Eddig nem volt zökkenő mentes utam, és sokszor olyan dolgok vetettek vissza a gyógyulásban, amire nem is számítottam, valahogy azt hittem, hogy a lábra állás könnyebb lesz...
Az első időszakban, még a gallérban, mereven mozogtam, és nem vagyok biztos abban, hogy nem tudtam volna elfordítani a fejem, csak épp nem tűnt időszerűnek, hogy megpróbáljam, később pedig olyan kötötté vált a nyakam, és úgy elgyengültek a nyakizmaim, hogy nem is mertem volna forgatni a fejem. Szépen, lassan, de biztosan kialakult a testből fordulás, a robotüzemmód, amiben nagyon hamar elfáradtam. Igazából, sosem voltam merész vagy kockázat vállalós a betegségem során, mindig inkább az óvatos, megfontolt nyomit szerettem volna magamban kiérlelni. Konkrétan, ez sikerült. Olyan tökéletesen alakítottam ki a napirendemet, szedtem sorrendbe a feladataimat, az általam még bevállalható és kivitelezhető munkákat, hogy pontosan délben el is fáradtam, így ledőltem egy kis szunyókálásra. Így esett az nap is, mikor a kiállításunk megnyitójára kellett volna igyekeznem, hogy elaludtam. Nem keveset, majdnem két órát szunyókáltam, s mire felriadtam, már indulnom is kellett volna. Persze, tötymörögtem, molyoltam, levittem a kutyát, és csak utána kezdtem rendbe szedni magam, autóba ültem, levettem a gallért és átvezettem Dunavecsére, s épp, hogy odaértem elrendezni még a maradék képeimet. Végül ez is sikerült, s megajándékozottnak éreztem magam, hogy így még nyomin is, érnek pozitív élmények engem.
Nem először vezettem, mert az autóm életben tartása végett már kétszer beültem, beindítottam, és mentem itt a városban egy keveset, hogy ne merüljön le az akkumulátor. Mire csütörtöki napon megbeszélésre kellett volna mennem, illetve a kiállításomat berendezni, na, akkor merült le végleg és meg sem nyekkent. Egész nap törtem a fejem, hogy hogyan fogom beindítani délután fél háromkor, mert legkésőbb ekkor kell elindulnom, hogy oda is érjek.... Felhívtam minden unokatesómat, aki elérhető volt, van-e bikázó kábel a tulajdonukban és oda tudják-e adni a kellő időben? Buktának volt, el is hozta, én pedig addig kinyomtattam az internetről, hogy hogyan kell használni. Persze, az autó nem indult el a töltés ellenére sem, végül egy férfiember segítségével betolták a kicsikét, én csak amatőrködtem benne, természetesen nem vettem részt a betolásban. Az első méterek után energiát kapott, és úgy felbőgött a motor, hogy zengett az egész környék. Majd elindultam, bőgő motorral, mentem egy keveset a városban, és próbáltam úgy csinálni, mint aki nincs is az autóban. Olyan hihetetlen hangorkánt produkált az elállítódott alapjáratával, hogy legszívesebben a föld alá bújtam volna a szégyenkezéstől... Mint amikor a suhancok bőgetik egy jó nő mellett... Néha behunytam a szemem, hátha nem veszem észre, hogy mennyire kínos ez az egész, és csak remélni mertem, hogy egy kisebb kör után, ha leállítom, akkor már magától elindul és visszaáll az alapjárat is. Így lett. Kitört a normális működés, és nagy sóhajok közepette átgurultam a dolgomra. Na persze, nem az autó hibája, hogy egy hónap üzemszünet után nem működött tökéletesen. De vannak angyalok, és ezt nem csak azóta tudom, hogy nem tolattam neki senkinek, nem fordultam bele senkibe, és nem gázoltam el senkit az elmúlt időszakban... Voltak helyzetek, amiket nem láttam, hiába forogtam vállból, nem sikerült belátnom az egész terepet, és féltem is attól, hogy ez ki fog tiltani engem a forgalomból. Egészen addig nem közlekedtem rendszeresen, amíg valamennyire nem tudtam használni a fejem, és nem csak gondolkodásra... Igyekeztem megtenni erőből, akaratból a benézést, és ez valamennyire oldotta a görcsös izmaimat. Több, mint egy hónap után, végül sikerült segítséggel elfordítani a fejem, de ennek is van egy kis története...
