Ott fejeztem be, hogy hazaértem. Ám egy kicsit visszaviszlek még a kórházba, a műtét utáni estére, amikor már kialudtam magam és vártam, hogy reggel legyen.
Megnyugodva, fájdalmak között kerestem a helyem, hogyan tudnék feküdni a frissen megbolygatott szöveteimen, a kilemezezett nyakamon. Este óta tudtam, hogy tudok nyelni, de a hangom gombócos volt, a nyelésben azért volt némi kanyar, el kezdtem félni a félrenyeléstől. Tüdőmben nyál volt, jóízű, nem volt benne vér vagy sav, színtiszta nyál. Minden egyes alkalommal, mikor köhögtem, s ez szinte egész éjszaka tartott, bugyogott, fojtott, recsegett, szinte hörögtem tőle. Tudtam, hogy ez nem a szokásos reggeli dohányos köhögés, mert az sűrű, tapadós. Ez valami más. Agyam folyamatosan ellenőrzött, elemzett, és tippelgetett, hogy most jobb-e, rosszabb-e? Mi okozhatja? Tudtam, hogy a nyakamon keresztül jutottak le a gerincem mélységébe, és hogy ezért félre kellett húzni a nyelőcsövem és a légcsövem. Gondoltam, hogy biztosan akkor jutott le váladék, amikor édes kettesben félre voltak taszigálva. Majd arra gondoltam, hogy talán nem, az nagyjából már kiürült volna, talán csak az órákig tartó machináció alatt kicsit legyengültek a szövetek és most van közöttük még minimális átjárás. pl. fekvésükben még nem nyerték el eredeti helyüket, és anatómiailag közlekedik köztük a nyál. Ennél a variációnál maradtam. Még nem az igazi ez a nyelés. Reggelre kicsit jobban kitisztult, de miután elszunyókáltam, újra kezdődött az egész recsegés a tüdőmből. Gondoltam, megkérdezem a nővéreket, náluk hitelesebb forrást nem is találhattam volna, hiszen nem én vagyok az egyetlen nyaki gerinc sérves, akit láttak műtét után.
- Ez normális, - mondta az ügyeletes nővér- az órákig tartó lélegeztetés okozza ezt a hurutot, a letapadt váladék távozik, amit megmozgattak, felszabadítottak a lélegeztetéssel. Magának mondjam? Tudhatná!- szólt kissé csípősen, de végül is válaszolt a kérdésemre.
Éreztem benne az élt magamra nézve, és meg is válaszoltam, de Ő már nem hallotta... (csakminem szoktukmondanimertnemlátjukabetegeketműtétutánhogyutánanapokigtetszikmajdfulladni!)
Elfogadtam a helyzetet, s leginkább a válasz azon részét üdvözöltem örömmel, hogy ez normális... Ám, ez engem nagyon kínzott. Fájt a köhögés, és sosem tudtam úgy levegőt venni, hogy ne legyen utánpótlás a hörgésben. Szerencsétlenkedésem végül megunva, előhalásztam a kézitáskámból a Ventolin spray-t, és befújtam két puffot. Jobb lett a helyzet. Tisztább lett a levegő, a hörgőim kitágultak, jött az áldott szusz, kínzó recsegés nélkül... Innentől kezdve, este, lefekvés előtt mindig fújtam két puffot, hogy tudjak feküdni hörgés nélkül. Ez az állapot a harmadik nap végére javult, elhagytam a puffokat, de ott volt a spray kezem ügyében napokig. Biztos, ami biztos.
Az első, műtét utáni napon kihúzták a drént a nyakamból, kisebb kellemetlenségnek éltem meg, hol volt ez az éjszakai szerencsétlenkedéstől! Ez után hamar felkelhettem, és próbálgattam az erőmet. Először csak az ágy körül, majd egyre messzebb, egészen a fürdőig merészkedtem. Olyan euforikusan éltem meg a mozgást, hogy tulajdonképpen mindenki bevette, hogy jól vagyok. Én is. Délutánra már lementem a parkba, az estét lent töltöttem a padon Tamival. Közben, rájöttem, hogy fáradékony vagyok, de ez belefért a kalapba. Este aludtam a gyógyszerektől, majdnem reggelig jóízűen....
Ugyanis, a kórházban töltött idő alatt este mindig megkérdezte az éjszakás nővér, hogy kérek-e altatót? Négyen voltunk a kórteremben, persze, hogy kértem. Jó szobatársaim voltak, de a négyféle szuszogáshoz kicsi volt a szoba. Gondoltam, amíg itt vagyok, az alatt nem fogok rászokni az altatókra, így kértem mindig egy Frontint az esti fájdalomcsillapító mellé. Arra hamar rájöttem, hogy amit nap közben kapok, és a műtét előtt is rendszeresen szedtem, az nem elég az éjszakai elalváshoz, így este kaptam egy Voltaren tablettát pluszba. Második este e kombinációtól aludtam hajnal háromig, de onnan aztán egy percet se. Hogy mit csináltam hajnal háromtól reggelig? Mocorogtam, fészkelődtem, felkeltem és lefeküdtem, majd lementem a falatnyi parkba, sétáltam, elszívtam egy cigit, majd felmentem, lefeküdtem, felkeltem, fürödtem, tiszta pizsit húztam, olvastam, felkeltem, lefeküdtem stb... Reggel aztán nyögve szunyókáltam, és tudat alatt vártam a fájdalomcsillapítót és a reggelit, mint a messiást. Hamar rájöttem, az életemért eszem. Minden egyes falat, ami lement a torkomon, sínezte, rugalmasította a a nyelőcsövem, kényszerítve arra, hogy visszatérjen eredeti pozíciójába. A kanyart néha még most is érzem, de már csak minimálisan. Óvatosan kezdtem, minden falatot folyadékkal küldtem le, hogy könnyű útja legyen, gyors, határozott nyelésre koncentráltam. Nyeléskor nem volt fájdalom, elnyomta az életöröm, hogy tudok enni! Majd ezt azért bevontam egy természetesebb megfogalmazásba, miszerint, jól vagyok. Aki enni tud, életben marad.
Harmadik nap pedig hazaengedtek... Hajnal 3 óta nem aludtam, így bóklászásomkor megkérdeztem a nővért, hogy mit tanácsol, hogyan álljak lábra műtét után? Mi szokott bejönni a betegeknek, adjon valamilyen támpontot...
- Pihenés, gyógytorna, hason ne aludjon, ne emeljen, ne hajoljon, mást nem tudok mondani... - mondta kedvesen, és én ezt is megköszöntem. Marcell barátom jött értem, 11 körül léptünk ki a kórház kapuján. Menekülés érzésem volt, de nem azért, hogy rossz sorom volt, hanem annyira vonzó volt az otthonom. Haza akartam menni... Annyi időm volt reggel, hogy a kórházi patika nyitása után kiváltottam a felírt gyógyszereket, Clexane-t, Mydeton-t és Aflamin-t, elmentem nyaki CT-re, és ennyi. Készen álltam hazatérni.
Fáradt voltam. A nemalvástól, a délutáni látogatóktól, akik nem csak hozzám, hanem leginkább a szobatársaimhoz jöttek. Sajnálom, hogy a klasszikus csendes pihenő kiment a divatból és elszabadulhattak a látogatók. Mikor el tudtam volna délután szunyókálni, mert elfáradtam délelőtt, a mellettem lévő betegek mellett egyenként négyen, öten ücsörögtek reggeltől késő estig. Férfiak, nők vegyesen. Egyik betegtársam nagyon nem irigyeltem, hiszen egész nap tömték. Mire felocsúdtam, megetettek vele egy két személyes, bőséges reggelit, egy lakodalomnyi, több fogásos főtt kaját, hat lekváros buktával, kávéval is megtömték estére, mint akinek erre mind szüksége van a felépüléshez. Én megkértem a rokonaimat, barátaimat, ne hozzanak kaját, itt kapok, jóízű és pont elég. Nincs többre szükségem. Volt teasütim, azt tudtam eszegetni, ha netán megéheznék, tudtam magamnak teát csinálni, és bőven elég volt minden, amit kaptam. (A család hitetlenkedése azt gondolom, a rég múlt egészségügyére vezethető vissza...) A betegtársaim több hétre való kaját tömtek a közös beteghűtőbe, ahova aztán nem tudtak kijárni, akkor sem, ha megéheztek volna... Messze volt. Nyilván, ez mind ott rohadt, míg a nővérek vagy a takinéni ki nem dobta... Felesleges pénzkidobás volt. Rájöttem, amire a betegnek szüksége van, az az ásványvíz, leginkább buborék mentes, instant vagy gyorsan elkészíthető tea, esetleg nescafé, némi keksz féle, és ennyi. Forró vizet lehet kérni a nővérektől, a többiről a kórház gondoskodik.
Marcell sokat került a városban, hogy jó utat választva, trauma mentesen hozzon haza. Keveset zötykölődve, kitámasztva magam utaztam, fanyarul mosolyogva meséltem kellemetlenségeimet, az első napok esszenciáit. Itthon várt Gyermekem és az Anyukám, épp együtt főzték nekem az ebédet, mire elvackolódtam, már ehettem is. Egészen estig nem találtam a helyem. Az öröm, hogy itthon vagyok, hogy sikerült a Gyermekem kressz-vizsgája, kicsit túl pörgetett, azután elerőtlenített a halmozódó fáradság. Hiába feküdtem a saját ágyamban, nem találtam jó pozíciót. Bevettem a felírt gyógyszereket, vártam a jótékony hatást, de nem történt semmi. A másik probléma, amivel meg kellet volna küzdenem, a fájdalomcsillapítás volt, ami szintén abba a kategóriába tartozik, hogy tudhattam volna... Tudtam én, csak nem gondoltam...
Iszonyatosan fájt a hátam, a vállam, a nyakam. Eleven lüktetés volt minden kísérlet, sem feküdni, se ülni, se támaszkodni nem tudtam egy idő után. És ez így ment egész éjjel. Hajnal 5 óra körül már nem bírtam tovább, bekötöttem a béna bal kezemmel egy infúziót a jobb kezembe, és leengedtem magamnak egy Voltarent hígítva. Azután kimostam a szőnyeget, a lepedőt, felmostam magam után, hogy mire a Gyerek felébred, ne higgye azt, hogy vágóhídon vagyunk. Minden csupa vér volt, mert a bal kezemmel nem tudtam finom mozdulatokat kivitelezni, így volt néhány perc, mikor csak néztem, hogy hogyan folyik a vérem bele a papucsomba, az ágyamra, a földre. Őrült voltam. Őrülésig fokozódott fájdalom vette át az irányítást, csak azt tudtam, hogy ha nem kapok gyógyszert, elveszítem az önuralmam. Hogy miért nem szúrtam magam combon? Megtehettem volna, de attól valahogy jobban tartottam, mint a vénázástól. Hajnal 5-ig eljutottam ugyanis arra a felismerésre, hogy azt kell csinálnom, amihez értek. Értek a vénázáshoz és értek (?) a fájdalomcsillapításhoz. Még Fiam betegségekor hazahordott 1 db fájdalomcsillapítót és vénás eszközöket használtam fel, semmi másom nem volt otthon. Nem voltam felkészülve a kórház nélküli, korrekt fájdalomcsillapítás lehetséges módozataira. Sem aludni, sem pihenni nem tudtam, akkor már több, mint 24 órája. Alig vártam, hogy reggel 8 óra legyen és megkérdezhessem Simon Évit, mit csinál, nem tudna átjönni, ellátni engem? Évi nagyon bölcsen azonnal azt javasolta, hogy orvos! Felhívtam Tóth Főorvosnőt, aki azonnal tudta, mi a baj... Ha be tudok menni, menjek be azonnal, segítenek. Naná, hogy... Infúzióban fájdalomcsillapító, estére ütős fájdalomcsillapító cseppek, altatószer, ez nem megy most másként... Bevánszorogtam, vitt a fájdalom, szerintem levitt volna a térképről. Kaptam egy flaska Neodolpasse- infúzió felét, majd hazajöttem, s itthon leengedtem a másik felét. Gyógyszereket félre tettem, hogy este kiegészítem, ha kell, de megpróbáltam ezután elaludni. Két óra is elmúlt, mire elaludtam, végkimerülésben. Egy óra múlva az Anyukám keltett fel, mert megérezte, hogy baj van, és látni akart engem. Hozott friss kaját, megetetett, és miután látta, hogy már jobban vagyok, haza is ment. Este hatkor vettem be altatót és a Contramal cseppeket, és másnap negyed 5-ig aludtam. Napokig ezt a terápiát űztem, gondosan beszámolva Főorvosnőnek, hogy hol tartok, majd lassan megfeleztem az altatót, lecsökkentettem az éjszakai cseppeket, s mire elfogyott egy hét alatt, már nem is volt rá szükségem. Nap közben néha még bevettem egy-egy kiegészítésnek szánt Xiloxot, de kb. három napja nincs már semmilyen kiegészítés. Most, két hetesen és három naposan jutottam el oda, hogy stabilan csak azt szedem, amit a kórházban, műtét utáni időszakra kiírtak. És elég.
Sokan megkérdezték, hogy ha nem te vagy, ha nem tudod, hogy mit kellene tenned akkor a mezei ember honnan tudná, hogy hogyan kezelje magát? Jogos.
Én erre azt tudom mondani, hogy a mezei ember kihívja az orvost, az ügyeletet, akik ellátják injekcióval, tanácsokkal, receptekkel, vagy felhívja éjnek évadján az operáló orvost, hogy most mit tegyen, s bár azt fogja mondani, hogy szedjen fájdalomcsillapítót, mert mást nem is tud mondani, - én nem. Ha nem féltem volna az enyhe fájdalomcsillapító túladagolásától, bevettem volna még vagy 5-öt. De féltem. És mert tisztelem a határaimat, a szervezetemet, meg sem próbáltam mérgezésig gyógyszerezni magam. Kihúztam, ameddig csak tudtam, és azt tettem, amihez a legjobban értek, bekötöttem egy infúziót magamnak. Szar az élet, hogy nem működött a bal kezem a maga bénaságában, de végül is, ez a véna kitartott még másnapig. Azután, emberi időben segítséget kértem. És el is fogadtam. És hálásan gondolok arra, hogy volt kihez, kikhez fordulnom... Közel 35 órát töltöttem ébren, fájdalomban, kínzó tehetetlenségben, mert nem voltam felkészülve erre a műtétre, erre a műtét utáni időszakra. Nem tudtam, hogy ez a műtét nem másnap a legrosszabb, hanem két három nappal a műtét után. Akkor van ugyanis az ödéma szak, amikor a megbolygatott szövetek, a beépített fémekkel szűkített helyen akkora nyomást fejtenek ki, úgy megduzzadnak, hogy elviselhetetlenné, tolerálhatatlanná válik a fájdalom. Ennek lecsengése napokig tartott, és ezen túl lendülve, már érzetem némi örömet, hogy végül is, minden rendben ment... Igen. Nagyjából... Gyorsan regenerálódom, sok mindent vissza tudtam venni a kezembe, már nem vagyok kiszolgáltatott. Vezetni még nem tudok. Minden mást megoldok. Tudatosan teszem a dolgom, s kombinálom pihenéssel. Ha sokat vagyok talpon, elrendelek egy fél óra vízszintest, bármit is jelent ez, olvasást, vagy nyomozást Poirot-val... Néha festek, de ha elfáradok, simán félre teszem, nincs alkotó láz, tudatosság van, fegyelem. Önfegyelem. Mert rájöttem, a gyógyuláshoz, leginkább arra van szüksége a betegnek...
 |
| Boldog vágta még várat magára, de kutyával bandukolni már én is tudok... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése