Magán(y)élet az arcvonalon túl: Alkotársak

A bejegyzés apropóját a kiállítás megnyitója adta.
Történt ugyanis, hogy Aranyi Gotti, a dunavecsei Vikár Béla Könyvtár és Művelődési Ház igazgatója álmodott egy megmozdulást, ami összehozott néhány Dunavecsén alkotó amatőr művészt egy kiállítás erejéig. Látta egyenként a munkáikat, ismerte egyenként az alkotókat, de egymás számára ismeretlenek voltak. Gotti privát üzenetben megkereste őket, előállt az ötletével, majd ezután az interneten összeeresztette a lányokat. Hogy lesz-e belőle kiállítás, arra persze garancia nem volt.
Én is a megkeresettek között voltam, és persze, nem nagyon hittem abban, hogy számomra van e csapatban bármiféle hely, lehetőség és jogosultság lenni. Nem a kishitűségem, nem az önbizalomhiány tartott vissza, hanem az a néhány munka, ami kikerült a kezemből, nem adott öntudatot nekem. Nem tudatosult, hogy ez bármiféle művészeti ág lenne, még ha amatőr, akkor sem. Én kíváncsiságból, stresszoldásként kezdtem el Vikár Béla Virágmesék c. kötetének versillusztrációit saját elképzelésemre színesíteni, 20x20 cm-es deszkára festeni.
Valahogy, így sodródtam bele. Amikor valamit csináltam, és nem tudtam megoldani, addig festettem, amíg nekem nem tetszett. Ha ez hetekig tartott, akkor hetekig ültem egy vonalon. Volt, hogy lesikáltam a festék réteget és újra kezdtem, mert annyira elrontottam. Rájöttem, hogy nagyon könnyű túlfesteni valamit, amikor már a következő ecsetvonásra nem lett volna szükség, és jaj, azt most hogy tüntessem el! Néha éreztem, kellene segítség, tudás, ami nekem nincs, de a kínlódásom ugyanakkor elfeledtette velem, hogy én csak egy altatós vagyok, és hogy kórházban élek már 18 éves korom óta... Vagyis, párszázhuszonkilecéve...
Élveztem, kikapcsolt, üdített, még írni is elfelejtettem, és inkább készítettem elő a sok motyót egy festéshez, mint kinyitottam volna a gépet és leültem volna kalimpálni... (Persze, az írás sem maradt el teljesen, láthatod, néha azért próbálkozom....)
A lányokkal, internetes csoportunkban elkezdődött közös kalandunk szerveződése, egymással való ismerkedésünk. Első reakcióm az volt, mikor megláttam alkotársaim munkáinak fényképeit, hogy nekem semmi keresnivalóm köztük! Hol vagyok én tőlük a miniatűr vásznaimmal, deszka, fiókalja, farost képeimmel?
Németh Dóri lovas grafikái elképesztőek, olyan tökéletes anatómiát tud megjeleníteni, amire nem sok ember képes sem az országban, nem túlzok, kevesen vannak a világon is. Végh T. Móni, zsigereiből művész. Ahogyan elmélyedtem munkáiban, a kritikus énem nyomult előtérbe, próbáltam rájönni, hogy hova tegyem, amit látok. Vannak művészek, akik meg tudnak örökíteni, ki tudnak fejezni egy életérzést, gondolatot, pillanatot, és vannak, akik egész világokat tudnak teremteni, hűen megjeleníteni, apró részleteiben kidolgozni és tökéletes harmóniában átadni a nézőnek. Móni mindkét dologra képes, néha az előbbit engedi dolgozni magában, néha könnyedén, lazán, erőlködés nélkül pedig alkot egy teljes, különleges világot.
A kézműves lányok csatlakozásával újabb kifejezési módok kerültek a középpontba, Betti gyöngyből készült ékszerei és Niki süthető gyurmából készült evőeszközei, ékszerei színesítették s tették tökéletessé kis csapatunkat. Ahogyan telt, múlt az idő, közelgett a kiállítás dátuma, s még mindig nem ismertük egymást személyesen, rájöttem, hogy ez a része okoz a legtöbb izgalmat bennem.
Sokáig azt hittem, ugyanis, hogy egyedül vagyok. Egyedül vagyok a másként látók között. Nem csodabogárként tekintettem magamra, inkább egyszerűen úgy, hogy nekem nem elég az, ami van. Nem elég a napi 12 óra munka, a váltóműszak okozta kavarodás, a rendszertelen életmód, az örömtelen napok, az üres ünnepek, a személytelen ajándékok. Igényem van arra, hogy csináljak valamit a saját és mások örömére, megmásíthatatlan szeretetem jeléül, lelkem rezdüléseivel a körülöttem élő barátoknak, szeretteimnek. Azt valahogyan sohasem hittem, hogy értékesek ezek az alkotások, hiszen a belé fektetett munka mögött nincsenek pedigrés iskolák, okj-tanfolyamok, zseniképzők és tehetséggondozók. Nincs mögötte semmi más, mint ami én vagyok.
Az a lehetőség, hogy kicsiny, fatornyos falumban akad még ilyen kreatív álmodó, hatalmas izgalommal töltött el. Tudom, talán tudtam mindig, hogy akadnak még többen is, de egyiküket sem volt alkalmam megismerni. Akik kiállítottak Dunavecsén, mindig önálló kiállításra való képmennyiséggel álltak elő, első sorban eladni és ismertté, elismertté akartak válni, a képek mellett összeget is megjelöltek, a profizmus határait feszegetve, nekem semmi keresnivalóm nem volt a közelükben sem...
Sokszor elmentem, végig néztem a műveket, majd minden gondolat nélkül mentem haza. Nem kaptam kedvet alkotni, mert láttam a vergődést, hogy mennyi munkájuk fekszik egy-egy képben, néha nevetséges összegért próbálják pénzzé tenni, vágyják és szomjazzák az elismerést és mekkora kudarcként élik meg, ha nem zárják elismerésben gazdagodva, anyagilag sikeresen a kiállítást. Néha eszembe jutnak Munkácsy kiállításai, amire meghirdették az időpontot, a helyet, és napokig álltak sorba az emberek, hogy lássák a képet, mert többnyire egy-egy képről volt szó. Minimális belépőért, de sok ezren mentek el és nézték meg monumentális alkotásait, akár többször is. Munkácsy nem volt vérprofi, vagyis az akkori profizmus meg sem közelíti a mainak szánt jelzőt. Mégis, tudott olyat alkotni, amiért nem egy összegben, de fizettek az emberek, s ennek bevételei tették ki jövedelmének nagy részét. Természetesen, a jó kritikákat kapott képeket el is tudta adni, és szerencsére, ezeket még most is lehet néhol látni.
Sok tipródás után, végül rájöttem, van értelme kiállítani a munkáimat, egy fajta színes könnyedséggel képviselhetem a kikapcsolódás örömeit. Az abszolút amatörizmust. Lányokkal a kiállítás előtti pillanatokban találkoztunk, és azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Értjük egymás szavait, tudjuk, miről beszél, mesél a másikunk. Legnagyobb elismeréssel néztük meg egymás munkáit, és mindannyian úgy gondoltuk, a kiállítás után is, az Alkotársak, mint amatőr művészeti társulás- együtt maradhatna. Rendszeresen kiállíthatnánk, tavasszal vagy ősszel, bővülhetnénk új tagokkal, segíthetnénk egymás munkáit. Segíthetnénk egymást az eladásban, pl. a helyi művészek munkáit választani kívánóknak elérhetőséget biztosítván, honlappal, facebook oldallal, elérhetőségekkel. Egyéb, nyilvános megjelenésben, illusztrációk készítésében, falfestésekben, alkotótáborokban való részvétellel, akár eszközök, anyagok, technikák információinak megosztásában, tanulási lehetőségekben, ezer és ezer dolgot lehet beleálmodni a lehetőségbe... Nem vagyunk egyedül, és ez nagyon jó érzéssel töltött el mindannyiunkat...

Betti, Niki, Móni, Dóri és én

Dóri, Niki, Betti, Móni és én

Az Alkotársak amatőrségében a legszebb és talán, követni való példa arra, hogy el lehet szakadni az anyagi világ okozta nyomástól, a sikeréhségtől, a hamis parolától. Akik eljöttek a kiállítás megnyitójára, nyilván önszántukból, kíváncsiságból, szeretetből vagy művészet kedvelésből tették. Nem számítottak mellbevágó képekre, s néha mégis láttam, hogy megállnak, átadják magukat, elmélyednek, és jól érzik magukat a nézelődők. Ötleteket, inspirációkat kaptak, hiszen mindannyian tudták, nem pedigrés képzőművészek, hanem hús-vér emberek képeit nézik, akik az alkotás mellett dolgoznak, gyereket nevelnek, tanulnak, tanfolyamokat vezetnek, s maguktól jutottak el arra a szintre, amit látnak. Látták maguk előtt az éjszakában festő Mónit, miután letette legkisebb gyermekét aludni és végre elmélyedhet alkotásában. Látták Dórit, amint fényképet idéző vonalaival belelát a lovak lelkébe, s megfigyeléseiből tökéletes anatómiát rajzol. Láttak engem, amint hippiségem, kreativitásom könnyedségével mázolom a festőpalettáimat festménnyé. Látták Bettit, amint tökéletes koncentrációban gyöngyökből alkot menyasszonyi nyakba való egyedi ékszereket. Nikit, amint ötleteivel, süthető gyurma segítségével egyedi ajándéktárgyakat, alkalmakra, barátoknak, ékszereket készít, s tökéletesre hajtott könyvlapok közé rejti gyűrűit.
Ezzel mind azt üzentük, hogy bármi lehetséges. Vehetsz egy rajzlapot, egy jó minőségű grafit ceruzát és leülhetsz rajzolni. Vehetsz egy fadarabot és lealapozod, és festhetsz belőle bármit, ikont vagy dolmányos varjút, te döntöd el... Vehetsz egy zacskó gyöngyöt és fűzhetsz hagyományos népi vagy egyedi, saját képzeletből született nyakláncot, süthetsz gyurmából ajándéktárgyat, bármit teszel, nincsenek korlátok, határok, tiéd az alkotás öröme, megfelelni vágyás, sötétségbe húzó depresszió, önleértékelés, kicsinyesség, anyagiasság, elismerésre sóvárgás, világ és embergyűlölet nélkül, szabadon... Hiszen, szabad vagy, pillangó! És, azt hiszem, ez a művészet igazi hivatása, az érzés, amit még amatőrként átélünk.. Minden kétséggel, kétellyel együtt, a jó érzése, tele izgalommal, szeretettel, szenvedéllyel... Senkinek sem lenne szabad ezt elfelejteni...