Igen, jól sejted, egy kiskutyablogot tervezek írni, mert egy barátom azt javasolta, hogy legalább 3 jót kell felsorolnom minden nap végén... És ez nem olyan könnyű...
Kezdem az elején... Ismerkedni indultam egy mentett vizsla ügyében, egy interneten ajánlott lehetőség miatt, s megkértem Kisfiamat, tartson velem. Nálunk Ő az Ész a családban, én a szívet hozom ezerrel... Egy vizslagyerek feltérképezésére készültünk, Lajosmizsén, a Shell kút parkolójában találkoztunk volna az ideiglenes befogadóval. Naívan azt hittem, hogy majd követni kell a kocsival és elvezet minket arra a helyre, ahol találkozunk a vizslával. Ott a helyszínen, a csomagtartóban két vizsla várta jobb sorsát. Az egyik fiú, a másik lány. A fiú szemműtéten esett át, kondícióit tekintve semmivel sem volt rosszabb, mint a lány... Két kiszemelt gazdi,- rajtunk kívül még egy házaspár-, gyakorlatilag sokkolódott a csomagtartóból kizuhanó két élethalmaz előtt. A fiút nem vitték haza. Mi nem tudtuk otthagyni a lányt. Így lett megint kiskutyánk... Egy 1,5 éves vizsla, akinek román útlevele alapján Aliska, menhelyi neve Anne, de rögvest kiderült, hogy soha senki sem hívta sehogy... Ő Anonima, vagyis Ancsi. Annyira gyorsan történt minden...
Nem gondoltam át, sőt, hiszem, nem volt min gondolkodni, az Ész, vagyis Kisfiam azt mondta- Te döntesz, a Te kutyád lesz... Nagyon Cuki... Kedves, élénk, alig lehetett megfogni, megnyugtatni, olyan volt, mint a tűz a jégen.. Különleges. Azt sem tudtam hol vagyok- könnyeimen át... Mint mondtam, hónapok óta Emmával álmodtam, annyira hiányzott...
Elhoztuk, gond nélkül beült és azonnal elaludt az autóban. Olyan volt, mintha ezer évet egyszerre pihenne ki... Szombat volt, esős, fura, szürreális, felfoghatatlan... Ez a hétvége egyébként is számomra maga volt a káosz, a leszervezett programok tömkelege, ám az élet átírta, kiradírozta és átkódolta a fontossági sorrendeket. Volt, amit lerövidíthettem, volt, amit nem... Kisfiam volt az első stabil ember, én meg a folyton elmenő és hazajövő... Otthonunkban azonnal elfoglalta az ágyam, ami a szoba közepén állt és onnan uralhatta a terepet. Sajnos, más alternatívát nem tudtam kínálni neki, így két napig úgy érezte, hogy az egész az övé. Hétfőn aztán megérkezett az Ő ágya, és kiebrudaltam az enyémből, nekem is kell hol aludnom! Ez nem ment könnyen, mert valamiért csak életben maradt mostoha körülményei között, és teszem azt, lehet, hogy a kitartó makacssága volt... Nagyjából ekkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel vele.
Ancsinak szerettem volna hívni, de meg sem rezzent... sem semmire... végül arra jutottam, hogy nem ért engem... Nem beszéltek hozzá, így nem is érti az emberi beszédet. Nem kötődik, nem reagál, fordítva szocializálódott, kint nem mer kakilni, pisilni, bent, ahogy hazaérünk... Nem ismeri a pórázt, nem tud sétálni és az első adandó alkalommal halálfélelemmel reagált a zajokra. Nem élvezi a sétát, húz, vontat és stresszel, és nem szagol. Nem bízik senkiben, leginkább magában nem. Nem játszik, nem tudja mi az. Nem rágott, fogai fogkövesek, pedig fiatal kiskutya. Sebeit lekezeltem, megfürdettük, hogy penetráns szagából veszítsen egy kicsit, de illatos azért nem lett. Csak kevésbé büdös. Az egyetlen dolog, amit állandóan tud, az a cukiság. A világ számára ismeretlen és leginkább nem jó. Szóval, lett egy kiskutyám... Gyerekem elment vasárnap este, s maradtunk ketten az otthonunkban... Ancsi, aki nem tudja, hogy hozzá szólnak és én.
Minden idiótaságot elkövettem, szerintem, az első napokban, amikor azt hittem, hogy csak nem emlékszik dolgokra, de már látta, tudja... nem tudja. Sosem tudta. Ő Maugli, aki életben maradt valahogy, de semmit sem tanult az első másfél évében. Nem verték, mert az emberek iránti bizalma töretlen. Sebei sem bántalmazásból származtak, inkább felakadásból, öncsonkításból. Nem törődtek vele, nem beszéltek vele, nem hallott emberi hangot, sem városi zajokat, éles, durranó, pukkanó, robbanó motor hangokat, sem fűnyírót, sem buszt, sem mentőautót... Nincs benne kötődés, csak szeretet vágy... Teltek a napok, minden séta stresszes, nyomasztó volt, nem csak neki, nekem is. Aztán szerdán jött az a motor... Nem közel, de hangosan pöfögött és kitört a pánik. Halálfélelem, fojtás a nyakörvön, menekülési ösztön, hihetetlen szomorú, de hozzáférhetetlen tudat lett a vége. Nagyon nehezen kezeltem a helyzetet, mert magam is megijedtem az állapotától. Annyit tudtam kitalálni, hogy befutok vele a belső kertbe, ahol nem hallatszik ez a motorzaj. Ám ott két gyerek labdát rugdosott a falhoz, és az egész kert rezonált a robajban... Nem tudtam fogni Őt, annyira fojtotta magát az övön, így azt találtam ki, mert már nekem is menekülhetnékem volt, hogy fussunk együtt haza. Így keveredtünk vissza a házunkhoz, fel a lépcsőn, és hosszasan pihegtünk utána. Unokatesóm kiskutyájával feljöttek ezen délután, oldani a szorongásunkat, lecsábítottak újra sétálni, jogosan, hogy ne a rossz emlék üljön a lelkünkön, de az esemény majdnem olyan intenzíven megismétlődött egy gördeszkától is. Ezek után, napokig nem jött le a lépcsőn sem. Nem tudtam és nem is akartam erőltetni, azt szerettem volna elérni, hogy visszanyerjem a bizalmát és lejöjjön magától a lépcsőn. Néha lejön, néha nem. Ha le is jön, az ajtón már magától nem megy ki. Néha sétálunk, és ha kijutunk az ajtón, még élvezi is. Kutyás közösség szeretettel fogadta, velünk tartanak, segítenek mindenben, ám néha még ez a pozitív megerősítés sem elég, hogy elinduljunk. Itt tartunk most. Mióta ez az eset megtörtént, keresek segítséget, mert rá kellett jönnöm, hogy a baj túlmutat az én kompetenciámon. Én csak egy gazdi vagyok, leszek. Számára itt olyan rehabilitációs segítség kell, ami átvezeti ezen a sok rossz élményen, megszoktatja és elfogadtatja vele ezeket a városi zajokat, következetes irányt mutat a fejlődésre, és teleírja azt az üres papírt, ami egyenlőre Ő.
Az első jó, hogy a világba kiküldött segítség kérésemet meghallotta egy városunkban dolgozó szakember és megnézi, mit tud tenni. Jövőhéten találkozunk, feljön hozzánk és remélem, hogy meglátja benne azt, amit én, hogy tanítható.
A második jó, hogy a nénik szeretik a házban, és arra kértek, hogy ne vigyem vissza... Nem tenném, de jó lelkű nénik láttak már ilyet és aggódtak...
Harmadik jó, hogy a kutyás barátaim mellénk álltak, segítenek mindennel, ötlettel, eszközzel, távirányítós pórázzal, hámmal, csonttal, bármivel, ami még nem áll rendelkezésünkre.
Cuki, mert semmit sem tud az egész világból, csak azt, hogy ő cuki... Így lett az, aki remélem, idővel legendává nővi ki magát és nem veszít a világ ellen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése