Romboló, aki mit sem tud arról, hogy romboló...

 Második szakaszba léptünk... Nagyon nehéz megítélni, hogy javul-e a helyzet, mert sokkal jobban fájó pont, amiben romlott. De kezdem az elején... 

Cuki, aki valóban cuki, igazából Maugli. Semmit sem tud, de tanul, önálló elképzelései is vannak és írtóra kíváncsi. Amit még feltételezek a jelen helyzetben, hogy nagyon utál egyedül lenni, nem találja fel magát, alig alszik, megdönteni látszik a tévhitet, hogy a kutyák, mikor a gazdi nincs itthon, leginkább alszanak. Nos, hiszem, hogy ez idegállapottól függő teória. Olyan nagyon felspanolja magát, hogy nem pihen, hanem mindent szétkap, megrág, elpusztít, megcsócsál, ledönt, feldönt, bedönt és ami a legrosszabb, lehordja a földre, amit előzőleg megtisztelt a nem szobatiszta pedigréjével. Miután nem ismer semmit, semmi sincs biztonságban. Mondjuk ki az igazat, egy putrit csinál a lakásból, mire hazaérek. Kulcsfordulásnál ugat és fel van háborodva, és magán kívül panaszkodik, miközben örül, hogy lát, de én ilyenkor annyira nem. A konyha letarolásánál, azt hittem nincs lejjebb. De van. A nappali letarolása még jobban fájt. A fél lakást, szeretett dolgaimat lehordtam a kukába. A másik fele jó előre a hálószobában van elmentve, magam sem látom, raktárként üzemel egyenlőre vendégszobánk. Jómagam, mióta itt lakom, csak a nappalit használtam, itt van/volt a műhelyem, a könyvtáram, képeimből a galériám, a sporteszközöm, a tv-m, gitárom, kottáim, spanyol tanulós cuccaim, szépen kis belakott életem. Itt lakott velem egy légtérben Emma, aki mindezt ugyanúgy tiszteletben tartotta, némi zűrzavar után költözéskor, mert azért Ő sem volt mindig kiegyensúlyozott. Ő is megborult, mikor elment a hallása, rámolt, cuccolt, szétszedett, pánikolt, rombolt, és én nem értettem, hogy mi a vihar van vele? 

Akkoriban kiolvastam néhány kutyáskönyvet, és abban olvastam, hogy a pánikot csillapítani kell, leginkább gyógynövényekkel, ami kutyának is adható, és vissza kell venni az irányítást. Megmutatni neki higgadtan, hogy minden rendben van, tudja ki a főnök, és nekem kell szót fogadnia. Ott kezdődik az irányítás visszavétele, hogy megmutatjuk neki, ki megy ki előbb az ajtón és ki jön be legelőször. A szánkból veszünk ki és adunk falatot (imitálva), hogy elmélyítsük a hierarchiát. Vagy felidézzük, ha elfelejtette. Emma két alkalom után rögzítette a tényeket és abbahagyta a rombolást. Gyógynövényekhez fordultam segítségért, hogy a pánikot is visszaszorítsuk. Májkrémbe keverve kapta heteken át, imádta. És egyszer csak elmúlt, megnyugodott, látta, hogy minden rendben, itt is úgy van, hogy hazajövök, és nem kések, nem lógok, és minden visszatért a nyugalomba, mire rájöttem egy séta alkalmával, hogy semmit sem hall belőlem... Akkor értettem meg, hogy mennyire félhetett, hiszen legfontosabb érzékszervét veszítette el, a hallását. 

Emma 2007-2022

Nos, visszatérve napjainkba, nem becsülöm le Cuki pánikját sem, nagyon is értem Őt, hogy min megy keresztül, de attól még fáj. Hogy mit tudtam tenni? Átrendeztem a konyhát, visszahoztam a pincéből a konyhaajtót, ami beköltözésünk óta lent pihent. Átfúrtam a spájzpolcot a másik falra, hogy az ajtó használható legyen. Kidobtam a nem használt holmikat, és Unokatesóm segítségével megpróbáltam uralni a káoszt. Ha aznap nem lett volna velem, biztosan összeomlok. 

A nappali rombolása után egyedül kellett állnom a sarat és kedves barátaimat kellett távoltartanom, hogy ne lássák napunk romjait. Ritkán találkozunk, hisz Judittól 5000 km választ el, Zsuzsi pedig Pesten él. Látogatásuk megszervezésekor még nem volt kutya a képben és naívan azt hittem még akkor, hogy egy kávézós, teázós, sütizős röpke órát tudunk együtt tölteni. Helyette takarítottam , majd miután fertőtlenítőben úszott a megmaradt nappali, az utcán beszéltünk meg találkozót. De végül, minden odaért, ahova indult, sétálós, beszélgetős, kutyasétálós kikísérés lett belőle, a buszpályaudvarra. És hogy hogyan ment a séta?

Nos, jött szirénázó mentőautó mellettünk, jöttek-mentek motorok, emberek, kutyák, és valahogy, ha nem is jól, de vette az akadályokat, nem volt halálfélelem, - idegesség, feszültség igen, vontatás is, de az a nyomorult pillanat, amiben mindketten vergődtünk, az elmaradt. Mindig egy kicsit tovább léptünk, csak a sarokig, csak a zebráig, csak a Színházig, csak a parkig, majd vissza ugyanígy... És ment! Beszélgetésbe elegyedtem néhány lelkes sétálóval, és azt is bírta, hogy megállok, és nem megyünk, nem történik semmi. Meg is kérdeztem- Te kinek a kutyája vagy? Hol van Maugli, Cukikám?  

Tehát az első heti jó a sétálás kiszélesítése volt, és a napi km szaporodása. Egyre nagyobb rutinnal veszi a hajnali sétákat is, és én visszakaptam a napfelkeltébe vetett csodálatomat. Reggel már világosodik, nem kell zseblámpázni, hosszú pórázon gyalogolunk, már 3,5 km-t, és nem mindig feszül a póráz, néha laza és ezt értékelem. Váltott pórázzal sétálunk, a szabad területen, a nihilben cserélek, amikor szorosan kell kontrollálni, akkor a kiképző póráz van használatban. Napi megtett kilóméterünk már 8 felé tendál. 

Második jó, hogy összetekertem egy Filmvilágot, és ráhúztam egy raffiahálót, hogy ne nyíljon szét, ezzel megalkottam a nem szeretem, de muszáj fegyelmezési eszközömet. Muszáj nyomatékosan tanítani arra, hogy ez már nem fér bele a csínyekbe. 2x került használatba, egyszer a nappali lerombolása után, és másodszor a kabátom letépése a fogasról után. Még nem tudom, hogy használ-e, de nekem is kell mankó, amivel nem töröm meg, de nyomatékosan felhívom a figyelmét, hogy ebben javulnia kell! 

A harmadik jó, hogy beszéltem Keresztlányommal, aki felhívta a figyelmemet egy kutyáknak adható pánikra és otthonlevés megsegítésére való cseppre, a Rescue Csepp Pet-re. És működik. Nem lövi ki, de lenyugtatja, és nem pánikol. Ez egy homeopátiás szer, gyógynövényekből áll, miután már elfelejtettem Emma mit kapott régen, gondoltam kipróbálom, muszáj segíteni neki, hogy könnyebb legyen elfogadnia, el kell mennem dolgozni. Vannak percek, néha órák, amikor nem tudok csak vele lenni. Ha otthon vagyok, nincs gond. Szereti, ha hallja, hogy dolgozom a konyhában, kiül velem főzni, És én hagyom, mert közben figyelem, ha rosszfelé terelődik a figyelme, rászólok, és veszi az adást. De azt nekem is el kellett fogadnom, hogy a fenekemben van, követ és nem szakad le rólam. Ragacs, aki belőlem táplálkozik. Most szok meg engem, most szeret, vagy nem szeret meg engem, és most fog kötődni vagy nem kötődni hozzám. Ha elüldözöm, nem adok neki esélyt, hogy befogadjon engem. Értem Őt, de még így is nehéz átlátni a romboláson. Továbbra is, bekakil, bepisil, lent nem szagol, ha szagol is, nem érti, hogy mit szagol és az mire való?  

Ma volt a nagy csepp- kipróbálás, és tizedannyi volt a veszteségem, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb volt, a séta is jobban sikerült. Nem lehet túladagolni, de nincs is értelme teletömni. Egyéni adagolást dolgoztam ki. Két csepp a vízbe, amit itthon kitöltök neki indulás előtt. 4 cseppet lenyalogat a tenyeremből. Délután, haza érkezés után 2 csepp a kajára, ami minimális, épp csak valami, hogy elhiggye, nem fog éhezni estig. És működött. Néhány órán át hat, de nincs is értelme mindig stresszmentesíteni. Ha itthon vagyok, én jelentem a feszültségének oldását. Ez csak azokra a napokra, alkalmakra való, amikor tudom, hogy el kell mennem, dolgoznom kell, hiszen ebből élünk... Nincs mese, az életnek ára van. Ezt neki is tudnia kell, meg kell tanulnia, és el is kell fogadnia. És itt kezdődik a baj... Mauglinak hogyan adod be, hogy dzsungel helyett város, kutyák helyett 1 ember, és nagy társaság helyett magányos órákat kell átvészelni a biztos kajáért, otthonért, jólétért? Vajon sikerül-e összecsiszolódnunk? Nagyon várom a trénert, aki engem is helyre tesz, kiigazít, ötleteket ad a szobatisztaság elérésére, és felvázolja, mi vár ránk... Hétfőre beszéltünk meg találkozást... Az eredményt jövőhétre várhatjátok... 

Letisztulva látom a problémát: Maugli nem tudja, hogy mi a szobatisztaság, hogy ezt szagok indítják be és tartogatni a szagokig kell, ott már szabad. Nem tudja, hogyan kezelje az üres, nélkülem töltött órákat, nem tud elaludni, nem pihen. Pánikol, és ebből kifolyólag hangos ugatással hergeli magát. Rombol, de nem tudja, hogy rombol, csak levezeti a feszültséget, amit saját magában pörget. Minden másra intelligenciája rá fogja vezetni. Itt tartunk most. 

Hogyan lett Ancsiból Cuki?

 Igen, jól sejted, egy kiskutyablogot tervezek írni, mert egy barátom azt javasolta, hogy legalább 3 jót kell felsorolnom minden nap végén... És ez nem olyan könnyű... 

Kezdem az elején... Ismerkedni indultam egy mentett vizsla ügyében, egy interneten ajánlott lehetőség miatt, s megkértem Kisfiamat, tartson velem. Nálunk Ő az Ész a családban, én a szívet hozom ezerrel... Egy vizslagyerek feltérképezésére készültünk, Lajosmizsén, a Shell kút parkolójában találkoztunk volna az ideiglenes befogadóval. Naívan azt hittem, hogy majd követni kell a kocsival és elvezet minket arra a helyre, ahol találkozunk a vizslával.  Ott a helyszínen, a csomagtartóban két vizsla várta jobb sorsát. Az egyik fiú, a másik lány. A fiú szemműtéten esett át, kondícióit tekintve semmivel sem volt rosszabb, mint a lány... Két kiszemelt gazdi,- rajtunk kívül még egy házaspár-, gyakorlatilag sokkolódott a csomagtartóból kizuhanó két élethalmaz előtt. A fiút nem vitték haza. Mi nem tudtuk otthagyni a lányt. Így lett megint kiskutyánk... Egy 1,5 éves vizsla, akinek román útlevele alapján Aliska, menhelyi neve Anne, de rögvest kiderült, hogy soha senki sem hívta sehogy... Ő Anonima, vagyis Ancsi. Annyira gyorsan történt minden... 

Nem gondoltam át, sőt, hiszem, nem volt min gondolkodni, az Ész, vagyis Kisfiam azt mondta- Te döntesz, a Te kutyád lesz... Nagyon Cuki... Kedves, élénk, alig lehetett megfogni, megnyugtatni, olyan volt, mint a tűz a jégen.. Különleges. Azt sem tudtam hol vagyok- könnyeimen át... Mint mondtam, hónapok óta Emmával álmodtam, annyira hiányzott... 

Elhoztuk, gond nélkül beült és azonnal elaludt az autóban. Olyan volt, mintha ezer évet egyszerre pihenne ki...  Szombat volt, esős, fura, szürreális, felfoghatatlan... Ez a hétvége egyébként is számomra maga volt a káosz, a leszervezett programok tömkelege, ám az élet átírta, kiradírozta és átkódolta a fontossági sorrendeket. Volt, amit lerövidíthettem, volt, amit nem... Kisfiam volt az első stabil ember, én meg a folyton elmenő és hazajövő... Otthonunkban azonnal elfoglalta az ágyam, ami a szoba közepén állt és onnan uralhatta a terepet. Sajnos, más alternatívát nem tudtam kínálni neki, így két napig úgy érezte, hogy az egész az övé. Hétfőn aztán megérkezett az Ő ágya, és kiebrudaltam az enyémből, nekem is kell hol aludnom! Ez nem ment könnyen, mert valamiért csak életben maradt mostoha körülményei között, és teszem azt, lehet, hogy a kitartó makacssága volt... Nagyjából ekkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel vele. 

Ancsinak szerettem volna hívni, de meg sem rezzent... sem semmire... végül arra jutottam, hogy nem ért engem... Nem beszéltek hozzá, így nem is érti az emberi beszédet. Nem kötődik, nem reagál, fordítva szocializálódott, kint nem mer kakilni, pisilni, bent, ahogy hazaérünk... Nem ismeri a pórázt, nem tud sétálni és az első adandó alkalommal halálfélelemmel reagált a zajokra. Nem élvezi a sétát, húz, vontat és stresszel,  és nem szagol. Nem bízik senkiben, leginkább magában nem. Nem játszik, nem tudja mi az. Nem rágott, fogai fogkövesek, pedig fiatal kiskutya. Sebeit lekezeltem, megfürdettük, hogy penetráns szagából veszítsen egy kicsit, de illatos azért nem lett. Csak kevésbé büdös. Az egyetlen dolog, amit állandóan tud, az a cukiság. A világ számára ismeretlen és leginkább nem jó. Szóval, lett egy kiskutyám... Gyerekem elment vasárnap este, s maradtunk ketten az otthonunkban... Ancsi, aki nem tudja, hogy hozzá szólnak és én. 

Minden idiótaságot elkövettem, szerintem, az első napokban, amikor azt hittem, hogy csak nem emlékszik dolgokra, de már látta, tudja... nem tudja. Sosem tudta. Ő Maugli, aki életben maradt valahogy, de semmit sem tanult az első másfél évében. Nem verték, mert az emberek iránti bizalma töretlen. Sebei sem bántalmazásból származtak, inkább felakadásból, öncsonkításból. Nem törődtek vele, nem beszéltek vele, nem hallott emberi hangot, sem városi zajokat, éles, durranó, pukkanó, robbanó motor hangokat, sem fűnyírót, sem buszt, sem mentőautót... Nincs benne kötődés, csak szeretet vágy... Teltek a napok, minden séta stresszes, nyomasztó volt, nem csak neki, nekem is. Aztán szerdán jött az a motor... Nem közel, de hangosan pöfögött és kitört a pánik. Halálfélelem, fojtás a nyakörvön, menekülési ösztön, hihetetlen szomorú, de hozzáférhetetlen tudat lett a vége. Nagyon nehezen kezeltem a helyzetet, mert magam is megijedtem az állapotától. Annyit tudtam kitalálni, hogy befutok vele a belső kertbe, ahol nem hallatszik ez a motorzaj. Ám ott két gyerek labdát rugdosott a falhoz, és az egész kert rezonált a robajban... Nem tudtam fogni Őt, annyira fojtotta magát az övön, így azt találtam ki, mert már nekem is menekülhetnékem volt, hogy fussunk együtt haza. Így keveredtünk vissza a házunkhoz, fel a lépcsőn, és hosszasan pihegtünk utána. Unokatesóm kiskutyájával feljöttek ezen délután, oldani a szorongásunkat, lecsábítottak újra sétálni, jogosan, hogy ne a rossz emlék üljön a lelkünkön, de az esemény majdnem olyan intenzíven megismétlődött egy gördeszkától is. Ezek után, napokig nem jött le a lépcsőn sem. Nem tudtam és nem is akartam erőltetni, azt szerettem volna elérni, hogy visszanyerjem a bizalmát és lejöjjön magától a lépcsőn. Néha lejön, néha nem. Ha le is jön, az ajtón már magától nem megy ki. Néha sétálunk, és ha kijutunk az ajtón, még élvezi is. Kutyás közösség szeretettel fogadta, velünk tartanak, segítenek mindenben, ám néha még ez a pozitív megerősítés sem elég, hogy elinduljunk. Itt tartunk most. Mióta ez az eset megtörtént, keresek segítséget, mert rá kellett jönnöm, hogy a baj túlmutat az én kompetenciámon. Én csak egy gazdi vagyok, leszek. Számára itt olyan rehabilitációs segítség kell, ami átvezeti ezen a sok rossz élményen, megszoktatja és elfogadtatja vele ezeket a városi zajokat, következetes irányt mutat a fejlődésre, és teleírja azt az üres papírt, ami egyenlőre Ő. 

 Az első jó, hogy a világba kiküldött segítség kérésemet meghallotta egy városunkban dolgozó szakember és megnézi, mit tud tenni. Jövőhéten találkozunk, feljön hozzánk és remélem, hogy meglátja benne azt, amit én, hogy tanítható. 

A második jó, hogy a nénik szeretik a házban, és arra kértek, hogy ne vigyem vissza... Nem tenném, de jó lelkű nénik láttak már ilyet és aggódtak... 

Harmadik jó, hogy a kutyás barátaim mellénk álltak, segítenek mindennel, ötlettel, eszközzel, távirányítós pórázzal, hámmal, csonttal, bármivel, ami még nem áll rendelkezésünkre. 

Cuki, mert semmit sem tud az egész világból, csak azt, hogy ő cuki... Így lett az, aki remélem, idővel legendává nővi ki magát és nem veszít a világ ellen.  

Brno, Prága, Karlovy Vary és a kiskutya mentés

A vároldalról Prága

 Ica barátnőmmel, akit úgy is hívok a mindennapjaimban, hogy az "utazós barátnőm", megjártuk Prágát.  Ica különleges helyet foglal el az életemben. Úgy ismerkedtünk meg, hogy minden áldott nap ingáztunk a kórházba, egy azon buszon. Először azt hittem, hogy mogorva egy nőszemély, a sebészetről ismert nővér, de miután szóba álltunk egymással, kiderült, hogy lópikulát sem tudok az emberekről. Ica egy csoda. Rend van nála, legálabb is, utazások alatt. Tudja, hogy mikor, mit szeretne csinálni, és ha belefeszül is, végig csinálja a tervet. Itt jövök én a képbe, hogy néha bizony improvizálni kell. Nekem az nagyon megy, miután a járatlan utak nagy felfedezőjének tartom magam, akit vonzzanak a művészetek és a különleges dolgok, és át tudom ragasztani rajongásomat a társamra... Ica remek vevőnek és én végtelen hálásnak bizonyulok, minden utunkon, hogy elvisel. Nem egészen feszültség nélkül. Én Piranban hagytam magára és elindultam egyedül világot látni, most Ő Prágában hagyott magamra, a wc előtt, miközben Ő sörözni ment és beült egy helyiségbe, én pedig természetemnél fogva, fogcsikorgatva róttam  Prága utcáit, a Károly hidat oda-vissza 2 órán keresztül, megfagyás ellen. Ő jobban járt, mint ezt megbeszéltük egy szilvapálesz mellett a vasútállomáson, legalább nem fázott annyit. Nekem a csontomból is sugárzott a fagy, átfújt a szél, eláztatott az eső, és belső remegésem még napok múlva is elővett, meggyötört. 

Prágába évek óta készültünk, de mindig valahogy elmaradt. Két dolgot szerettem volna látni, ami nincs az útikönyvekben, és nem kifejezett turista útvonalon fekszik, az egyik a Lennon fal, a másik pedig a mozgó Kafka szobor. Az összes többiről feltételeztem, hogy meg fogják mutatni, ha már van idegenvezetőnk. Márpedig, szuper idegenvezetőnk volt, Berci. 

Utunk reggelén, hajnalban földrengés rázta meg Ausztriát, amit Magyarországon is lehetett érezni, és vicces, de számomra is okozott kellemetlenséget, csak még nem tudtam... A hajnali készülődésemben, hallottam, hogy valami történik a szobámban, és a robaj után berohantam, hogy most sikítok, ha van bent valaki, de csak az eldőlt és eltörött magas, plexi festményem romjait találtam a szoba közepén. Nem értettem, de összeszedtem a kitört darabokat, és elkönyveltem, hogy ezzel csak az utazás után tudok foglalkozni. A buszon olvastuk, hogy a hajnali földmozgás, lehet, hogy bejárta országunkat is, az biztos, hogy Dunaújvárosban tudja, hol van az Erkel kert. Festményem megrongálódott, így már nem kerülhet oda és eladásra, megmarad nekem. 

 Első megállónk Brno volt, ahol én már jártam gyerekkoromban, a vasútállomáson, és onnan hallgattuk a motoGP pályáról odaszűrődő érces karmolást. Akkor csak átutaztunk, semmit sem láttam a városból. Brno, kis gyöngy Csehországban. Régi épületeivel, piacaival, templomaival, régi házaival megfogott, kedvet csinált a további látnivalókhoz. Következő megálló már Prága volt, a szállásunkra mentünk azonnal. Egy hajón laktunk a  Moldván, amit éppen karbantartottak a nyári szezon előtt, de még így is szolgáltatásaiban hozta a színvonalat. Megvacsoráltuk madárlátta szendvicseinket és útra keltünk az éjszakai Prágában. Furcsa mód, tök olyan érzésünk volt, mintha Budapesten sétálnánk éjjel. Itt is volt volt a Pest és Budai oldal, hidak, épületek, kivilágítás, tetszetős kirakatok, békés sétálókkal multukulti és nyüzsgő világvárosnak tűnt. Otthon érzésünk volt, de azért kihoztuk ebből is a maximumot, mert vacsora helyett, mi Icával a felfedezés mezejére léptünk, és olyan dolgokat találtunk meg, amiket útitársaink nem.  A Kampa sziget melletti parkban fekete, óriás, meztelen csecsemőket ábrázoló szobrokat, a rakparton buddhista szerzetest, a Kampa múzeumban vörösmárvány lovasszobrot, és part menti park falán pedig gyönyörű utcai festményeket, graffitiket. Persze, egy Becherovka után, amit a Károly híd budai hídfőjénél ittunk, átfázás ellen. Mennyei volt! Éjjeli sétánk tele volt meglepetésekkel és szerettük, hogy a szálláson egy Staropramennel tudtunk belekóstolni Prága ízeibe, mert vacsoránkat lábon hordtuk ki. 

3, embermagasság feletti fekete óriás csecsemőt találtunk egy parkban, másztak, arcuk helyett mintha kerék ment volna át...

Táncoló ház

A folyóparton ácsorog

Másnap elutaztunk Karlovy Varyba, ami monarchiabeli fürdőpalotáiról, az itt készülő különleges ostyáról, a Kolonádáról, a fűszeres alkoholról, a Becherovkáról, a filmfesztiválról és a gejzírről híres. Úgy fogalmaztam meg magamban, hogy ez az ékszerdoboz tartogat meglepetéseket. A busz út a parkolóból, a látvány, a fíling, a wc használat, a pihenés a gejzír pavilonban, a gejzír forrásából való kortyolás ingyenes, minden más nagyon drága. De, természetesen egyszer élünk, vettünk Becherovkát hazahozásra, ostyát, amit megmelegítenek és millió kalória, ízletes, finom, és kortyoltunk a gejzír 70 fokos vizéből, ami sós és ásványos, és két korty után úgy éreztük, kiszáradtunk... Felmentünk lanovkával a Diana kilátóhoz, ahol van lift, vagy 150 lépcső, és a magasból csodálhattuk a város szerkezetét... Karlovy Vary épületei, történelmi helye és mai, filmfesztiválos jelentősége az egész várost különleges magasságokba helyezi. Fura érzés volt, hogy Jonh Travolta is látta ugyanezt, amit én, és Woody Harrelson is koptatta ezeket az utcákat, amit én. Valószinűleg, ennél közelebb sosem kerülök hozzájuk és még megannyi világsztárhoz, akiket meg sem jegyeztem... 

Karlovy Vary fürdőpalotái, ma luxus szállodák

Gejzír, az Art Deco házban tör fel és táplálja a várost. Itt lehet inni belőle, pihenni, beszívni az ásványos sós illatot, a mosdó ingyenes, az árusoktól vásárolni is lehet, kis, helyes csőrös kupicás, monarchiabeli ivópoharat. A víz 70 fokos, nem ám belehörpinteni! 

 Délután visszatértünk Prágába, és egy hosszú séta után megterveztük, hogy ma vacsorázunk, ha addig élünk is! Berci, az idegenvezetőnk adaptálta ötletemet és kívánságomat, így betervezete a programba a Lennon falat és a Kafka szobrot. Úgy éljek, kevésszer van olyan az életben, hogy ezt meg kell élned, nekem itt kettő volt és úgy is lett! Bakancslista, mint a Pál Utcai Fiúk koncert A szerelmemmel... Mint a mesében, vágytam rá és megkaptam, Prága megmutatta, amire kíváncsi voltam.

Mozgó Kafka szobor, egész órakor indul és negyed órát mozog minden irányba

Lennon fal, kultikus hely Prágában, a szabadság szimbóluma lett még a 80'-as években

 A Kismedvékben, vagy valami hasonló nevű étteremben vacsoráztunk, helyi ételt, és két korsó sört, így Svejk szellemének adózva a világ is nagyon kerek lett. Idegenvezetőnk nem hagyta annyiban Prága megismerését, rávett minket egy éjszakai metrózásra, ami ismét egy új perspektívába helyezte a várost. Másnap, már magamtól mentem le a metróba, tudván, hogy ott is van pisilde, és nem kellett 70 embert végig várnom, a nagy gyaloglás közepette. Másnap, csodás, bőséges reggeli után, a város felett húzódó kolostorban kezdtünk, majd a Királyi várban, Szent Vitus Katedrálisban, és minden gyönyörű, történelmi helyet lefelé, a belváros felé bejártunk. Minden háznak története van, mindenből árad a naprakészség melletti hagyomány tiszteltet. Tisztaság, szépség és tisztelet, ez Prága. És rengeteg turista! Elképesztő! Egy magán arborétumban is voltunk, ahol a pávák szabadon járkáltak, a magnólia még nem nyílt ki, és kövér halak úszkáltak a szökőkutas tóban. A Károly hídnál, ahol már harmadszor jártunk e pár nap alatt, és kellően ismertük minden zegét-zugát, elváltak útjaink, 2 órás szabadprogramunk lett, amit, mint fentebb említettem, én nem használtam ki túl jól, miután Icával elhagytuk egymást. Fel-alá járkáltam, fáztam, mint a kutya, hiába voltak programok a hídon, utcazenész koncertek, rajzolók, művész kirakatok, hiába tévedtem be egy keramikus meseboltjába, egy cukorka boltba, és egy bioboltba, fázásomon semmi sem segített. A szél erősen fújt, 4 fok volt és esett az eső. Azt hittem, nekem annyi. Találkozásunk után elsétáltunk az Orjolhoz, Láttuk Hrabal Aranyoroszlánját, a vendéglőt, ahol enni szokott, a Vencel téren végig gyalogoltunk, elsétáltunk a Nemzeti Színház és az Opera mellett, végül fél 5kor felszálltunk buszunkra a vasútállomáson. Itt jött a szilvapálinka, ami megmentett a megbetegedéstől, s bár magam nem választottam volna, tudom, hogy belülről kellett felmelegítenie valaminek, mert kívülről már reménytelen volt a helyzet.  Prága belém fagyasztotta azt a szuszt, ami 46 km-et engedett sétálni benne. És, még nem láttam semmit! Számtalan múzeumot, kiállítást láttam, amit meg akartam volna nézni, de nem volt rá idő. Az első helyen van az Illúziók Múzeuma, majd a vár,  Reneszánsz kiállítás, Bruegel kiállítás, minden, ami zárt ajtók mögött kincsként várakozik Prágában. Ez egy külön út, külön projekt, még nincs vége. Nem olyan, mint Budapest. Nappal már nem. Prága egyedi, utánozhatatlan, mesés. Minden épülete, szeglete, kirakata művészetről mesél. Történelme ott él, a naprakész Prágában, ahol a hidegre való tekintettel az egyik nap még fagylaltot kínáló utcai árus másnap már forralt bort, forró almalét és forró teát kínál. Lenyűgöz és térdet hajtat velem ez a város. Szóval, Őt is szeretem... 

Orjol, ezt mindenkinek látnia kell

És még a kutyamentésről pár szót. 

Azt mondogattam, hogy nem vagyok felkészülve új kutyára. De sültbolond lennék, ha nem hallgatnék a megérzéseimre, saját magamra. Hosszú hetek óta álmodom kiskutyámmal, minden áldott éjszaka beköszön zaklatott álmaimba, úgy hiányzik. Vannak napok, mikor csak bámulom az ablakon át a kertet, és vágyom kimenni, de nem teszek semmit, hetek múlnak el szabad levegő nélkül, mert a kórházba jövés-menés nem az. A Vizslamentés című oldalon sokat landoltam, miután egyszerűen nem találtam fel magam, csapongó gondolataim végén mindig ide lyukadtam ki. Vizsla. Mentés. Beszéltem két tenyésztővel is, próbáltam kitanulni, hogy így, 15 évvel később, hogyan vannak ezek a dolgok a kiskutyákkal. És akkor jött egy fotó, Anne nevű vizsláról és azt vettem észre, hogy mindig megnézem, hogy talált-e már gazdit. Még nem. Még mindig nem. Miért nem? Hogy hogy nem kell senkinek? Olyan szép. Olyan nemes. Olyan fájdalom van a szemében, hogy szeretném felvidítani. Boldognak látni. Úgy hogy, tegnap kitöltöttem a jelentkezést és az örökbefogadói nyilatkozatot, és elküldtem az égieknek, hogy határozzák meg sorsunkat. Tudom, hogy nem Emma. De úgy érzem, Ő nem akarja, hogy tovább üljek idebent. Azt akarja, hogy szeressek. És valahogy ez az Anne, emlékeztet rá... A finomsága. A kecsessége. Az alkata. Most várok és talán hétvégén találkozom Vele. Szorítsatok!