In memoriam Dundi

,Hogy ki volt Dundi? Hogy nem ismeritek? Hogy hogy nem ismeritek? Dundi, alias Sir Dundi - egy kecskepapagáj volt. Kövér, minden tekintetben kíváncsi és felfedezős, idegeken táncoló, nagyon rendetlen és elviselhetetlenül dzsuvás egy lény. Ám minden rossz tulajdonsága eltörpült egy-egy hihetetlen megnyilvánulása mellett. Például, amikor kézhez szokott, kedvenc időtöltésévé vált, hogy fogmosás, sminkelés közben az ember fejére szállt és tornamutatványokat hajtott végre a hajába kapaszkodva. Apukának ( exférj) ez különösen rosszul esett, hiszen az Ő hajzata kellően rásimult a fejbőrére. Az én loboncom sem úszta meg, karmai belegabalyodtak fürtjeimbe, s hosszas viaskodás után sikerült papagájtalanítlanom a sérómat. Majd mikor felfedezte önnön testét, beleszeretett a fogkefékbe. Neki adtuk a régieket, az újakat eldugtuk, hogy ne essen poligámiába. Egy napon meguntam, hogy kellően szorgos életet él a ledér kefékkel, kihordta a magokat a kalitból, s etetgette Őket, hatalmas mocskot hagyva a fürdőben, végül nem győzvén a takarítást, kidobtam a cafka kefelányokat. Dundi kirepült a kalitból, egyenest szerelme tárgyaihoz röpült, s majd mikor hült helyüket találta, megsértődött s visszarepült. Azon a napon nem hagyta el a nyitott kalitot. Ó, nagyon sokáig szabadon élt velünk! Néha, ha reggeliztünk, megjelent és hozott magának néhány szotyit az asztalra, letette és falatozott velünk. Kisvártatva, hatalmas tudásvágy pótolta a kefecsajszikat, rászokott az olvasásra. Minden jó képességű könyvet megkóstolt és darabokra szedett. Kb. 4x4 mm-es, apróbetűsre szaggatta a legjobb könyveinket, köztük az Anatómia atlaszt, a művészeti albumokat, néhány kultikus regényt, pótolhatatlan sorozatot. Végül beáldoztuk a Budapesti Telefonkönyvet, s ezen eldolgozott egy darabig. És akkor elítéltem. Én voltam az a kegyetlen, aki azt a határozatot verte át a családi kupaktanácson, hogy ne éljen teljesen szabadon. Legyen sétáló ideje, repüljön, éljen, hókefélkézzen de legyen némi rendszer ebben. Ugyanis, amíg szabadlábon ténfergett, nem lehetett sem ajtót, sem ablakot nyitni. A tetőtéren, mind ez nyáron, maga volt a 60 fokos pokol. Kereszthuzat nélkül ( akkor még nem volt klímánk) olvadva fulladoztunk. Dundi kalitrabsága nem volt így sem unalmas.Először is kapott egy Dundinét. Papagáj műanyag kismadarat. Szép volt, hűvös és drága, ilyen formán minden kitétel szerint megfelelt a szupernej elvárásnak.Ráillesztettük az ülőrúdra, addig izmozott vele, amíg ívben lerepült, még csak nem is trillázott, ha Dundiné a kalitban volt. Bosszantotta, rivalizált vele, lenézte, majd egy idő után le is pottyantotta.
Sokat foglalatoskodott azzal, hogy a magok minél távolabb kerüljenek a kalittól, majd feltalálta a vízszintes kakilást a hófehér falra. Rászokott a mindennapos fürdésre, ha esett, ha fújt. Ha netán elért egy virágot, sokat dolgozott, hogy az ne legyen már szebb, mint Ő. Válogatott. Csak egy féle lágyeleséget volt hajlandó elfogyasztani, a Trópus névre hallgatót. Nos, ezt nem lehetett kapni, így időnként bosszúból megkopaszodott és rendkívül esendő kinézetével elterjesztette, hogy éheztetjük. Mindenféle német és angol és francia lágyeleséget beszereztem, de hozzá sem nyúlt. ( A trópus magyar papagájkoszt, és csak a nagy logisztikai központokban tudták, hogy hol lehet kapni, nagyon hamar elfogyott! Ha tudtam 5-6 dobozzal bespájzoltam, hogy e szegény flótás ne adja elő az éhező etióp madárkát...) Egy-egy sétálóidő alkalmával egyszerűen nem akart visszamenni a kalitba, s akkor órákig kergetőztünk a kémény körül. Ha jobbról közelítettem, akkor Ő balra totyogott, ha balról léptem elő, akkor jobbra tűnt el; bújócska-fogócskáztunk! Egy papagáj és én! Teljesen hülyére vett... Mikor már beígértem Neki, hogy nincs tovább, holnap papagájleves lesz ebédre, Ő akkor sem könyörült. Élvezte és közben jókat röhögött. Kis idő múltán rájöttem, ha lekapcsoljuk a villanyt, magától is visszarepül, mert ott érzi magát biztonságban. Zuhanó repüléssel virtuózkodott, s ha elfáradt, a faliórát hallgatta teljesen átszellemülten. ( A falióra egy napon öngyilkos lett, nem bírta tovább hogy állandóan kihallgatják belőle a ketyegést.) Egy nyáron Anyósomnak adtuk, hogy vigyázzon rá, amíg nyaralunk. Ostoba módon megemlítettem, hogy szereti az almamagot. Két hét után mentünk a papagájunkért, s csak egy kopaszfejű, csontváz-sovány madárlenyomatot találtunk.Drága Mama, marokszámra adta Neki az almamagot, amiben mint tudjuk, van némi cián! Dundi ciánmérgezésből diétával kilábalt, bár függő viszonya halála napjáig nem múlt el; mindig nagyon boldog és elégedett volt, ha hozzájutott. Használta, mint a drogot és boldog eufóriáját hatalmas szökkenésekkel koronázta meg. Az idők változásával, hárman maradtunk, Ő, a Gyermek és én. Dundival csak egy baj volt, nem lehetett megsimogatni. Használta a csőrét, mint acélpengét s nagyon tudott fájni. Mikor beszereztük Emma kutyánkat, a tüneményes, csakugyan kíváncsi magyar vizslánkat, hosszasan aggódtam Dundi életéért. Az ősi vadászösztönt tompítani csak szeretettel lehet. El kellett érnem a vizslánál, hogy annyira szeressen bennünket, hogy minden idegszálával meg akarjon felelni nekünk. Pár keserves hónap alatt sikerült, már kettesben is hagyhattam Őket, akkor sem bántotta volna, nem is érdekelte... Ám Dundi nem akármilyen gladiátor volt! Ha szabadon engedtem, első dolga volt, hogy megszemlélje, hol van a kutya? Beszállt a kosarába, rászállt a kutya orrára, mellé telepedett a kanapén, vagy épp zuhanó repülésben incselkedett Emmával, bosszantotta..A kutya feszült, élesedett minden érzéke, és tudtam, hogy állkapcsát csak a a szeretet tartja féken. Életveszélyes volt! Ostoba, öngyilkos madár! Valamiféle függő viszony alakult ki köztük, valami furcsa kötelék. Ha Dundi kalitkáját útra készítettem, a kutya már ideges volt. Itt valami nagyobb dolog készül! Na nehogy már a madár menjen! Ha Ő megy, én is megyek- jelezte százszor, egyre türelmetlenebbül. Néha kétszer-háromszor is elgáncsolt az eb, mire eljutottunk az indulásig. Figyelték egymást, szemmel tartották egymás minden történését. Többször neki vágtunk az országnak, mint vándorcirkusz, kisautómban a nagy papagájkalit, a magyar vizsla, a folyton szendvicset zabáló apró Fiam, és én.... Bejártuk Zalát, többször voltunk a Balatonnál, együtt nyaraltunk mindannyian. Csodálatos utak voltak ezek, tele élménnyel, kalanddal. Az állatok közelsége, meghitt viszonya velünk, egymással, élő, eleven kötelékként tették izgalmassá, egyedivé a mi érzelmeinket is. A költözést mindenki túlélte. Megszokta, elfogadta, megszerette ezt a helyet, ahol most élünk, Dunavecsén. Közben bővültünk egy Nimfa papagájjal, a folyton pofázó Tyutykóval. (Nem Trvtko!) Anyósom ránk hagyta majd húsz éves társát, s mi befogadtuk. Dundi azóta kevesebbet trillázott mekegő, mediterrán hangulatot idéző papagájnyelvén, valahogy belé fojtódott a szó Tyutyu mellett. December elején arra ébredtem, hogy valami nagyot koppan az egyik kalitban. Dundi álmában leesett a rúdjáról, eltörte a lábát. Heteken át gyógyítottam, nagyon ramatyul nézett ki, harmatos volt, mint a pihe a szárnyai alatt. Sínbe tettem a lábát, calciummal dúsítottam a vizét, infralámpáztam... Megkértem, hogy ezt ne csinálja, Karácsonykor nem hagyhat itt minket! Ezt én nem élném túl! Hagyta magát gyógyítani, bírta, elfogadta a törődést és lábra állt. Újra légtornászkodott, használta mindkét lábát, mintha mi sem történt volna! A tavaszt már vidáman köszöntötte, néha még el is eresztette magát, szárnyalt... Három hete valami furcsa levertséget éreztem rajta, kedvetlen volt, étvágytalan, gubbasztott. Azt hittem, az estét sem éli meg. Hoztam Neki almát, amitől ismét megtáltosodott, s másnapra jobban lett. Lábra kapott, szökkent, suhant, ereje visszatért. Időlegesen. Azóta minden nappal egy kicsit halványabban volt. Napok óta nem csinált mást, csak aludt. Minden nap megkérdezte, hogy elmehet-e? Nem akartam érteni. Mára már tudtam. Amikor reggel indultam, eszembe villant, " Te sem tudsz meghalni, igaz? Miattam..." Adtam friss vörös kölest, tiszta vizet, már a kalit alján lakott, nem bírta a rudakat. Haldokolt. Tudtam, hogy el kell engedni Őt, nem bírja tovább. Ma már többször eszembe jutott, hogy szabadon kell Őt engedni. Gondoltam, kivisszük a gyümölcsösbe és nem tudom, nem gondoltam tovább... A Fiam is ezen rágódott, egyre gondoltunk, megbeszéltük, de már elkéstünk. Mire hazaértem a munkából, Dundi elment. Az örök vadászmezőkön szárnyal tovább... A fiatal diófa tövébe temettük, fáraóknak kijáró tisztelettel. Dobozába rózsaszirmokat szórtunk, kölest és szotyit tettünk köré, levendulával takartuk be és mellét tettük Dundinét, a műanyag papagájt. Bár utálta, az egyetlen hozzátartozója Ő volt, aki Vele mehet, s nem lesz egyedül ott sem, a papagáj-mennyországban....