Ugyanis, mikor letelt az egy hónap, műtéttől számítva, elkezdtem szervezni a gyógytornámat, amitől én azt vártam, hogy meg kapom azt a segítséget, amivel a nyakamat tudom mozgatni, a vállamból elmúlik a fájdalom, és tudok majd ülni egy kicsit sajgó hát nélkül. Elmentem a kórházba, kértem időpontot a gyógytornászoktól, becsülettel kivártam a soromat, majd abban a szűkre szabott negyed órában sikerült is bejutnom színük elé. Hárman voltak a munkafelvételnél, mikor is megbeszélik a beteggel a lehetőségeket, alkalmakat, előjegyzik a tornára. Egyikük gyógytornász, a másikuk gyógymasszőr, a harmadik pedig nem is tudom, milyen minőségben volt jelen, de gondolom egy csapatot alkottak. Elővettem a leleteimet, kórházi zárójelentésemet, és türelmesen vártam, hogy végig olvassák mindhárman. A csend az feltűnt volna, de nem figyeltem fel semmire. Annyira vártam már, hogy elkezdhessem, hogy másra sem tudtam koncentrálni, csak a következő időszakra.
- Ne haragudjon, de ezt.... mi nem vállaljuk el. Magához sem merünk nyúlni. Ne haragudjon, de csak ártanánk magának, ehhez speciális torna kell. Mekenzi-t pedig itt nem végezhetünk, nincs meg hozzá a képesítésünk. Ehhez fel kell járnia Budapestre. Beüti a gugliba, ott utána tud nézni... Sajnálom... De ezt mi nem vállaljuk el.
Nagyon bután néztem, valahogy nem erre számítottam. Kicsit összeomlottam, mert dühösen tiltakoztam, és összehordtam hetet-havat, alig tudtak kezelni engem, így tudom rekonstruálni az egészet. Végül nagyon nehezen, hogy megnyugtassanak beleegyeztek, hogy legalább a kezemmel foglalkoznak, ha már itt lakom egy köpésre, hiszen pár hete átvágtam a körmömön át a fél ujjam, mert nem vettem észre, hogy nincs behajlítva és sajnos, fájdalmat sem éreztem sem akkor, sem később... Ekkor is megrendültem saját magamtól, hiszen nem attól lettem rosszul, hogy fáj a megskalpolt ujjam, hanem hogy nem...
Izgatott voltam az egésztől, teljesen összezavarodtam, hogy mi az, hogy nem segítenek...? Felhívtam Simit, aki azonnal higgadtan felmérte, hogy nem arról van szó, hogy nem akarnak, hanem mert nem tudnak segíteni. - Rendes tőlük, hogy nem hitegetnek, de az milyen már, hogy nincs itt senki, aki ilyen gyógytornával foglalkozik? Nem Te vagy az első, akinek ez a betegsége és nem is az utolsó, gondolom... Na, nézzük, mi az a mekenzi!
Kiderítettük, hogy több helyen van ilyen speciális gyógytornához értő klinika, de mind fizetős, és nem olcsó mulatság. Ettől megint csak dühös lettem, hogy én ezt miből fogom kifizetni? Hiszen utazással együtt alkalmanként kb. 10 ezer forintot kell számítanom a gyógytornára... Duzzogtam még egy kicsit, sőt, szerintem napokig duzzogtam, mire Majoros barátnőm lekapott a tíz körmömről, hogy akkor mire vársz? Ha ez az út, akkor mi az, ami visszatart? Az anyagiak? Gondold végig, ha fél évet maradsz otthon és nem javulsz, akkor mennyi pénztől esel el, vagy ha három hónap alatt rendbe szednek, és visszatérhetsz dolgozni, ez az egész megtérül... Bele kell fektetned az egészségedbe, hogy ne csak robot legyél, és ne fájjon semmi, és már mondtam, hogy hallottam egy klinikáról, ahol nagyon jók és segítenek... Megszerzem az elérhetőséget, hívd fel őket, jó?
Felhívtam a Súlypont Izületklinikát, az Ő ajánlása szerint, és már másnap bejelentkeztem egy ingyenes állapot felmérésre. Lesz,a mi lesz... Muszáj segítséget kérnem, mert egyedül nem merem elfordítani a fejem. Egy keddi napon felutaztam Pestre, végig rázott, zúzott a busz, olyan fájdalmak közepette érkeztem fel a Népligetbe, hogy majdnem ott maradtam a pályaudvaron. Koncentrálnom kellett a következő lépésekre, vettem jegyeket, elmetróztam a Nyugatiig, onnan átgyalogoltam a Margit hídon, és a Frankel Leó utcában meg is találtam a klinikát. Jól ismerem a környéket, hiszen itt éltek férjem szülei, rengeteg időt csavarogtunk a környéken. Ismertem minden szegletét, üzletét a budai hídfőnek, olyan volt, mintha hazamentem volna. Persze, megváltozott, én is megváltoztam, már nem kerestem ismerős arcokat, Bizsu vizslát a bácsival, sem a tojásmaffiás nénit... Becsengettem, bebocsájtottak, és kezembe is nyomtak egy általános kérdőívet a fájdalmaimról, panaszaimról, tüneteimről. Gondosan kitöltöttem, és azonnal be is hívtak egy tornaterembe. Levetkőztettek és fényképeket csináltak a testemről. Nyugodj meg, semmi visszaélésre okot adó fotó nem készült, csak csupán a megnyomisodott tartásomat mérték egy négyzethálós táblához. Azonnal láttam, mi a baj... Nem csak el van görbülve a gerincem, de el is van csavarodva. A jobb csípőm több cm-el feljebb van, mint a másik. A vállaim is aszimetrikusak, súlypontom pedig a bokám helyett a talpam közepe, jobb széle felé irányul, ahol télen fáradásos törés volt a lábamon, pont oda. Amilyen sutyerák vagyok, már akkor is adott jeleket a testem, csak én nem megérteni akartam, hanem túlélni, és nem foglalkoztam a miértekkel... Dolgoztam tovább.... Ez lett a vége. Úgy nézek ki, mint Mrs. Quasimodó, és nagyon kevés esélyem van rá, hogy valaha fájdalom mentes leszek. Ha leszek, leszek, nagyon boldog leszek, ezt azonnal megfogadtam!
Szinte azonnal tudtam, jó helyen járok. Keményen leosztott az állapot felmérőm, hogy nem csinálhatom azt, amit eddig, ha nem változtatok a körülményeimen. Hiába tornázom, ha nem változtatok a terhelésemen, és visszamegyek ugyanoda, ugyanúgy, és összeroppan a gerincem. nem kell sok neki. Annyira kompenzáltam már a tartásommal, kihasználtam minden fizikai lehetőségemet, nincs tovább. Vége van. 5 gerincsérv, egyet megoperáltak, de a megmaradó néggyel sem lehet vidáman tovább ügetni, kezelni kell a helyzetet. Segítenek. Ez nem kérdés. De a siker, nem rajtuk múlik. Azon, hogy mit tudok változtatni a helyzetemen... Ennyiben maradtunk. ő az én értelmemre apellált, én pedig a segítségükre. Így vágtunk neki a közös munkának.
Az első gyógytorna órán végül, sikerült elfordítani a fejem. hihetetlen érzés volt! Tele félelemmel és fájdalommal, feszüléssel, de hihetetlen érzés volt! Katarzis! A megtanított gyógytorna gyakorlatokat itthon is minden nap csinálnom kell, erre építettem fel az itthonlétemet. Beiktattam a kutyaséta után, zuhanyozás elé. Sok mindent meg is tudtam, amire soha nem is gondoltam... Azt mondta a hölgy a klinikán, hogy nem azért kell napi két liter folyadékot meginni, hogy a vesénk jól dolgozzon, hanem hogy a porkorongokra is jusson. Ennél kevesebb bevitt folyadék nem jut el a porckorongokig, s aki sérvesedésre hajlamos, vagy gyengébb a gerince, rossza a tartása, innen egyenes út vezet a sérvek kialakulásához. Belegondoltam, hogy mikor ittam én napi két liter folyadékot? Szerintem soha. És azt is megtudtam, hogy reggel nem szabad felkelés után tornázni, se nagyon futni, egy jó fél órának el kell telnie a mozgás előtt, mert ilyenkor a legsérülékenyebbek a porckorongok. Telve vannak az éjszaka felvett folyadékkal, s még nem állt helyre az egyensúly, kell némi gravitáció, hogy kipréselődjön belőlük a víz, stabil legyen a tartás. Eszembe véstem minden fontos információt, és igyekszem szem előtt tartani, hogy ne ártsak öntudatlanul magamnak, ennek a testnek, aki áldozatot hozott értem, a családomért, és aki most fájdalommal fizet minden figyelmetlenségemért. Annyira sajnálom, hogy béna vagyok, voltam észre venni, megérteni, mi zajlik bennem, kívülem...
És néha elhiszem, hogy lehetne könnyebb is, de én ehhez vagyok szokva, hogy megyek, csinálom, teszem a dolgom.
Érnie kell még annak, hogy hogyan tovább... Addig is, két hetente vissza kell mennem újabb gyakorlatokért, hiszen lépésről lépésre haladunk. A nyújtás az első, amire építkezünk. Van még egy-két hónapom, míg újra képes leszek fájdalom nélkül lenni, viszonylag hosszú út áll még előttem, s minden torna után érzem, hogy a mozgásom jobb, de a fájdalom komolyabb, a gerinc kisizületi artrózisom dolgozik. Nem adják ingyen a mozgás örömét, ezt is minden nap újra tanulom. Miközben fájok és néha sírni szeretnék a tehetetlenségtől, eszembe jut Dóczy Ági aranymondása: fő a laza lélektartás és a nyuszi tekintet.... Gyakorolom....És ez segít....
És néha elhiszem, hogy lehetne könnyebb is, de én ehhez vagyok szokva, hogy megyek, csinálom, teszem a dolgom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése