Dundi nem akármilyen gladiátor volt! Ha szabadon engedtem, első dolga volt, hogy megszemlélje, hol van a kutya? Beszállt a kosarába, rászállt a kutya orrára, mellé telepedett a kanapén, vagy épp zuhanó repülésben incselkedett Emmával, bosszantotta..A kutya feszült, élesedett minden érzéke, és tudtam, hogy állkapcsát csak a a szeretet tartja féken. Életveszélyes volt! Ostoba, öngyilkos madár! Valamiféle függő viszony alakult ki köztük, valami furcsa kötelék. Ha Dundi kalitkáját útra készítettem, a kutya már ideges volt. Itt valami nagyobb dolog készül! Na nehogy már a madár menjen! Ha Ő megy, én is megyek- jelezte százszor, egyre türelmetlenebbül. Néha kétszer-háromszor is elgáncsolt az eb, mire eljutottunk az indulásig. Figyelték egymást, szemmel tartották egymás minden történését. Többször neki vágtunk az országnak, mint vándorcirkusz, kisautómban a nagy papagájkalit, a magyar vizsla, a folyton szendvicset zabáló apró Fiam, és én.... Bejártuk Zalát, többször voltunk a Balatonnál, együtt nyaraltunk mindannyian. Csodálatos utak voltak ezek, tele élménnyel, kalanddal. Az állatok közelsége, meghitt viszonya velünk, egymással, élő, eleven kötelékként tették izgalmassá, egyedivé a mi érzelmeinket is. A költözést mindenki túlélte. Megszokta, elfogadta, megszerette ezt a helyet, ahol most élünk, Dunavecsén. Közben bővültünk egy Nimfa papagájjal, a folyton pofázó Tyutykóval. (Nem Trvtko!) Anyósom ránk hagyta majd húsz éves társát, s mi befogadtuk. Dundi azóta kevesebbet trillázott mekegő, mediterrán hangulatot idéző papagájnyelvén, valahogy belé fojtódott a szó Tyutyu mellett. December elején arra ébredtem, hogy valami nagyot koppan az egyik kalitban. Dundi álmában leesett a rúdjáról, eltörte a lábát. Heteken át gyógyítottam, nagyon ramatyul nézett ki, harmatos volt, mint a pihe a szárnyai alatt. Sínbe tettem a lábát, calciummal dúsítottam a vizét, infralámpáztam... Megkértem, hogy ezt ne csinálja, Karácsonykor nem hagyhat itt minket! Ezt én nem élném túl! Hagyta magát gyógyítani, bírta, elfogadta a törődést és lábra állt. Újra légtornászkodott, használta mindkét lábát, mintha mi sem történt volna! A tavaszt már vidáman köszöntötte, néha még el is eresztette magát, szárnyalt... Három hete valami furcsa levertséget éreztem rajta, kedvetlen volt, étvágytalan, gubbasztott. Azt hittem, az estét sem éli meg. Hoztam Neki almát, amitől ismét megtáltosodott, s másnapra jobban lett. Lábra kapott, szökkent, suhant, ereje visszatért. Időlegesen. Azóta minden nappal egy kicsit halványabban volt. Napok óta nem csinált mást, csak aludt. Minden nap megkérdezte, hogy elmehet-e? Nem akartam érteni. Mára már tudtam. Amikor reggel indultam, eszembe villant, " Te sem tudsz meghalni, igaz? Miattam..." Adtam friss vörös kölest, tiszta vizet, már a kalit alján lakott, nem bírta a rudakat. Haldokolt. Tudtam, hogy el kell engedni Őt, nem bírja tovább. Ma már többször eszembe jutott, hogy szabadon kell Őt engedni. Gondoltam, kivisszük a gyümölcsösbe és nem tudom, nem gondoltam tovább... A Fiam is ezen rágódott, egyre gondoltunk, megbeszéltük, de már elkéstünk. Mire hazaértem a munkából, Dundi elment. Az örök vadászmezőkön szárnyal tovább... A fiatal diófa tövébe temettük, fáraóknak kijáró tisztelettel. Dobozába rózsaszirmokat szórtunk, kölest és szotyit tettünk köré, levendulával takartuk be és mellét tettük Dundinét, a műanyag papagájt. Bár utálta, az egyetlen hozzátartozója Ő volt, aki Vele mehet, s nem lesz egyedül ott sem, a papagáj-mennyországban....

Védő mantra Dián Melindának

Minden megszólított harmónia, amit érteni, adni, alkotni, menteni tudtál, vigyázza, őrizze, belső erejével azt a Jövőt, amit magadban hordasz!

Örkény-pályázatra írtam, fiókban maradt...

Az utolsó

Ez lesz az utolsó. Kora reggel óta ez a gondolat fogalmazódott meg Benne. Összeszedte magát, lesimította fehér köpenyét, belenézett a tükörbe. Kopasz, elálló fülű, vörös orrú ember nézett vissza rá, felpüffedő, vonástalan masszából.
-  Anyám,borogass! Nyoma van. Látom. Ha én látom, más is észreveszi. Öregszem... -hosszasan bámulta magát, s azokra a tyúkokra, libákra, vércsékre gondolt, akik nap, mint nap körbe veszik, kritikusan lesik minden mozdulatát. Nővérek, műtősnők, asszisztensek. Ha hibázik, szájukra veszik, kielemzik, a bakit felnagyítják, kiszínezik, hóhért kiáltanak, a fejét követelik. Nem, ezt nem engedheti meg magának! Keménynek kell lenni, parancsolónak, Atyaistennek! De ez lesz az utolsó! Amíg a tekintélyelvűségen működő orvoslás napjait élte, nem volt semmi gond. Azt csinált, amit akart. De itt a vég. A betegnek újabban joga van. A betegnek jogai! vannak! No, meg önérzete, döntése, bele kell egyeznie, aláírásával kell hitelesítenie, hogy tudja, ismeri, elfogadja a kezelést, a beavatkozást és annak minden kockázatát vállalja. Joga van az emberhez méltó ellátáshoz, a jó szakemberekhez, pihent személyzethez, ezer százalékos odafigyeléshez. S ha valami balul sül el, azonnal szert tesz a család egy sikerhajhász ügyvédre, horribilis összegre perelve a kórházat! Arcátlanság! A műtő személyzetnek is kinyílt a csipája! Professzionális hozzáállással próbálják akceptálni a betegjogokat, s maguk is egyed-fejlődtek, ez által öntudatuk is erősen megnövekedett.  Nevetséges! Micsoda világot élünk? Nehogy már! Mindig van kiszámíthatatlan, úgy nevezett orvosi tényező,ez eddig mindig bevált, s bevették... Naná, egy tudóstól? Simán.

Tudósunk megsimogatta tarkóját, kicsit megpacskolta tükör fényes búbját. Megyek- gondolta - és ez lesz az utolsó. Fenének kell ez a stressz. Különben is, már a prosztatám sem a régi. Folyton vizelnem kell műtét alatt. A múltkori rákszűrésem eredménye pozitív lett, valami adenóma, majd megmutatom Párizsban, professzor Vernonnak. Igaz, drága mulatság lesz, de inkább Ő, mint valami fakezű!

Morfondírozott volna még, de az órájára pillantva, az már negyed kilencet mutatott. Elkésem, sikoltotta magában halkan, s megszaporázta lépteit. Rendnek kell lenni! Ott kell lenni időben! Köszönni kell a műtősnőnek! Jópofán kell szólni a műtős segédhez! Udvariassági kört kell futni az anesztesek felé, jól nevelten, régimódian, lekezelően, így szól az image, amit naponta gondosan leporolt. Az utolsó lépteit futva tette meg, végül alig kapott levegőt, nagyokat sóhajtott oxigén után áhítozva. Átöltözött a zsilipben, levetette fehér ruháját. Valami hülye kiírta minden ajtóra, hogy „fehér (fő)orvosi ruhában a műtő területén tartózkodni tilos”. Micsoda arcátlanság! Még az ember előjogait is megtiporják! Mire átöltözött hagyományos zöldbe, nagyon begurult. Egy kicsi, szűk fölsőt kapott, egy hortobágyi trottyos nadrággal! Hát nincs senki, aki félre tenne nekem egy rendes öltözetet? - már-már üvöltött magában. Ám amikor kilépett a zsilipből, nyájas ábrázattal, jótett helyében jót várj gesztusokkal közeledett az 5-ös műtő felé. Majd megtorpant. Melyikbe is írták ki a műtétet? Tegnap a 4-esben voltam, tegnap előtt is, lehet, hogy ma is?- Nem emlékezett a kiírásra. Hogy ne tűnjön fel a sürgölődő személyzetnek a bizonytalansága, meg-megállt nadrág korcot igazítani. Szépen óvatosan minden műtőbe belesett, s ahol ezt a Szabó nevű embert felismerni véli, oda bemegy, eldöntötte. De egyik műtőben sem volt beteg. Üresen tátongott az embergyár. A hajnali műtétek utáni nagytakarítás még nem fejeződött be. Műtősnők, asszisztensek pörögtek, dobozok vándoroltak ki és be, egykedvű műtős segédek tologattak mindenféle eszközöket fel s alá. Egy árva beteg sincs a terítéken!!! Már mindjárt fél kilenc és már régen operálni kellene! Mi ez a hülyeség? Mi ez a lezserség? Mi ez a sztrájkolás? Kő kövön nem marad, hát én ezt mindjárt felrobbantom! - villant agyába a terror. Rákvörös lett. Hipertóniás, hiperglikémiás, és hiperdühös! Végre megpillantotta Szabó urat, akit egy Naci nevű figura tolt lassan, komótosan az 5-ös műtő felé. Most már csak azért is lebaszom,- gondolta. Megérdemli, ne higgye, hogy ráér! Az én időm is véges! Mondjuk, csak én tudom, hogy mennyire az...

-Hogy van ez az ember megborotválva? Megnézhetem? Kitakarná nekem?- s a fejjel, testtel, hanggal adott utasítást még ez a jámbor jószág is felfogta. Kitakarta a beteget. Azonnal kapta is a cikornyás, fölényes, lenéző és megsemmisítő lealázást, ez így nem jó! Tolja vissza, borotválja meg újra, tanuljon meg dolgozni! És siessen, mert áll a műtő! Ez szentség törés! A maga hibája! Maga a felelős! - no, lesz itt rend! S céltudatosan bevágtatott a műtőbe, ahol egy tünékeny virág szál, a beosztott műtősnő rendezte sorait, készült az aznapi tizenkét órás, ebéd, evés, ivás, pisilés, szusszanás nélküli műszakjára. -Hogy pakolt ki? Milyen fonalat tud adni nekem? Nincs 4.0-ás? Mi az hogy nincs? Cügli lesz? És hol az asszisztensem? Hát nem szólt Neki? Egyedül operáljak? Ez a maga dolga! Intézkedjen! Nem érdekel, hogy már be van mosakodva! Menjen ki és hívassa! - Lesz neked szép, békés műszak! Elintézem! Majd sírsz Te még a fáradságtól! Feltart, ez is csak feltart engem!
- Hol a beteg? Maguk mikor akarnak munkába állni? Hol az altatós? Ki a „tanult” kolléga, aki elaltatja nekem ma a betegeimet? Hol van? Mit csinál? Miért nincs itt? Meg van már szúrva a beteg? -ezeket már a következő áldozatnak címezte. Az altató asszisztens szemébe húzta a sapkát. Fel sem nézett. Nem érezte megszólítottnak magát. Semmibe vesz!- sikoltotta halkan magában tudósunk, aki immár kard élre hányt minden létező ártatlant...
-Mondja, mit csinálnak itt maguk, hogy még nincs itt a beteg? Mikor akarják elkezdeni a munkájukat? Hol van tanult kollégám, hogyishívják...? Mikor akar bejönni? Menjek az Igazgatóhoz?- de az asszisztens nem is válaszolt. Nem vett fel szem kontaktust, kesztyűt, nem rántott kardot, nem szólt, nem ölt embert. Végezte a dolgát megkeményedett arcvonásokkal.Az immár méretekkel  kisebb Naci műtős, betolta a beteget. Rátolta a tönkre a mobil műtőasztalt, felemelte, eligazította, kivonta alóla a hord szekeret, s Tőle szokatlan halkan távozott vele. Szabó úr csendesen felzokogott. Félelme adrenalin viharba keveredett. Az asszisztens érintésekkel próbálta nyugtatni, verbálisan varázsolni, embermódra előkészíteni Őt a műtéthez. Tudósunk ettől teljesen becsavarodott! Ez itt beszélget! Ez itt jól érzi magát! Ez itten röhögcsél, simogat, vigasztal, jópofiz! Hát ez nonszensz!
- Ismét kérdezem, hol van tanult kollégám, hogyishívják doktor?! Most azonnal mondja meg, megszúrta-e már spinálba a beteget? Ez tűrhetetlen! És akkor az asszisztens hátratolta a sapkáját. Ránézett tudósunk hortobágyi buggyos nadrág korcára, és maszkja alól fojtott hangon annyit bírt mondani:  - Ezt most már fejezze be...Menjen innen ki vagy viselkedjen, de hagyjon engem dolgozni! - és csodálatos módon, percekig lehetett hallani a suhanó kések virtuális hangját.... E másodpercben megérkezett egy taknyos suhanc, valami anesztes, felülették a beteget, spinál érzéstelenítést végzett, rutinosan, könnyedén, s bár Szabó úr mintha ájulni készülődne, legharmatosabb állapotában tudósunk önérzete nem bírta tovább a szemtelen rendre utasítást. A kritikus pillanatban az asszisztens mellé lépett, belekarolt és elkezdte kivontatni a műtőből. Nem csak hangjában, gesztusaiban is erőszakos lénnyé transzformált.-Jöjjön velem, ezt beszéljük csak meg!-hallatszott fenyegetően maszkja alól. Az asszisztens kirántotta a karját, megsemmisítően ránézett és így szólt:
- Majd műtét után. Addig kérem, viselkedjen, és még egyszer kérem, hagyjon bennünket dolgozni... Végül, hogy rövidre zárja s hagyja kisülni a pillanat feszültségét, a beteghez fordult – elnézést Uram, a közjátékért, nem tudtam Önre figyelni, egy percre megzavartak.Jól van? Minden rendben? Túl van rajta, lefekszik, minél hamarabb, és felszerelem ismét a műszereimmel......

Tudósunk asfixiás lett, légtelen, csak azt érezte, amitől mindig is tartott, hogy egyre kisebb és kisebb lesz... Mintha pillangót látna a műtőben repülni, elindult zavartan a panoráma ablakok felé. Szemét a messze, kéklő, s kristálytisztán kivehető hegyekre vetette. Néha még a kifli alakú siklóernyőket is lehet látni a város felett! Érezte, hogy lassan elfogy a rezerv volumen a tüdejéből, kénytelen lesz venni egyet "innen".De valahogy nem ment. Sarkon fordult, kirohant a műtőből, de már nem tudta, hogy miért, és azt sem tudta, hogy hol van, és mit is akar operálni, és hogy mit keres Ő itt?  Pedig ez lett volna az utolsó, a mindenkit megsemmisítő, megalázó, a legfőbb fölényt, a véres tekintélyt felelevenítő műsora. Hiszen ez olyan vicces... Vagy még sem?

(Bármilyen hasonlatosság csak a véletlen műve lehet, a történet agyszülemény... a szerző csak rémálmodott...egyszer)

Ez volt az első írásom, ezután kerültem be az Íróakadémiára

Indian Woman

-Ki a fene vagy Te, hogy nem állsz szóba velem? Anyád miatt, igaz? Sejtettem, hogy Te is fafejű vagy ….- fröccsent arcomba dühe. Ha lehet ölni hanggal, ölt volna.  Felnéztem hórihorgas termetére, szakadt ruhájára, ostoba zöld-fehér sáljára,- ebben a műfajban rendkívül ronda darab volt,- hunyorogva próbáltam megfejteni, mit akar tőlem?  Nem volt rajtam a szemüvegem, és igazából, miután nem láttam jól, nem is néztem körbe, mikor leszálltam a vonatról. Behúzódtam a peronra, és vártam a csodát.  Csak úgy voltam magamnak, fáradtan, vacogva, elkeseredetten, ma sem jutok haza időben ! Akkor csattant keze a falon, épp a fejem mellett. Teste lefogta a teret, egyszerre kényelmetlenül szűknek éreztem a szférám, amit bitorlok ezen a Földön… Éreztem, ahogy a vegetativumom reagál, de a hangom nem telt meg robbanással, inkább szemtelenséggel.   

-És Te ki a fene vagy, hogy meg mersz szólítani engem?

- Nagyon fenn hordod az orrod, tudom, hogy rühelled, épp én vagyok itt… De én jutottam Neked, Picinyem, én tartok arrafelé, amerre Te…

-Nem zavarsz, ha nem beszélsz…

-De beszélni akarok Veled, a Húgodat ismerem, azt a szép barna csajt a gimiből. Csak azt nem tudtam, hogy testvérek vagytok. Hogy lehet, hogy a testvéred olyan szép, Te pedig nem?- belekérdezett a hiúságomba!

-Miért nem éred be Vele? A szépek legalább már egy biztos dolgot tudnak- szépnek lenni.  - különös volt, ahogyan állt előttem derékig érő szőke hajával. Szakadt ruhája, arroganciája ellenére volt benne valami vonzó, ahogy támaszkodott fejem magasságában a falnak. Eszembe jutott, hogy én mindig titkon megbámultam. Sokszor láttam Őt az általános suliban, később a gimiben, majd az elmúlt két évben gyakorta a vonaton, ingázás közben.  Anyám tanította Őt, ám kellően utálták egymást.

- Az a fiú rosszéletű, romlott, szemtelen, apa nélkül nőtt fel, az Anyja sokat panaszkodik, hogy nem bír Vele. Engem pedig egyszerűen irritál. Olyan… nem férfias a loboncával.

-De Anya, Ő nem Férfi, hanem egy hétköznapi srác.

-Eszedbe ne jusson beállítani ezzel a hippivel!

-Nem is beszéltem még vele soha, hagyjál már…

-De Te vonzod a hülyéket, Kislányom…- Anyám tud valamit …  Ez legalább igaz.

Jó régen nézegettem Őt, de csak messziről. Soha nem mentem a közelébe, soha nem szóltunk egymáshoz és egyszerűen nem léteztünk egymás számára. A szemétől féltem kicsit. Hideg kékje megbénított, akár hányszor láttam, nem illett az arcához. Szabályos vonásait uralta az a tekintet, amit hagyott lobogni vadul. Zabolázatlan, gátlástalan, mint az Easy Rider pasijai. Messziről élveztem a látványt, de ha közelebb került, zavarban voltam. Kerestem a lobogó tekintetét és rettegtem, nehogy rám emelje…

Most itt állt előttem, egy ostoba helyzetben, dühösen. A kis piros vonat  -  a csatlakozás a pesti vonathoz hazafelé-  elment előttünk, néhány ingázó diákot felejtvén az állomáson. Valami marha miatt késett a vonat, s Soroksáron félreállították az egész szerelvényt. Órákat vesztegeltünk péntek este egy január végi napon.

-Hogy jutunk haza? – kicsit enyhébb hangnemre váltottam, hogy oldjam a feszültséget, s nem kicsit közömbösítsük az ellenszenvet.

-Miért, Te haza akarsz menni? – jó kérdés… Haza? Mi az, hogy haza? Én már nem élek itt, csak hétvégente néha eljövök. Látogatóba.

-Nem hiszem, hogy itt szeretnék maradni, elegem volt az egész utazásból! Fázom. –gyakorlatilag remegtem…

-Karácsonykor láttalak elaludni a pesti vonaton.. Gondoltam, majd felébredsz…

-Ja, igen. Fülöpszálláson járt a vonat, akkor ugrottam le. Igazán kösz… Jött szembe egy másik vonat, aztán kb. két órát vártam erre a szutyok pirosra, hogy hazavigyen. Lekéstem az ünnepi vacsorát…

-Direkt nem szóltam, mert hogy rühell a családod. Anyád, leginkább.

-Okosan tetted, hogy bosszút álltál, de igazából most koronáztad meg, hogy elmondtad. Mától méltán utálhatlak.

-Most komolyan, ha felébresztelek, kedveltél volna?

-Mi az, hogy kedvelni?  

-Hülye barom vagyok. Igaz? Ezt gondolod rólam.– még a falhoz szegezett, de már nem volt benne semmi fenyegető és agresszív, inkább lezsernek és feltartónak éreztem…

-Ühüm. Na én megyek. Jó utat, magam részéről elindulok stoppal.

-Én is megyek Veled… Nem hagyhatom, hogy egyedül stoppolj, a Buci miatt sem. – rossz a lelked , gondoltam, de Buci említése nyomós érv volt, valljuk be.  

Buci barátom egy stoppolása alkalmával majdnem elvesztette a szemét és a fél lábát. Amikor benn voltam Nála a kórházban, megmutatta a balesetből maradó emlékét, egy üvegszilánkot, amit a hasfalából szedtek ki. Egy lámpabúra darabja volt.

-Még az kéne! Akkor nem vesz fel senki! Egy ilyen fickónak nem állnak meg, és sosem jutunk haza!

-Veled megyek és pont.

Igyekeztem távol tartani magamtól a gondolatot, hogy ez izgalmas fordulatot hordoz… Beszéltünk egymással!  

-Tudod, hogy árulkodik a tested? – szólt hátra, miközben egy cigit kapart elő a tarisznyájából.

-A válladdal megfeszíted a melled, hogy szebbnek látszódjon. De nem kell. Kabát alatt is látszik, hogy van… És nem sántítasz annyira, jobban odafigyelsz a járásodra. És halál zavarban vagy, mert morzsolgatod az ujjaid.

- Mi lenne, ha nem foglalkoznál velem? Bennem kárt tesz az igazság, ne alkalmazd ezt a fegyvert, csak menj előttem, rendben?

És akkor úgy döntött, hogy ad alkalmat arra, hogy lepofozzam. Megállt és várta, hogy utolérjem. Nyugodtan szívta a cigijét, nagyokat pöfékelve, élvezettel…Tovább csacsogtam és lazán elmentem mellette….

-Eszembe jutott, hogy lehet, igaza van Anyámnak, bár én mindig megvizsgálom az én szemüvegemen át az Ő állításait. Gyűlölöm a dogmákat. És nem bírom, ha irányítanak. De ha nem adsz egy cigit, elkönyvellek bunkó hippinek.- Most én fordultam vissza, egész nagylányosra sikeredetten…

-Szóval Anyád szerint az vagyok?

-Nem. Anyám szerint egy antiszociális elem vagy, akinek egy másik bolygón kellene élnie. És lassan szerintem is. Miért kell engem elemezned, miközben 30 km-re vagyunk otthonról és vaksötétben bandukolunk az úton, megvesz az Isten hidege  és közben nem jön senki…

- Mert élvezem, hogy a tanár néni lánya itt van velem, és hogy a tanár néni lánya lehet a céltáblám…

-Gyermeki vagy. Dedós. Te sem válogathattad meg a szüleidet, én sem. Hidd el, elég nagy teher az, ha az ember anyja tanár. Én sosem leszek az. Nem büntetem meg a gyermekeimet ilyen sorssal.

-Miért nincs jó dolgod?

-Az Anyám hazajön a suliból és Hozzánk se tud szólni. Ha ünnepek vannak, akkor vagy 60 gyerek nyomul az életünkbe, mert a” tanár nénihez jöttem boldog ünnepeket kívánni!” Tudod, hogy gyűlölöm a húsvétot? Estére ragad a hajam és egy hónapig hányingerem van ha csak kölnire gondolok! Anyám mindig feláldoz minket, „van nekem két szép lányom, Őket is meg kellene locsolni”. Az idén sztrájkoltunk, megléptünk a Húgommal, kimentünk a Petőfi-fa rönkjéhez és egész nap a rönkön verseket szavaltunk… Nem mentünk estig haza. Jó volt, Anyám szívott helyettünk is…

-Nem gondoltam, hogy Te ilyen vagy…Azt hittem pazar elkényeztetett életed van és majd szét esel az egódtól.

-Szét is esek. Mindjárt, ha nem kínálsz meg egy cigivel…

-Ki vagy Te? –nézett rám félrehajtott fejjel, szeméből hajlítván a beleomló fürtöket.

-Senki. Egy senki.

-Te. Tetszel nekem. Még ha sánta is vagy.

-Kézilabdás sérülés. Jó, hogy járni tudok. A sportkarrierembe került. Ha hideg van, akkor rosszabb.

-De a szemed szép. – hajolt közel az arcomhoz, hogy a fellobbanó gyufa fényénél megbizonyosodjon erről…

-Ne igézz, nem kell. Én nem az a lány vagyok. Megyünk?

-De a sapkád elég hülye.. És kicsi is vagy…

-Maradjál le!

Természetesen Neki lett igaza, alig pár száz méter múlva egy furgon állt meg s vitt hazáig, mert vidéken ez még akkortájt szokás volt. Kellemesen éreztem magam, bizsergetően, bár azt azért nem képzeltem, hogy ez fontos és maradandó dolog az életemben…

-Mikor látlak? Jövő héten is jössz haza?- kérdezgetett céltudatosan ….

-Nem.

-Mikor mész vissza? Melyik vonattal?

-Vasárnap, de még nem tudom melyikkel, majd kialakul…

-Mehetnénk együtt is…

-Ne fáradj. Én egyedül is boldogulok.

-Bolond nő, ezt kétlem…

Nagyon közel laktunk egymáshoz, és Ő ért előbb haza. Faképnél hagytam s bandukoltam tovább, lóbáltam a táskám, tele volt szennyessel, könyvvel, ajándékokkal. Mindig hoztam valamit a Húgomnak, és hát Anyámnak sok-sok tennivalót, varrnivalót, ilyesmit…

Utánam trappoló lépteit hallván megálltam, hogy leállítsam…

-Mit akarsz? Ha Anyám meglát, megöl engem! Nem kell kísérgetni, nagylány vagyok már!

-Csak a gyufámat akartam visszakérni. Mert eltetted.

-Ja ... bocs.

-Tudod, mit, most már csak azért is Veled megyek. Hazakísérlek. Ne aggódj, nem fogok beköszönni!

-Te, mit tartasz, van barátság nő és férfi között?

-Ha nő vagy, akkor igen. Kellemesen csalódtam Benned, meg akarlak ismerni. És igen, azt akarom, hogy a barátom légy!  Agyas-önérzetes!

- Bunkó Marslakó!

-Én is szeretlek.

2.

-Amikor meghalt az Apám, 12 éves voltam. Tudod, sosem élt velünk, de mindig benne volt az életemben. Anyám a szeretője volt, és amikor terhes lett velem, még éltek a merev reakciók, kiközösítették, mert zabigyereket hordott a szíve alatt. Szerintem a Te Anyád is azért ilyen elutasító, mert Ő is merev köcsög.

-Had védjem, nem az. Anyám tiszteli az élet minden formáját. És tudja, mi az, veszíteni, majd mesélek én is, de most Te jössz !

-Cigi? Marlboro. Nem bírom a vacak blázokat. – együtt róttuk a májusi éjszakát, örömmel és vacogva, mert kellően tréfás volt az az este . Emlékfutam. Aznap öt hónapja, hogy együtt stoppoltunk haza. Azóta nem találkoztunk, talán csak egyszer, közben Szabolcs szerelmes lett, hanyagolt mindent, és eltűnt…Én pedig nem kerestem. Nem is emlékeztem rá; dolgoztam és ez volt nagyjából mindenem ….

-Sosem költöztek össze, mert Apámnak megvolt a családja, de felvállalt engem és rendesen Apaként viselkedett. Vitt magával, nyaraltam Vele, és mindig azt mondta, hogy „Emesém, elválok!” De persze, sosem vált el, és sosem töltött egy-két napnál többet velünk, azt viszont nagyon sűrűn, és ezt én így szerettem meg . Jó volt. Nagyon hiányzik. Beteg volt a szíve. Anyám sem tudta, sőt a felesége sem.-

-S mi van azzal a bizonyos lánnyal? Szerelem vagy halál?

-Ebben a sorrendben…

-Mi?

-Szerelem, szex, gyerek, abortusz, szakadás, kicsinált ez a nő!

-Jézusom…

-Most már megmaradok. Elmentem a Guruhoz, Ő elmondta, hogy mit kell tennem, mi miért volt és most már rendbe raktam magam. Egy hétig a padlásán laktam, nem mentem haza, Anyám keresett, hova lettem, de nem tudtam haza menni …. Nem volt pénzem, odaadtam a lánynak. Vele mentem, elkísértem az abortuszra, majdnem belehaltam. Amikor kiengedték a kórházból felvittem a hegyekbe egy faházba, azt hittem kiszerethetem belőle a fájdalmat, de csak meggyűlöltük egymást. Nem volt több pénzem, csak az érzéseim, amik gyilkolni vágytak, leginkább önmagam… Zombi voltam, Baby, és temettem mindent. Se kajára, se vonatjegyre, cigire se volt, Guru adott enni, inni, cigit és éjjel-nappal beszélgettünk… Tudod, ki Ő?  Csídesnek hívják, grafológus, pszichológus és küldetését tekintve, fiataloknak segít, ha megbuggyannak, mint én is …. Mióta Vele dumáltam, azóta tudok beszélni az Apámról. Addig még az Oroszlánkirályt sem tudtam megnézni bőgés nélkül. Ő egy önzetlen nő, akinek tényleg mindent lehet mondani, mindent ismer, mindent látott, hallott, kivezet a pokolból…

  Jó érzéseket keltett bennem, ahogy bandukoltunk a sötét utcákon. Velem van.   Másnak, különlegesnek éreztem magam ettől, már csak azért is, mert pontosan tudtam, hogy Anyám megőrülne, ha tudná. A lázadásom minden eszköze közül ez volt valljuk be, a legkellemesebb! Nehéz időket éltem, mert bár 18 éves koromtól egyedül tartottam el magam, de ha nem járhattam volna haza, akkor nem maradtam volna életben. Gyerek voltam még, és felnőttként éltem egy kórházban, alig 20 évesen… Életekért feleltem, és keményen dolgoztam éjjel-nappal. Volt úgy, hogy 6x4-et éjszakáztam, közte volt 3 szabadnap, de gyakorlatilag kimaradt másfél hónap az életemből, egy fél évszak…. Láttam gyerekeket meghalni s nem tudtam feldolgozni, hisz magam is gyerek voltam még…Éretlenségemen erőszakot vett a munkám terhe, nem lett volna szabad látnom még az elmúlást ilyen közelről… Belefogytam, sápadt voltam, kialvatlan, zűrös, zaklatott. Szemem alatt árnyékok, a baj az, hogy a lelkemen is. Nem volt békém, harmóniám, űztem magam, s vágytam arra, hogy ne érjen el soha az, ki köthetne e sebzett világhoz.

       Anyám félteni kezdett, de persze nem a jó irányból közelített. Azt hitte, hogy pasizom, s eszébe sem jutott, hogy máshol keresse a bajt. Ő úgy tudta, a helyemen vagyok. Szilárdan, mint mindig, ha bevállaltam valamit. Sosem kérdőjelezte meg, hogy alkalmas vagyok-e arra, amit csinálok, és fel sem tűnt Neki, hogy más veszélyek fojtogatnak, mint a szerelem… Elolvasta a leveleimet, felbontotta, eltüntette, tudta, hogy valami nem kerek velem, de a miértjét nem lelte…. kérdezni, pedig valahogy nem ment…. Mondom, azt hitte pasi… És most itt van egy pasi. Cigizik, szemébe lóg a haja, amit mostanra fogott össze babacopfba, fülbevalója volt, szakadt nadrágja, kopott farmerdzsekije, tetovált karja. Ez akkoriban még nagyon nem volt trendi, akkortájt ez vérforraló lázadás volt, Szabolcsnál konkrétan tudom, - az értelem láza ….

-Fázol? Odaadom a dzsekimet.

-Jó. Igazából már hibernációban hallgatlak, ha Te is megfagysz, akkor az idők végezetéig eltart majd egy mondatod.

-Menjünk haza hozzánk. Hozzátok nem mehetünk, mert az Anyád megöl Minket -vagy csak Téged,- de ha hozzánk hazamegyünk, üres a kecó.

-Hol van Anyád?

-Elutazott a Nagynénjéhez, Kalocsára.

-Menjünk.

Tisztaság, illat és kaja várt.

-Anyám sütött, mielőtt elment. Nekünk. Mondtam, hogy lehet, hogy eljössz.

-Igen? Miért, Te honnan tudtad?

-Nem tudtam, csak akartam.

-És Anyukádnak ez így természetes, hogy Te nőket cipelsz fel?

-Mindig azt mondja, hogy inkább ide, mint az árokpartra. Itt nem fázik meg a fenekem.

Meg hát szégyellené is, ha ott kapnának el szex közben.

-Értem. Milyen szex közben? Most itt nem lesz szex…

-De egyszer lesz, ezt Te is tudod, Indián Woman. Egyszer lesz…  

3.

 Arra már nem emlékszem, hogy mivel töltöttük az estét; zenét hallgattunk vagy dalokat fordítottunk, a Koránból olvastunk fel egymásnak részleteket vagy csak hevertünk a földön és bámultuk a plafont… Beszélgettünk, álmodoztunk vagy csak voltunk . Hajnalban hazamentem, és jó volt tilosban járni. Anyám persze ébren várt és halálra aggódta magát, de így jár az, aki nem kérdez és így, aki nem válaszol. Feszültséget generál. Mindig balhés gyerek voltam, önfejű, öntörvényű, s most azt éreztem, hogy harcolnom kell a függetlenségemért. Gyerek vagyok, de felnőttként élek, és felnőttet hazudtoló felelősséggel bírok, és akarom uralni az életem - csak félek … mégis… egyedül lenni a Világban. Ha hazamegyek, gyerek lehetek, de már nem úgy. Már nem kislány és pufi, hanem én, én, én… Valahogy másképp, mint eddig. Kicsit azt vártam, hogy tiszteljenek jobban azért, ami vagyok, ami lettem. Ha már cipelem ezt a nagy terhet, igenis várjanak meg a karácsonyi vacsorával, érted? Vegyék észre, ha szilveszterkor dolgozom, hogy hiányzom. Nagy elvárás ez? De elmondani nem tudtam…

…

-Hol voltál?

-Évánál. Dumáltunk.

-És mivel jöttél haza?

-Gyalog.

-Ne hazudj! Te nem tudsz.

-Nem. És nincs is kedvem. Szabolcsnál voltam. Egész éjjel.

-Nála? A hippinél?

-Nála. És nem hippi. Az a Te lánykorodban lehetett volna, az enyémben srác és kész.

-Lefeküdtél Vele?

-Téged a részletek ne érdekeljenek. Én sem kérdezem meg a Te magánéleted.

-Menj a szobádba, Kisasszony, és ne lássalak ma egész nap…-fagyott meg Anyám hangja.

És még nagyon sokszor, amikor a szabadon való létemért küzdöttem. Nem tudtunk kommunikálni.

Ambivalens érzéseim voltak és vitattam Anyám álláspontjait. Nem játszott tisztán és kicsit ez csalódással töltött el. Hogy én nem adtam magamhoz lehetőséget közelíteni, csak mostanra kezd sejleni. Én zártam kalitkába Őt, nem Ő engem. Én voltam a dac maga. Keményfejű. Nem” törős” típus.

Semmilyen ujjal nem nyúlhatott hozzám, mert azonnal diszkvalifikáltam Őt. Érzékenységemmel előbb átláttam a mesterkedéseit, mint azt megtervezte volna, mert Rólam volt szó! És persze azonnal védtem magam… Isten nem ver bottal! A fegyver neve: Érzékenység.

4.

 Azt mondta, kár, hogy nem vagyok kicsit vékonyabb. Nem, nem vagyok. Otthagytam. Dühömben a bugyimat se vettem fel… Ott maradt… Őrjöngtem…

Mit tudhatod, hogy ki és mi lesz Neked a jó, ha nem engeded közel magadhoz?  Ha fenntartásaidat hangoztatod, nem tudod befogadni azt, ami vár! Nem kell, nem kötelező! Szép, gusztusos testtel, hibátlan bőrrel és illatos nedvekkel telve ne számolj dekákat, Ember!

Van lábam, kezem, illatom, ágyékom, ölelni s csókolni való testfelszínem, mire vársz? Tökéletes ember nincs… Nekem gömbölyűség jutott, puhaság, lágyság, örömgombóc vagyok, és akkor mi van? Ha érzed, akkor én kellek, ha pedig nem, akkor nincs az az Isten, hogy megragadjalak és felhúzzalak ….

-India Woman… Szeretlek… Ne menj el… Maradj velem…

De bevágtam az ajtót és hazáig rohantam ….

Az első pofon mindig nagyot csattan attól, akitől nem várod. Hosszú estéket beszélgettünk át, összebújva, kóstolgatva egymást s nem gondoltam, hogy nem felelek meg… Azt hittem, hogy azért van velem, mert inkább van velem, mint bárki mással. Egy este Cultot fordítottunk, szeretkezős daloknak neveztük el mert minden érzéket felbolygató zenének találtuk mindketten.

-Ez Rólad szól. A Te dalod. Az Indian. Indian Woman. Végtelenül szeretem azt a tisztaságot, amivel Te megmaradsz Agyas-Önérzetesnek mindig és minden körülmények között. Ha arra vágyom, hogy valaki megmentsen, feloldódjam benne, belelássak, megérintsen, utat mutasson s kitartson mellettem,  Te jutsz eszembe.  Te vagy az én Indian asszonyom…

-Becsületes nevén Álló Ököl.

-Agyas-Önérzetes.

Most ezek a szavak nagyon fájtak, belesajdult a lelkem.

 Visszahozta a bugyimat. Anyám- azt hittem elájul! Én kikaptam a kezéből a pöndölyt és kirángattam az ajtón.

-Nem vagy normális! Elment az eszed!

-Miattad. Ne haragudj!

-Bolond vagy, Marslakó!  Ne akarj mást látni bennem, én ilyen vagyok. Igy élek, ezzel és ez tesz azzá, akit látsz. Ne akarj megváltoztatni, kérlek! Én sem akarom, hogy ne legyél hosszú hajú ,hogy ne legyél 190 cm,  hogy ne legyél szőke, hogy ne legyen tetkód, fülbevalód, hogy ne így, hanem úgy szeress, én csak azt szeretném, hogy így lásd meg bennem ,azt akire szükséged van. Ha megy. Ha nem, akkor sincs baj… Akkor lapozunk, s idővel Te leszel megint az a Bunkó Marslakó, akinek eddig is tartottalak…

-Akarlak, Indian Woman, mindennél jobban. Szükségem van Rád. Gyere haza velem. Ments meg ….

- Nincs lehetőségem megmenteni. Mert nem én vagyok az az Indián asszony. Akkor elfogadnál és nem akarnál három dekával kevesebbnek látni és 20 kilóval kövérebbnek érezni. A külsőséget akarod, nem akarhatsz engem, én nem arról szólók, hogy lehet velem dicsekedni. Ő a Húgom. Ő gyönyörű, tökéletes. Sosem értettem, miért én lettem a barátnőd? A szlalomképtelen szalonképtelen. Pedig a Húgom épp szabad. Én más vagyok. Nem jobb, csak más.  Én belülről szólok.

-Tudom. Amikor eljöttél, belevertem a falba, mert azt mondtad, hogy Te vagy az Álló Ököl. Fájtál.

-Marha vagy.

-Megyünk sebészetre? Azt hiszem, eltört a kezem.

-Bolond vagy, Marslakó!

5.

Igazából menekültünk, hiszen otthonom parázsfészek lett s minden réséből indulat kúszott az utcára, ahol álltunk... Sok ezer gondolat kavargott bennem és azt hiszem összeforrt azzal az éjszakával…Egy csillag sem tudta a választ, pedig megostromoltam- mi lesz ebből? Éreztem, hogy kell idő még Vele lennem, s azt is, hogy ez nem szerelem. Benne kifogásokat keres az érzelem, talán az átélt trauma hatásai büntetnek, vagy valós különbség áll mindezek mögött, ki tudja? S az is lehet, én vagyok az, akinek lobogó természete s agyon csúfolt önérzete adja a józanságot s fújja fel az elszólt szavak jelentőségét…. Egy dolog bizonyossá vált. Az Ő Indián asszonya nem én vagyok. Tudtam. Egyszerűen csak tudtam. De Indián asszonynak lenni - …Az valami csoda!…Valaki Indián asszonyának lenni….Micsoda szerencse kell az élethez?! Hogy megtaláljam…Hogy megtaláljuk egymást és ne veszítsük el…Attól a naptól tudom, hogy mit keresek az életben…

Amikor Pestre költözött, közelről adtunk egymásnak lelket s éltünk abból, amit kaptunk cserébe.  Voltunk együtt, de a világunk kettévált. Minden percet megragadtunk, hogy szeressünk, és minden percet függetlenné próbáltunk tenni egymástól. Gyógyultunk, s ezalatt mindketten készültünk- mással lenni. S ahogyan kezdődött ez az érzelmi húr, úgy a múltba is veszett. Egyszer csak nem kerestük egymást és egyszer csak nem is hiányzott.  Néha bőgtem, sajnáltam magam, de nem miatta, mert szerelemmel nem kötődtem Hozzá; azt sirattam aki voltam. Nagy lélek egy nem túl vonzó testben…Bölcsességem öregebb volt a halálnál, néha azt hittem, mindent kibírok, s ha rájöttem, hogy nem, az nagyon letört… De azt józanul láttam, kik vagyunk Mi ketten egymásnak…

…

-Mit csinálsz pénteken, Agyas-Önérzetes?

-Dolgozom, de csak estig.

-Van kedved lángost enni az Ecserinél?

-Nagyon. Hol az a lángos?!

-Érted megyek és zabálunk !

…

-És a csaj az önkormányzatnál dolgozik és azt találta ki, hogy meg akar ismerni Téged.

-Mit ártottam én Neked, hogy rám szabadítod a Nődet?

-Nem féltékeny, csak ismerni akar.

-Így szokott az lenni…

-Ki hozza a leveledet az Önkormányzatból, hogy találkozzatok. Csak gondoltam szólok.

-Mennyire fontos Neked az a Lány?

-Most eléggé.

-Akkor nem mesélem el a bugyi-ügyet…

-Megöllek! ...

…

-Elvetettem egy halott gyereket. Nem vagyok se nő, se ember. Úgy érzem, belehalok!

-Azonnal érted megyek. Várj meg ott, ahol vagy! Hívom Csídest!

 Ma velem maradsz, én majd vigyázok Rád! ...

…

-Szerinted belefér? Úgy értem, nos, szóval, nincs kedved másképpen szeretni engem?

-Mennyire ?

-Lennél az Indián asszonyom? Hónapok óta nem voltam nővel, szétrobban a testem…

…  Elutazom. Iránba megyek gyalogolni. Majd hívlak, ha visszaértem…

…  Fantasztikus volt! Ilyen az életemben! Baby, ez nagyon klassz volt! Jövőre visszamegyek. Megszerettem Őket. Nagyon tiszta emberek! ... Nem úgy értettem ….

… Klassz a Mount Blanc, Te kihagyod?...Tényleg működik a házasság? Ez nem elavult dolog? ..

…

-Hagyd ott, Baby, mindent. Pakolj össze és pucolj el!

-Normális vagy? Hogyan? Nekem Családom van. Felelős vagyok értük! Szabolcs, mit tudsz Te a felelősségről?

-Semmit. De a gázos helyzetekről többet. És a Tiéd, nem stimmel. Nem klappol . Lépjél le, hagyd ott a gyereket is, majd megtudják, mi van nélküled …. Hülye vagy, ha most nem léped meg!

-Ne haragudj, de Te nem tudod, miről beszélsz !…. Nincs mit mondanom. Szabolcs, Te nem nőttél fel! Nem mondhatsz ilyet, ha egy Gyerekről nyilatkozol ….! Évek teltek el, komolyodtunk, nem lehetsz ugyanolyan hülye és tré, mint azelőtt  …. Te nem tudod, miről beszélsz….

- Te nem akarod érteni!

-De akkor is lehetetlen, amit mondasz…

-Nem az, csak Te vagy alkalmatlan rá ….

-Nem hagyhatom el a Családom, s mi van, ha csak én érzem rosszul magam ebben a házasságban? Ez csak egy válság , és majd megoldódik….

- Nem fog. Amiben ennyire egyedül hagynak, az nem fog. Lépj ki, menekülj…

-Nem tudod, miről beszélsz!

-Bolond vagy, ha nem hallgatsz rám…

-Leteszem, jó… Nem tudlak tovább hallgatni…

-Jól van, Baby ….

Ennek négy éve, s én nem voltam képes beszélni Vele ennyi éven át …. Haragudtam rá. Hittem, hogy nekem van igazam. S most elbizonytalanodva gondolom végig a lehetőséget, hogy mi van, ha akkor kilépek? Ha megmutatom az erőmet, ha lerázom az elnyomást, a rabszolgasorsom, amit a férjem megszavazott nekem? Megtarthattam volna? Megmenthettem volna? Először életemben nem voltam agyas-önérzetes, - hanem megalkuvó, gyáva és puhány. Értük- hittem- megéri az elfogadás, a meghátrálás, annyira szerettem volna egyben tartani a Családom, mindennél fontosabb volt, még az önérzetemnél is….

Még 3 évet éltem házasságban a férjemmel, majd Ő hagyott el engem egy másik nőért… Kerestem Szabolcsot, de nem értem el, csak interneten. Ismét a világ tetejére készült.  Bocsánatot kértem, de nem éreztem azt, hogy megbocsájt… Fátylat rá effektus és majd találkozunk, Baby. Talán soha többet… Elárultam Őt. Hagytam éveken át, hogy ne beszéljünk… A napokban előkerült az Indian c. dal a Cult - tól és mindez csak úgy kibuggyant belőlem… Végtelen az Isten bölcsessége, hogy adott emlékezetet és enged látni egy olyan belső filmet, amit annyiszor vetít az elméd, ahányszor csak akarod…És a végén mindig ki tudod mondani, hogy sajnálom….

 Mit tudsz az Életről, ha nem engeded közelebb? Álarc mögé, kifogások mögé rejtőzve, mit láthatsz?    Hol találnál még olyan rejtekadó erdőt, mint egy nő lelke, öle, békéje, szerelme ????  A kezdet és a vég.                          

Indian Woman

Köszönöm, Tom, hogy eszembe juttattad.

2008. augusztus 29. Balatonfenyves,  Rémrom