Az utolsó
Ez lesz az utolsó. Kora reggel óta ez a gondolat fogalmazódott meg Benne. Összeszedte magát, lesimította fehér köpenyét, belenézett a tükörbe. Kopasz, elálló fülű, vörös orrú ember nézett vissza rá, felpüffedő, vonástalan masszából.
- Anyám,borogass! Nyoma van. Látom. Ha én látom, más is észreveszi. Öregszem... -hosszasan bámulta magát, s azokra a tyúkokra, libákra, vércsékre gondolt, akik nap, mint nap körbe veszik, kritikusan lesik minden mozdulatát. Nővérek, műtősnők, asszisztensek. Ha hibázik, szájukra veszik, kielemzik, a bakit felnagyítják, kiszínezik, hóhért kiáltanak, a fejét követelik. Nem, ezt nem engedheti meg magának! Keménynek kell lenni, parancsolónak, Atyaistennek! De ez lesz az utolsó! Amíg a tekintélyelvűségen működő orvoslás napjait élte, nem volt semmi gond. Azt csinált, amit akart. De itt a vég. A betegnek újabban joga van. A betegnek jogai! vannak! No, meg önérzete, döntése, bele kell egyeznie, aláírásával kell hitelesítenie, hogy tudja, ismeri, elfogadja a kezelést, a beavatkozást és annak minden kockázatát vállalja. Joga van az emberhez méltó ellátáshoz, a jó szakemberekhez, pihent személyzethez, ezer százalékos odafigyeléshez. S ha valami balul sül el, azonnal szert tesz a család egy sikerhajhász ügyvédre, horribilis összegre perelve a kórházat! Arcátlanság! A műtő személyzetnek is kinyílt a csipája! Professzionális hozzáállással próbálják akceptálni a betegjogokat, s maguk is egyed-fejlődtek, ez által öntudatuk is erősen megnövekedett. Nevetséges! Micsoda világot élünk? Nehogy már! Mindig van kiszámíthatatlan, úgy nevezett orvosi tényező,ez eddig mindig bevált, s bevették... Naná, egy tudóstól? Simán.
- Anyám,borogass! Nyoma van. Látom. Ha én látom, más is észreveszi. Öregszem... -hosszasan bámulta magát, s azokra a tyúkokra, libákra, vércsékre gondolt, akik nap, mint nap körbe veszik, kritikusan lesik minden mozdulatát. Nővérek, műtősnők, asszisztensek. Ha hibázik, szájukra veszik, kielemzik, a bakit felnagyítják, kiszínezik, hóhért kiáltanak, a fejét követelik. Nem, ezt nem engedheti meg magának! Keménynek kell lenni, parancsolónak, Atyaistennek! De ez lesz az utolsó! Amíg a tekintélyelvűségen működő orvoslás napjait élte, nem volt semmi gond. Azt csinált, amit akart. De itt a vég. A betegnek újabban joga van. A betegnek jogai! vannak! No, meg önérzete, döntése, bele kell egyeznie, aláírásával kell hitelesítenie, hogy tudja, ismeri, elfogadja a kezelést, a beavatkozást és annak minden kockázatát vállalja. Joga van az emberhez méltó ellátáshoz, a jó szakemberekhez, pihent személyzethez, ezer százalékos odafigyeléshez. S ha valami balul sül el, azonnal szert tesz a család egy sikerhajhász ügyvédre, horribilis összegre perelve a kórházat! Arcátlanság! A műtő személyzetnek is kinyílt a csipája! Professzionális hozzáállással próbálják akceptálni a betegjogokat, s maguk is egyed-fejlődtek, ez által öntudatuk is erősen megnövekedett. Nevetséges! Micsoda világot élünk? Nehogy már! Mindig van kiszámíthatatlan, úgy nevezett orvosi tényező,ez eddig mindig bevált, s bevették... Naná, egy tudóstól? Simán.
Tudósunk megsimogatta tarkóját, kicsit megpacskolta tükör fényes búbját. Megyek- gondolta - és ez lesz az utolsó. Fenének kell ez a stressz. Különben is, már a prosztatám sem a régi. Folyton vizelnem kell műtét alatt. A múltkori rákszűrésem eredménye pozitív lett, valami adenóma, majd megmutatom Párizsban, professzor Vernonnak. Igaz, drága mulatság lesz, de inkább Ő, mint valami fakezű!
Morfondírozott volna még, de az órájára pillantva, az már negyed kilencet mutatott. Elkésem, sikoltotta magában halkan, s megszaporázta lépteit. Rendnek kell lenni! Ott kell lenni időben! Köszönni kell a műtősnőnek! Jópofán kell szólni a műtős segédhez! Udvariassági kört kell futni az anesztesek felé, jól nevelten, régimódian, lekezelően, így szól az image, amit naponta gondosan leporolt. Az utolsó lépteit futva tette meg, végül alig kapott levegőt, nagyokat sóhajtott oxigén után áhítozva. Átöltözött a zsilipben, levetette fehér ruháját. Valami hülye kiírta minden ajtóra, hogy „fehér (fő)orvosi ruhában a műtő területén tartózkodni tilos”. Micsoda arcátlanság! Még az ember előjogait is megtiporják! Mire átöltözött hagyományos zöldbe, nagyon begurult. Egy kicsi, szűk fölsőt kapott, egy hortobágyi trottyos nadrággal! Hát nincs senki, aki félre tenne nekem egy rendes öltözetet? - már-már üvöltött magában. Ám amikor kilépett a zsilipből, nyájas ábrázattal, jótett helyében jót várj gesztusokkal közeledett az 5-ös műtő felé. Majd megtorpant. Melyikbe is írták ki a műtétet? Tegnap a 4-esben voltam, tegnap előtt is, lehet, hogy ma is?- Nem emlékezett a kiírásra. Hogy ne tűnjön fel a sürgölődő személyzetnek a bizonytalansága, meg-megállt nadrág korcot igazítani. Szépen óvatosan minden műtőbe belesett, s ahol ezt a Szabó nevű embert felismerni véli, oda bemegy, eldöntötte. De egyik műtőben sem volt beteg. Üresen tátongott az embergyár. A hajnali műtétek utáni nagytakarítás még nem fejeződött be. Műtősnők, asszisztensek pörögtek, dobozok vándoroltak ki és be, egykedvű műtős segédek tologattak mindenféle eszközöket fel s alá. Egy árva beteg sincs a terítéken!!! Már mindjárt fél kilenc és már régen operálni kellene! Mi ez a hülyeség? Mi ez a lezserség? Mi ez a sztrájkolás? Kő kövön nem marad, hát én ezt mindjárt felrobbantom! - villant agyába a terror. Rákvörös lett. Hipertóniás, hiperglikémiás, és hiperdühös! Végre megpillantotta Szabó urat, akit egy Naci nevű figura tolt lassan, komótosan az 5-ös műtő felé. Most már csak azért is lebaszom,- gondolta. Megérdemli, ne higgye, hogy ráér! Az én időm is véges! Mondjuk, csak én tudom, hogy mennyire az...
-Hogy van ez az ember megborotválva? Megnézhetem? Kitakarná nekem?- s a fejjel, testtel, hanggal adott utasítást még ez a jámbor jószág is felfogta. Kitakarta a beteget. Azonnal kapta is a cikornyás, fölényes, lenéző és megsemmisítő lealázást, ez így nem jó! Tolja vissza, borotválja meg újra, tanuljon meg dolgozni! És siessen, mert áll a műtő! Ez szentség törés! A maga hibája! Maga a felelős! - no, lesz itt rend! S céltudatosan bevágtatott a műtőbe, ahol egy tünékeny virág szál, a beosztott műtősnő rendezte sorait, készült az aznapi tizenkét órás, ebéd, evés, ivás, pisilés, szusszanás nélküli műszakjára. -Hogy pakolt ki? Milyen fonalat tud adni nekem? Nincs 4.0-ás? Mi az hogy nincs? Cügli lesz? És hol az asszisztensem? Hát nem szólt Neki? Egyedül operáljak? Ez a maga dolga! Intézkedjen! Nem érdekel, hogy már be van mosakodva! Menjen ki és hívassa! - Lesz neked szép, békés műszak! Elintézem! Majd sírsz Te még a fáradságtól! Feltart, ez is csak feltart engem!
- Hol a beteg? Maguk mikor akarnak munkába állni? Hol az altatós? Ki a „tanult” kolléga, aki elaltatja nekem ma a betegeimet? Hol van? Mit csinál? Miért nincs itt? Meg van már szúrva a beteg? -ezeket már a következő áldozatnak címezte. Az altató asszisztens szemébe húzta a sapkát. Fel sem nézett. Nem érezte megszólítottnak magát. Semmibe vesz!- sikoltotta halkan magában tudósunk, aki immár kard élre hányt minden létező ártatlant...
-Mondja, mit csinálnak itt maguk, hogy még nincs itt a beteg? Mikor akarják elkezdeni a munkájukat? Hol van tanult kollégám, hogyishívják...? Mikor akar bejönni? Menjek az Igazgatóhoz?- de az asszisztens nem is válaszolt. Nem vett fel szem kontaktust, kesztyűt, nem rántott kardot, nem szólt, nem ölt embert. Végezte a dolgát megkeményedett arcvonásokkal.Az immár méretekkel kisebb Naci műtős, betolta a beteget. Rátolta a tönkre a mobil műtőasztalt, felemelte, eligazította, kivonta alóla a hord szekeret, s Tőle szokatlan halkan távozott vele. Szabó úr csendesen felzokogott. Félelme adrenalin viharba keveredett. Az asszisztens érintésekkel próbálta nyugtatni, verbálisan varázsolni, embermódra előkészíteni Őt a műtéthez. Tudósunk ettől teljesen becsavarodott! Ez itt beszélget! Ez itt jól érzi magát! Ez itten röhögcsél, simogat, vigasztal, jópofiz! Hát ez nonszensz!
- Ismét kérdezem, hol van tanult kollégám, hogyishívják doktor?! Most azonnal mondja meg, megszúrta-e már spinálba a beteget? Ez tűrhetetlen! És akkor az asszisztens hátratolta a sapkáját. Ránézett tudósunk hortobágyi buggyos nadrág korcára, és maszkja alól fojtott hangon annyit bírt mondani: - Ezt most már fejezze be...Menjen innen ki vagy viselkedjen, de hagyjon engem dolgozni! - és csodálatos módon, percekig lehetett hallani a suhanó kések virtuális hangját.... E másodpercben megérkezett egy taknyos suhanc, valami anesztes, felülették a beteget, spinál érzéstelenítést végzett, rutinosan, könnyedén, s bár Szabó úr mintha ájulni készülődne, legharmatosabb állapotában tudósunk önérzete nem bírta tovább a szemtelen rendre utasítást. A kritikus pillanatban az asszisztens mellé lépett, belekarolt és elkezdte kivontatni a műtőből. Nem csak hangjában, gesztusaiban is erőszakos lénnyé transzformált.-Jöjjön velem, ezt beszéljük csak meg!-hallatszott fenyegetően maszkja alól. Az asszisztens kirántotta a karját, megsemmisítően ránézett és így szólt:
- Majd műtét után. Addig kérem, viselkedjen, és még egyszer kérem, hagyjon bennünket dolgozni... Végül, hogy rövidre zárja s hagyja kisülni a pillanat feszültségét, a beteghez fordult – elnézést Uram, a közjátékért, nem tudtam Önre figyelni, egy percre megzavartak.Jól van? Minden rendben? Túl van rajta, lefekszik, minél hamarabb, és felszerelem ismét a műszereimmel......
- Hol a beteg? Maguk mikor akarnak munkába állni? Hol az altatós? Ki a „tanult” kolléga, aki elaltatja nekem ma a betegeimet? Hol van? Mit csinál? Miért nincs itt? Meg van már szúrva a beteg? -ezeket már a következő áldozatnak címezte. Az altató asszisztens szemébe húzta a sapkát. Fel sem nézett. Nem érezte megszólítottnak magát. Semmibe vesz!- sikoltotta halkan magában tudósunk, aki immár kard élre hányt minden létező ártatlant...
-Mondja, mit csinálnak itt maguk, hogy még nincs itt a beteg? Mikor akarják elkezdeni a munkájukat? Hol van tanult kollégám, hogyishívják...? Mikor akar bejönni? Menjek az Igazgatóhoz?- de az asszisztens nem is válaszolt. Nem vett fel szem kontaktust, kesztyűt, nem rántott kardot, nem szólt, nem ölt embert. Végezte a dolgát megkeményedett arcvonásokkal.Az immár méretekkel kisebb Naci műtős, betolta a beteget. Rátolta a tönkre a mobil műtőasztalt, felemelte, eligazította, kivonta alóla a hord szekeret, s Tőle szokatlan halkan távozott vele. Szabó úr csendesen felzokogott. Félelme adrenalin viharba keveredett. Az asszisztens érintésekkel próbálta nyugtatni, verbálisan varázsolni, embermódra előkészíteni Őt a műtéthez. Tudósunk ettől teljesen becsavarodott! Ez itt beszélget! Ez itt jól érzi magát! Ez itten röhögcsél, simogat, vigasztal, jópofiz! Hát ez nonszensz!
- Ismét kérdezem, hol van tanult kollégám, hogyishívják doktor?! Most azonnal mondja meg, megszúrta-e már spinálba a beteget? Ez tűrhetetlen! És akkor az asszisztens hátratolta a sapkáját. Ránézett tudósunk hortobágyi buggyos nadrág korcára, és maszkja alól fojtott hangon annyit bírt mondani: - Ezt most már fejezze be...Menjen innen ki vagy viselkedjen, de hagyjon engem dolgozni! - és csodálatos módon, percekig lehetett hallani a suhanó kések virtuális hangját.... E másodpercben megérkezett egy taknyos suhanc, valami anesztes, felülették a beteget, spinál érzéstelenítést végzett, rutinosan, könnyedén, s bár Szabó úr mintha ájulni készülődne, legharmatosabb állapotában tudósunk önérzete nem bírta tovább a szemtelen rendre utasítást. A kritikus pillanatban az asszisztens mellé lépett, belekarolt és elkezdte kivontatni a műtőből. Nem csak hangjában, gesztusaiban is erőszakos lénnyé transzformált.-Jöjjön velem, ezt beszéljük csak meg!-hallatszott fenyegetően maszkja alól. Az asszisztens kirántotta a karját, megsemmisítően ránézett és így szólt:
- Majd műtét után. Addig kérem, viselkedjen, és még egyszer kérem, hagyjon bennünket dolgozni... Végül, hogy rövidre zárja s hagyja kisülni a pillanat feszültségét, a beteghez fordult – elnézést Uram, a közjátékért, nem tudtam Önre figyelni, egy percre megzavartak.Jól van? Minden rendben? Túl van rajta, lefekszik, minél hamarabb, és felszerelem ismét a műszereimmel......
Tudósunk asfixiás lett, légtelen, csak azt érezte, amitől mindig is tartott, hogy egyre kisebb és kisebb lesz... Mintha pillangót látna a műtőben repülni, elindult zavartan a panoráma ablakok felé. Szemét a messze, kéklő, s kristálytisztán kivehető hegyekre vetette. Néha még a kifli alakú siklóernyőket is lehet látni a város felett! Érezte, hogy lassan elfogy a rezerv volumen a tüdejéből, kénytelen lesz venni egyet "innen".De valahogy nem ment. Sarkon fordult, kirohant a műtőből, de már nem tudta, hogy miért, és azt sem tudta, hogy hol van, és mit is akar operálni, és hogy mit keres Ő itt? Pedig ez lett volna az utolsó, a mindenkit megsemmisítő, megalázó, a legfőbb fölényt, a véres tekintélyt felelevenítő műsora. Hiszen ez olyan vicces... Vagy még sem?
(Bármilyen hasonlatosság csak a véletlen műve lehet, a történet agyszülemény... a szerző csak rémálmodott...egyszer)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése