Rehab - 2.

Másfél hónapja vagyok túl a műtéten. A fémek szépen beépültek, a nyakamon a heg lassan, kisebb visszaesés után csak elindult a gyógyulás útján, a kezem mozog, mára már nem vagyok korlátozott. Még is, szeretnék néhány nagyon fontos dologra emlékezni ebből az időszakból.

Eddig nem volt zökkenő mentes utam, és sokszor olyan dolgok vetettek vissza a gyógyulásban, amire nem is számítottam, valahogy azt hittem, hogy a lábra állás könnyebb lesz... 

Az első időszakban, még a gallérban, mereven mozogtam, és nem vagyok biztos abban, hogy nem tudtam volna elfordítani a fejem, csak épp nem tűnt időszerűnek, hogy megpróbáljam, később pedig olyan kötötté vált a nyakam, és úgy elgyengültek a nyakizmaim, hogy nem is mertem volna forgatni a fejem. Szépen, lassan, de biztosan kialakult a testből fordulás, a robotüzemmód, amiben nagyon hamar elfáradtam. Igazából, sosem voltam merész vagy kockázat vállalós a betegségem során, mindig inkább az óvatos, megfontolt nyomit szerettem volna magamban kiérlelni. Konkrétan, ez sikerült. Olyan tökéletesen alakítottam ki a napirendemet, szedtem sorrendbe a feladataimat, az általam még bevállalható és  kivitelezhető munkákat, hogy pontosan délben el is fáradtam, így ledőltem egy kis szunyókálásra. Így esett az nap is, mikor a kiállításunk megnyitójára kellett volna igyekeznem, hogy elaludtam. Nem keveset, majdnem két órát szunyókáltam, s mire felriadtam, már indulnom is kellett volna. Persze, tötymörögtem, molyoltam, levittem a kutyát, és csak utána kezdtem rendbe szedni magam, autóba ültem, levettem a gallért és átvezettem Dunavecsére, s épp, hogy odaértem elrendezni még a maradék képeimet. Végül ez is sikerült, s megajándékozottnak éreztem magam, hogy így még nyomin is, érnek pozitív élmények engem. 

Nem először vezettem, mert az autóm életben tartása végett már kétszer beültem, beindítottam, és mentem itt a városban egy keveset, hogy ne merüljön le az akkumulátor. Mire csütörtöki napon megbeszélésre kellett volna mennem, illetve a kiállításomat berendezni, na, akkor merült le végleg és meg sem nyekkent. Egész nap törtem a fejem, hogy hogyan fogom beindítani délután fél háromkor, mert legkésőbb ekkor kell elindulnom, hogy oda is érjek.... Felhívtam minden unokatesómat, aki elérhető volt, van-e bikázó kábel a tulajdonukban és oda tudják-e adni a kellő időben? Buktának volt, el is hozta, én pedig addig kinyomtattam az internetről, hogy hogyan kell használni. Persze, az autó nem indult el a töltés ellenére sem, végül egy férfiember segítségével betolták a kicsikét, én csak amatőrködtem benne, természetesen nem vettem részt a betolásban. Az első méterek után energiát kapott, és úgy felbőgött a motor, hogy zengett az egész környék. Majd elindultam, bőgő motorral, mentem egy keveset a városban, és próbáltam úgy csinálni, mint aki nincs is az autóban. Olyan hihetetlen hangorkánt produkált az elállítódott alapjáratával, hogy legszívesebben a föld alá bújtam volna a szégyenkezéstől... Mint amikor a suhancok bőgetik egy jó nő mellett... Néha behunytam a szemem, hátha nem veszem észre, hogy mennyire kínos ez az egész, és csak remélni mertem, hogy egy kisebb kör után, ha leállítom, akkor már magától elindul és visszaáll az alapjárat is. Így lett. Kitört a normális működés, és nagy sóhajok közepette átgurultam a dolgomra. Na persze, nem az autó hibája, hogy egy hónap üzemszünet után nem működött tökéletesen. De vannak angyalok, és ezt nem csak azóta tudom, hogy nem tolattam neki senkinek, nem fordultam bele senkibe, és nem gázoltam el senkit az elmúlt időszakban... Voltak helyzetek, amiket nem láttam, hiába forogtam vállból, nem sikerült belátnom az egész terepet, és féltem is attól, hogy ez ki fog tiltani engem a forgalomból. Egészen addig nem közlekedtem rendszeresen, amíg valamennyire nem tudtam használni a fejem, és nem csak gondolkodásra... Igyekeztem megtenni erőből, akaratból a benézést, és ez valamennyire oldotta a görcsös izmaimat. Több, mint egy hónap után, végül sikerült segítséggel elfordítani a fejem, de ennek is van egy kis története... 

Ugyanis, mikor letelt az egy hónap, műtéttől számítva, elkezdtem szervezni a gyógytornámat, amitől én azt vártam, hogy meg kapom azt a segítséget, amivel a nyakamat tudom mozgatni, a vállamból elmúlik a fájdalom, és tudok majd ülni egy kicsit sajgó hát nélkül. Elmentem a kórházba, kértem időpontot a gyógytornászoktól, becsülettel kivártam a soromat, majd abban a szűkre szabott negyed órában sikerült is bejutnom színük elé. Hárman voltak a munkafelvételnél, mikor is megbeszélik a beteggel a lehetőségeket, alkalmakat, előjegyzik a tornára. Egyikük gyógytornász, a másikuk gyógymasszőr, a harmadik pedig nem is tudom, milyen minőségben volt jelen, de gondolom egy csapatot alkottak. Elővettem a leleteimet, kórházi zárójelentésemet, és türelmesen vártam, hogy végig olvassák mindhárman. A csend az feltűnt volna, de nem figyeltem fel semmire. Annyira vártam már, hogy elkezdhessem, hogy másra sem tudtam koncentrálni, csak a következő időszakra. 

- Ne haragudjon, de ezt.... mi nem vállaljuk el. Magához sem merünk nyúlni. Ne haragudjon, de csak ártanánk magának, ehhez speciális torna kell. Mekenzi-t pedig itt nem végezhetünk, nincs meg hozzá a képesítésünk. Ehhez fel kell járnia Budapestre. Beüti a gugliba, ott utána tud nézni... Sajnálom... De ezt mi nem vállaljuk el. 

Nagyon bután néztem, valahogy nem erre számítottam. Kicsit összeomlottam, mert dühösen tiltakoztam, és összehordtam hetet-havat, alig tudtak kezelni engem, így tudom rekonstruálni az egészet. Végül nagyon nehezen, hogy megnyugtassanak beleegyeztek, hogy legalább a kezemmel foglalkoznak, ha már itt lakom egy köpésre, hiszen pár hete átvágtam a körmömön át a fél ujjam, mert nem vettem észre, hogy nincs behajlítva és sajnos, fájdalmat sem éreztem sem akkor, sem később... Ekkor is megrendültem saját magamtól, hiszen nem attól lettem rosszul, hogy fáj a megskalpolt ujjam, hanem hogy nem... 

Izgatott voltam az egésztől, teljesen összezavarodtam, hogy mi az, hogy nem segítenek...? Felhívtam Simit, aki azonnal higgadtan felmérte, hogy nem arról van szó, hogy nem akarnak, hanem mert nem tudnak segíteni. - Rendes tőlük, hogy nem hitegetnek, de az milyen már, hogy nincs itt senki, aki ilyen gyógytornával foglalkozik? Nem Te vagy az első, akinek ez a betegsége és nem is az utolsó, gondolom... Na, nézzük, mi az a mekenzi! 

Kiderítettük, hogy több helyen van ilyen speciális gyógytornához értő klinika, de mind fizetős, és nem olcsó mulatság. Ettől megint csak dühös lettem, hogy én ezt miből fogom kifizetni? Hiszen utazással együtt alkalmanként kb. 10 ezer forintot kell számítanom a gyógytornára... Duzzogtam még egy kicsit, sőt, szerintem napokig duzzogtam, mire Majoros barátnőm lekapott a tíz körmömről, hogy akkor mire vársz? Ha ez az út, akkor mi az, ami visszatart? Az anyagiak? Gondold végig, ha fél évet maradsz otthon és nem javulsz, akkor mennyi pénztől esel el, vagy ha három hónap alatt rendbe szednek, és visszatérhetsz dolgozni, ez az egész megtérül... Bele kell fektetned az egészségedbe, hogy ne csak robot legyél, és ne fájjon semmi, és már mondtam, hogy hallottam egy klinikáról, ahol nagyon jók és segítenek... Megszerzem az elérhetőséget, hívd fel őket, jó? 

Felhívtam a Súlypont Izületklinikát, az Ő  ajánlása szerint, és már másnap bejelentkeztem egy ingyenes állapot felmérésre. Lesz,a mi lesz... Muszáj segítséget kérnem, mert egyedül nem merem elfordítani a fejem. Egy keddi napon felutaztam Pestre, végig rázott, zúzott a busz, olyan fájdalmak közepette érkeztem fel a Népligetbe, hogy majdnem ott maradtam a pályaudvaron. Koncentrálnom kellett a következő lépésekre, vettem jegyeket, elmetróztam a Nyugatiig, onnan átgyalogoltam a Margit hídon, és a Frankel Leó utcában meg is találtam a klinikát. Jól ismerem a környéket, hiszen itt éltek férjem szülei, rengeteg időt csavarogtunk a környéken. Ismertem minden szegletét, üzletét a budai hídfőnek, olyan volt, mintha hazamentem volna. Persze, megváltozott, én is megváltoztam, már nem kerestem ismerős arcokat, Bizsu vizslát a bácsival, sem a tojásmaffiás nénit... Becsengettem, bebocsájtottak, és kezembe is nyomtak egy általános kérdőívet a fájdalmaimról, panaszaimról, tüneteimről. Gondosan kitöltöttem, és azonnal be is hívtak egy tornaterembe. Levetkőztettek és fényképeket csináltak a testemről. Nyugodj meg, semmi visszaélésre okot adó fotó nem készült, csak csupán a megnyomisodott tartásomat mérték egy négyzethálós táblához. Azonnal láttam, mi a baj... Nem csak el van görbülve a gerincem, de el is van csavarodva. A jobb csípőm több cm-el feljebb van, mint a másik. A vállaim is aszimetrikusak, súlypontom pedig a bokám helyett a talpam közepe, jobb széle felé irányul, ahol télen fáradásos törés volt a lábamon, pont oda. Amilyen sutyerák vagyok, már akkor is adott jeleket a testem, csak én nem megérteni akartam, hanem túlélni, és nem foglalkoztam a miértekkel... Dolgoztam tovább.... Ez lett a vége. Úgy nézek ki, mint Mrs. Quasimodó, és nagyon kevés esélyem van rá, hogy valaha fájdalom mentes leszek. Ha leszek, leszek, nagyon boldog leszek, ezt azonnal megfogadtam! 

Szinte azonnal tudtam, jó helyen járok. Keményen leosztott az állapot felmérőm, hogy nem csinálhatom azt, amit eddig, ha nem változtatok a körülményeimen. Hiába tornázom, ha nem változtatok a terhelésemen, és visszamegyek ugyanoda, ugyanúgy, és összeroppan a gerincem. nem kell sok neki. Annyira kompenzáltam már a tartásommal, kihasználtam minden fizikai lehetőségemet, nincs tovább. Vége van. 5 gerincsérv, egyet megoperáltak, de a megmaradó néggyel sem lehet vidáman tovább ügetni, kezelni kell a helyzetet. Segítenek. Ez nem kérdés. De a siker, nem rajtuk múlik. Azon, hogy mit tudok változtatni a helyzetemen...  Ennyiben maradtunk. ő az én értelmemre apellált, én pedig a segítségükre. Így vágtunk neki a közös munkának.

Az első gyógytorna órán végül, sikerült elfordítani a fejem. hihetetlen érzés volt! Tele félelemmel és fájdalommal, feszüléssel, de hihetetlen érzés volt! Katarzis! A megtanított gyógytorna gyakorlatokat itthon is minden nap csinálnom kell, erre építettem fel az itthonlétemet. Beiktattam a kutyaséta után, zuhanyozás elé. Sok mindent meg is tudtam, amire soha nem is gondoltam... Azt mondta a hölgy a klinikán, hogy nem azért kell napi két liter folyadékot meginni, hogy a vesénk jól dolgozzon, hanem hogy a porkorongokra is jusson. Ennél kevesebb bevitt folyadék nem jut el a porckorongokig, s aki sérvesedésre hajlamos, vagy gyengébb a gerince, rossza a tartása, innen egyenes út vezet a sérvek kialakulásához. Belegondoltam, hogy mikor ittam én napi két liter folyadékot? Szerintem soha. És azt is megtudtam, hogy reggel nem szabad felkelés után tornázni, se nagyon futni, egy jó fél órának el kell telnie a mozgás előtt, mert ilyenkor a legsérülékenyebbek a porckorongok. Telve vannak az éjszaka felvett folyadékkal, s még nem állt helyre az egyensúly, kell némi gravitáció, hogy kipréselődjön belőlük a víz, stabil legyen a tartás. Eszembe véstem minden fontos információt, és igyekszem szem előtt tartani, hogy ne ártsak öntudatlanul magamnak, ennek a testnek, aki áldozatot hozott értem, a családomért, és aki most fájdalommal fizet minden figyelmetlenségemért. Annyira sajnálom, hogy béna vagyok, voltam észre venni, megérteni, mi zajlik bennem, kívülem...
És néha elhiszem, hogy lehetne könnyebb is, de én ehhez vagyok szokva, hogy megyek, csinálom, teszem a dolgom.

Érnie kell még annak, hogy hogyan tovább... Addig is, két hetente vissza kell mennem újabb gyakorlatokért, hiszen lépésről lépésre haladunk. A nyújtás az első, amire építkezünk. Van még egy-két hónapom, míg újra képes leszek fájdalom nélkül lenni, viszonylag hosszú út áll még előttem, s minden torna után érzem, hogy a mozgásom jobb, de a fájdalom komolyabb, a gerinc kisizületi artrózisom dolgozik. Nem adják ingyen a mozgás örömét, ezt is minden nap újra tanulom. Miközben fájok és néha sírni szeretnék a tehetetlenségtől, eszembe jut Dóczy Ági aranymondása: fő a laza lélektartás és a nyuszi tekintet.... Gyakorolom....És ez segít.... 

Alkotársak

A bejegyzés apropóját a kiállítás megnyitója adta.
Történt ugyanis, hogy Aranyi Gotti, a dunavecsei Vikár Béla Könyvtár és Művelődési Ház igazgatója álmodott egy megmozdulást, ami összehozott néhány Dunavecsén alkotó amatőr művészt egy kiállítás erejéig. Látta egyenként a munkáikat, ismerte egyenként az alkotókat, de egymás számára ismeretlenek voltak. Gotti privát üzenetben megkereste őket, előállt az ötletével, majd ezután az interneten összeeresztette a lányokat. Hogy lesz-e belőle kiállítás, arra persze garancia nem volt.
    Én is a megkeresettek között voltam, és persze, nem nagyon hittem abban, hogy számomra van e csapatban bármiféle hely, lehetőség és jogosultság lenni. Nem a kishitűségem, nem az önbizalomhiány tartott vissza, hanem az a néhány munka, ami kikerült a kezemből, nem adott öntudatot nekem. Nem tudatosult, hogy ez bármiféle művészeti ág lenne, még ha amatőr, akkor sem. Én kíváncsiságból, stresszoldásként kezdtem el Vikár Béla Virágmesék c. kötetének versillusztrációit saját elképzelésemre színesíteni, 20x20 cm-es deszkára festeni.
Valahogy, így sodródtam bele. Amikor valamit csináltam, és nem tudtam megoldani, addig festettem, amíg nekem nem tetszett. Ha ez hetekig tartott, akkor hetekig ültem egy vonalon. Volt, hogy lesikáltam a festék réteget és újra kezdtem, mert annyira elrontottam. Rájöttem, hogy nagyon könnyű túlfesteni valamit, amikor már a következő ecsetvonásra nem lett volna szükség, és jaj, azt most hogy tüntessem el! Néha éreztem, kellene segítség, tudás, ami nekem nincs, de a kínlódásom ugyanakkor elfeledtette velem, hogy én csak egy altatós vagyok, és hogy kórházban élek már 18 éves korom óta... Vagyis, párszázhuszonkilecéve...
Élveztem, kikapcsolt, üdített, még írni is elfelejtettem, és inkább készítettem elő a sok motyót egy festéshez, mint kinyitottam volna a gépet és leültem volna kalimpálni... (Persze, az írás sem maradt el teljesen, láthatod, néha azért próbálkozom....)
A lányokkal, internetes csoportunkban elkezdődött közös kalandunk szerveződése, egymással való ismerkedésünk. Első reakcióm az volt, mikor megláttam alkotársaim munkáinak fényképeit, hogy nekem semmi keresnivalóm köztük! Hol vagyok én tőlük a miniatűr vásznaimmal, deszka, fiókalja, farost képeimmel?
Németh Dóri lovas grafikái elképesztőek, olyan tökéletes anatómiát tud megjeleníteni, amire nem sok ember képes sem az országban, nem túlzok, kevesen vannak a világon is. Végh T. Móni, zsigereiből művész. Ahogyan elmélyedtem munkáiban, a kritikus énem nyomult előtérbe, próbáltam rájönni, hogy hova tegyem, amit látok. Vannak művészek, akik meg tudnak örökíteni, ki tudnak fejezni egy életérzést, gondolatot, pillanatot, és vannak, akik egész világokat tudnak teremteni, hűen megjeleníteni, apró részleteiben kidolgozni és tökéletes harmóniában átadni a nézőnek. Móni mindkét dologra képes, néha az előbbit engedi dolgozni magában, néha könnyedén, lazán, erőlködés nélkül pedig alkot egy teljes, különleges világot.
A kézműves lányok csatlakozásával újabb kifejezési módok kerültek a középpontba, Betti gyöngyből készült ékszerei és Niki süthető gyurmából készült evőeszközei, ékszerei színesítették s tették tökéletessé kis csapatunkat. Ahogyan telt, múlt az idő, közelgett a kiállítás dátuma, s még mindig nem ismertük egymást személyesen, rájöttem, hogy ez a része okoz a legtöbb izgalmat bennem.
   Sokáig azt hittem, ugyanis, hogy egyedül vagyok. Egyedül vagyok a másként látók között. Nem csodabogárként tekintettem magamra, inkább egyszerűen úgy, hogy nekem nem elég az, ami van. Nem elég a napi 12 óra munka, a váltóműszak okozta kavarodás, a rendszertelen életmód, az örömtelen napok, az üres ünnepek, a személytelen ajándékok. Igényem van arra, hogy csináljak valamit a saját és mások örömére, megmásíthatatlan szeretetem jeléül, lelkem rezdüléseivel a körülöttem élő barátoknak, szeretteimnek. Azt valahogyan sohasem hittem, hogy értékesek ezek az alkotások, hiszen a belé fektetett munka mögött nincsenek pedigrés iskolák, okj-tanfolyamok, zseniképzők és tehetséggondozók. Nincs mögötte semmi más, mint ami én vagyok.
Az a lehetőség, hogy kicsiny, fatornyos falumban akad még ilyen kreatív álmodó, hatalmas izgalommal töltött el. Tudom, talán tudtam mindig, hogy akadnak még többen is, de egyiküket sem volt alkalmam megismerni. Akik kiállítottak Dunavecsén, mindig önálló kiállításra való képmennyiséggel álltak elő, első sorban eladni és ismertté, elismertté akartak válni, a képek mellett összeget is megjelöltek, a profizmus határait feszegetve, nekem semmi keresnivalóm nem volt a közelükben sem...
Sokszor elmentem, végig néztem a műveket, majd minden gondolat nélkül mentem haza. Nem kaptam kedvet alkotni, mert láttam a vergődést, hogy mennyi munkájuk fekszik egy-egy képben, néha nevetséges összegért próbálják pénzzé tenni, vágyják és szomjazzák az elismerést és mekkora kudarcként élik meg, ha nem zárják elismerésben gazdagodva, anyagilag sikeresen a kiállítást. Néha eszembe jutnak Munkácsy kiállításai, amire meghirdették az időpontot, a helyet, és napokig álltak sorba az emberek, hogy lássák a képet, mert többnyire egy-egy képről volt szó. Minimális belépőért, de sok ezren mentek el és nézték meg monumentális alkotásait, akár többször is. Munkácsy nem volt vérprofi, vagyis az akkori profizmus meg sem közelíti a mainak szánt jelzőt. Mégis, tudott olyat alkotni, amiért nem egy összegben, de fizettek az emberek, s ennek bevételei tették ki jövedelmének nagy részét. Természetesen, a jó kritikákat kapott képeket el is tudta adni, és szerencsére, ezeket még most is lehet néhol látni.
Sok tipródás után, végül rájöttem, van értelme kiállítani a munkáimat, egy fajta színes könnyedséggel képviselhetem a kikapcsolódás örömeit. Az abszolút amatörizmust. Lányokkal a kiállítás előtti pillanatokban találkoztunk, és azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Értjük egymás szavait, tudjuk, miről beszél, mesél a másikunk. Legnagyobb elismeréssel néztük meg egymás munkáit, és mindannyian úgy gondoltuk, a kiállítás után is, az Alkotársak, mint amatőr művészeti társulás- együtt maradhatna. Rendszeresen kiállíthatnánk, tavasszal vagy ősszel, bővülhetnénk új tagokkal, segíthetnénk egymás munkáit. Segíthetnénk egymást az eladásban, pl. a helyi művészek munkáit választani kívánóknak elérhetőséget biztosítván, honlappal, facebook oldallal, elérhetőségekkel. Egyéb, nyilvános megjelenésben, illusztrációk készítésében, falfestésekben, alkotótáborokban való részvétellel, akár eszközök, anyagok, technikák információinak megosztásában, tanulási lehetőségekben, ezer és ezer dolgot lehet beleálmodni a lehetőségbe... Nem vagyunk egyedül, és ez nagyon jó érzéssel töltött el mindannyiunkat...

Betti, Niki, Móni, Dóri és én

Dóri, Niki, Betti, Móni és én

Az Alkotársak amatőrségében a legszebb és talán, követni való példa arra, hogy el lehet szakadni az anyagi világ okozta nyomástól, a sikeréhségtől, a hamis parolától. Akik eljöttek a kiállítás megnyitójára, nyilván önszántukból, kíváncsiságból, szeretetből vagy művészet kedvelésből tették. Nem számítottak mellbevágó képekre, s néha mégis láttam, hogy megállnak, átadják magukat, elmélyednek, és jól érzik magukat a nézelődők. Ötleteket, inspirációkat kaptak, hiszen mindannyian tudták, nem pedigrés képzőművészek, hanem hús-vér emberek képeit nézik, akik az alkotás mellett dolgoznak, gyereket nevelnek, tanulnak, tanfolyamokat vezetnek, s maguktól jutottak el arra a szintre, amit látnak. Látták maguk előtt az éjszakában festő Mónit, miután letette legkisebb gyermekét aludni és végre elmélyedhet alkotásában. Látták Dórit, amint fényképet idéző vonalaival belelát a lovak lelkébe, s megfigyeléseiből tökéletes anatómiát rajzol. Láttak engem,  amint hippiségem, kreativitásom könnyedségével mázolom a festőpalettáimat festménnyé. Látták Bettit, amint tökéletes koncentrációban gyöngyökből alkot menyasszonyi nyakba való egyedi ékszereket. Nikit, amint ötleteivel, süthető gyurma segítségével egyedi ajándéktárgyakat, alkalmakra, barátoknak, ékszereket készít, s tökéletesre hajtott könyvlapok közé rejti gyűrűit.
Ezzel mind azt üzentük, hogy bármi lehetséges. Vehetsz egy rajzlapot, egy jó minőségű grafit ceruzát és leülhetsz rajzolni. Vehetsz egy fadarabot és lealapozod, és festhetsz belőle bármit, ikont vagy dolmányos varjút, te döntöd el... Vehetsz egy zacskó gyöngyöt és fűzhetsz hagyományos népi vagy egyedi, saját képzeletből született nyakláncot, süthetsz gyurmából ajándéktárgyat, bármit teszel, nincsenek korlátok, határok, tiéd az alkotás öröme, megfelelni vágyás, sötétségbe húzó depresszió, önleértékelés, kicsinyesség, anyagiasság, elismerésre sóvárgás, világ és embergyűlölet nélkül, szabadon... Hiszen, szabad vagy, pillangó! És, azt hiszem, ez a művészet igazi hivatása, az érzés, amit még amatőrként átélünk.. Minden kétséggel, kétellyel együtt, a jó érzése, tele izgalommal, szeretettel, szenvedéllyel... Senkinek sem lenne szabad ezt elfelejteni...

Betti gyöngyékszerei

Betti kincsei

by Dóri

Dorka grafit képei

Móni világai

A magányos fa, az Egyedül c. kép (fent) gyönyörű

Erdei patak (Monart)

Niki és a tökéletesre hajtogatott könyv

Niki süthető gyurma kanalai

Az én részlegem...

Rehab - 1 rész

Minden okom megvan arra, hogy bízzam a gyógyulásban. Ám, foglalkoztat a gyógyulás menete, mint általában a másik oldalon álló, egészségügyi hivatásának élő embert. Szeretném megörökíteni saját magamnak, tanulságképpen az árnyoldalakat is, a mélyrepüléseket, és a fel-fel támadó erőt.
Ott fejeztem be, hogy hazaértem. Ám egy kicsit visszaviszlek még a kórházba, a műtét utáni estére, amikor már kialudtam magam és vártam, hogy reggel legyen.
    Megnyugodva, fájdalmak között kerestem a helyem, hogyan tudnék feküdni a frissen megbolygatott szöveteimen, a kilemezezett nyakamon. Este óta tudtam, hogy tudok nyelni, de a hangom gombócos volt, a nyelésben azért volt némi kanyar, el kezdtem félni a félrenyeléstől. Tüdőmben nyál volt, jóízű, nem volt benne vér vagy sav, színtiszta nyál. Minden egyes alkalommal, mikor köhögtem, s ez szinte egész éjszaka tartott, bugyogott, fojtott, recsegett, szinte hörögtem tőle. Tudtam, hogy ez nem a szokásos reggeli dohányos köhögés, mert az sűrű, tapadós. Ez valami más. Agyam folyamatosan ellenőrzött, elemzett, és tippelgetett, hogy most jobb-e, rosszabb-e? Mi okozhatja? Tudtam, hogy a nyakamon keresztül jutottak le a gerincem mélységébe, és hogy ezért félre kellett húzni a nyelőcsövem és a légcsövem. Gondoltam, hogy biztosan akkor jutott le váladék, amikor édes kettesben félre voltak taszigálva. Majd arra gondoltam, hogy talán nem, az nagyjából már kiürült volna, talán csak az órákig tartó machináció alatt kicsit legyengültek a szövetek és most van közöttük még minimális átjárás. pl. fekvésükben még nem nyerték el eredeti helyüket, és anatómiailag közlekedik köztük a nyál. Ennél a variációnál maradtam. Még nem az igazi ez a nyelés. Reggelre kicsit jobban kitisztult, de miután elszunyókáltam, újra kezdődött az egész recsegés a tüdőmből. Gondoltam, megkérdezem a nővéreket, náluk hitelesebb forrást nem is találhattam volna, hiszen nem én vagyok az egyetlen nyaki gerinc sérves, akit láttak műtét után.
- Ez normális, - mondta az ügyeletes nővér- az órákig tartó lélegeztetés okozza ezt a hurutot, a letapadt váladék távozik, amit megmozgattak, felszabadítottak a lélegeztetéssel. Magának mondjam? Tudhatná!- szólt kissé csípősen, de végül is válaszolt a kérdésemre.
Éreztem benne az élt magamra nézve, és meg is válaszoltam, de Ő már nem hallotta... (csakminem szoktukmondanimertnemlátjukabetegeketműtétutánhogyutánanapokigtetszikmajdfulladni!)
Elfogadtam a helyzetet, s leginkább a válasz azon részét üdvözöltem örömmel, hogy ez normális... Ám, ez engem nagyon kínzott. Fájt a köhögés, és sosem tudtam úgy levegőt venni, hogy ne legyen utánpótlás a hörgésben. Szerencsétlenkedésem végül megunva, előhalásztam a kézitáskámból a Ventolin spray-t, és befújtam két puffot. Jobb lett a helyzet. Tisztább lett a levegő, a hörgőim kitágultak, jött az áldott szusz, kínzó recsegés nélkül... Innentől kezdve, este, lefekvés előtt mindig fújtam két puffot, hogy tudjak feküdni hörgés nélkül. Ez az állapot a harmadik nap végére javult, elhagytam a puffokat, de ott volt a spray kezem ügyében napokig. Biztos, ami biztos.
     Az első, műtét utáni napon kihúzták a drént a nyakamból, kisebb kellemetlenségnek éltem meg, hol volt ez az éjszakai szerencsétlenkedéstől! Ez után hamar felkelhettem, és próbálgattam az erőmet. Először csak az ágy körül, majd egyre messzebb, egészen a fürdőig merészkedtem. Olyan euforikusan éltem meg a mozgást, hogy tulajdonképpen mindenki bevette, hogy jól vagyok. Én is. Délutánra már lementem a parkba, az estét lent töltöttem a padon Tamival. Közben, rájöttem, hogy fáradékony vagyok, de ez belefért a kalapba. Este aludtam a gyógyszerektől, majdnem reggelig jóízűen....    
Ugyanis, a kórházban töltött idő alatt este mindig megkérdezte az éjszakás nővér, hogy kérek-e altatót? Négyen voltunk a kórteremben, persze, hogy kértem. Jó szobatársaim voltak, de a négyféle szuszogáshoz kicsi volt a szoba. Gondoltam, amíg itt vagyok, az alatt nem fogok rászokni az altatókra, így kértem mindig egy Frontint az esti fájdalomcsillapító mellé. Arra hamar rájöttem, hogy amit nap közben kapok, és a műtét előtt is rendszeresen szedtem, az nem elég az éjszakai elalváshoz, így este kaptam egy Voltaren tablettát pluszba. Második este e kombinációtól aludtam hajnal háromig, de onnan aztán egy percet se.  Hogy mit csináltam hajnal háromtól reggelig? Mocorogtam, fészkelődtem, felkeltem és lefeküdtem, majd lementem a falatnyi parkba, sétáltam, elszívtam egy cigit, majd felmentem, lefeküdtem, felkeltem, fürödtem, tiszta pizsit húztam, olvastam, felkeltem, lefeküdtem stb... Reggel aztán nyögve szunyókáltam, és tudat alatt vártam a fájdalomcsillapítót és a reggelit, mint a messiást. Hamar rájöttem, az életemért eszem. Minden egyes falat, ami lement a torkomon, sínezte, rugalmasította a a nyelőcsövem, kényszerítve arra, hogy visszatérjen eredeti pozíciójába. A kanyart néha még most is érzem, de már csak minimálisan. Óvatosan kezdtem, minden falatot folyadékkal küldtem le, hogy könnyű útja legyen, gyors, határozott nyelésre koncentráltam. Nyeléskor nem volt fájdalom, elnyomta az életöröm, hogy tudok enni! Majd ezt azért bevontam egy természetesebb megfogalmazásba, miszerint, jól vagyok. Aki enni tud, életben marad.
Harmadik nap pedig hazaengedtek... Hajnal 3 óta nem aludtam, így bóklászásomkor megkérdeztem a nővért, hogy mit tanácsol, hogyan álljak lábra műtét után? Mi szokott bejönni a betegeknek, adjon valamilyen támpontot...
- Pihenés, gyógytorna, hason ne aludjon, ne emeljen, ne hajoljon, mást nem tudok mondani... - mondta kedvesen, és én ezt is megköszöntem. Marcell barátom jött értem, 11 körül léptünk ki a kórház kapuján. Menekülés érzésem volt, de nem azért, hogy rossz sorom volt, hanem annyira vonzó volt az otthonom. Haza akartam menni... Annyi időm volt reggel, hogy a kórházi patika nyitása után kiváltottam a felírt gyógyszereket, Clexane-t, Mydeton-t és Aflamin-t, elmentem nyaki CT-re, és ennyi. Készen álltam hazatérni.
Fáradt voltam. A nemalvástól, a délutáni látogatóktól, akik nem csak hozzám, hanem leginkább a szobatársaimhoz jöttek. Sajnálom, hogy a klasszikus csendes pihenő kiment a divatból és elszabadulhattak a látogatók. Mikor el tudtam volna délután szunyókálni, mert elfáradtam délelőtt, a mellettem lévő betegek mellett egyenként négyen, öten ücsörögtek reggeltől késő estig. Férfiak, nők vegyesen. Egyik betegtársam nagyon nem irigyeltem, hiszen egész nap tömték. Mire felocsúdtam, megetettek vele egy két személyes, bőséges reggelit, egy lakodalomnyi, több fogásos főtt kaját, hat lekváros buktával, kávéval is megtömték estére, mint akinek erre mind szüksége van a felépüléshez. Én megkértem a rokonaimat, barátaimat, ne hozzanak kaját, itt kapok, jóízű és pont elég. Nincs többre szükségem. Volt teasütim, azt tudtam eszegetni, ha netán megéheznék, tudtam magamnak teát csinálni, és bőven elég volt minden, amit kaptam. (A család hitetlenkedése azt gondolom, a rég múlt egészségügyére vezethető vissza...) A betegtársaim több hétre való kaját tömtek a közös beteghűtőbe, ahova aztán nem tudtak kijárni, akkor sem, ha megéheztek volna... Messze volt. Nyilván, ez mind ott rohadt, míg a nővérek vagy a takinéni ki nem dobta... Felesleges pénzkidobás volt. Rájöttem, amire a betegnek szüksége van, az az ásványvíz, leginkább buborék mentes, instant vagy gyorsan elkészíthető tea, esetleg nescafé, némi keksz féle, és ennyi. Forró vizet lehet kérni a nővérektől, a többiről a kórház gondoskodik.
Marcell sokat került a városban, hogy jó utat választva, trauma mentesen hozzon haza. Keveset zötykölődve, kitámasztva magam utaztam, fanyarul mosolyogva meséltem kellemetlenségeimet, az első napok esszenciáit. Itthon várt Gyermekem és az Anyukám, épp együtt főzték nekem az ebédet, mire elvackolódtam, már ehettem is. Egészen estig nem találtam a helyem. Az öröm, hogy itthon vagyok, hogy sikerült a Gyermekem kressz-vizsgája, kicsit túl pörgetett, azután elerőtlenített a halmozódó fáradság. Hiába feküdtem a saját ágyamban, nem találtam jó pozíciót. Bevettem a felírt gyógyszereket, vártam a jótékony hatást, de nem történt semmi. A másik probléma, amivel meg kellet volna küzdenem, a fájdalomcsillapítás volt, ami szintén abba a kategóriába tartozik, hogy tudhattam volna... Tudtam én, csak nem gondoltam...
Iszonyatosan fájt a hátam, a vállam, a nyakam. Eleven lüktetés volt minden kísérlet, sem feküdni, se ülni, se támaszkodni nem tudtam egy idő után. És ez így ment egész éjjel. Hajnal 5 óra körül már nem bírtam tovább, bekötöttem a béna bal kezemmel egy infúziót a jobb kezembe, és leengedtem magamnak egy Voltarent hígítva. Azután kimostam a szőnyeget, a lepedőt, felmostam magam után, hogy mire a Gyerek felébred, ne higgye azt, hogy vágóhídon vagyunk. Minden csupa vér volt, mert a bal kezemmel nem tudtam finom mozdulatokat kivitelezni, így volt néhány perc, mikor csak néztem, hogy hogyan folyik a vérem bele a papucsomba, az ágyamra, a földre. Őrült voltam. Őrülésig fokozódott fájdalom vette át az irányítást, csak azt tudtam, hogy ha nem kapok gyógyszert, elveszítem az önuralmam. Hogy miért nem szúrtam magam combon? Megtehettem volna, de attól valahogy jobban tartottam, mint a vénázástól. Hajnal 5-ig eljutottam ugyanis arra a felismerésre, hogy azt kell csinálnom, amihez értek. Értek a vénázáshoz és értek (?) a fájdalomcsillapításhoz. Még Fiam betegségekor hazahordott 1 db fájdalomcsillapítót és vénás eszközöket használtam fel, semmi másom nem volt otthon. Nem voltam felkészülve a kórház nélküli, korrekt fájdalomcsillapítás lehetséges módozataira. Sem aludni, sem pihenni nem tudtam, akkor már több, mint 24 órája. Alig vártam, hogy reggel 8 óra legyen és megkérdezhessem Simon Évit, mit csinál, nem tudna átjönni, ellátni engem? Évi nagyon bölcsen azonnal azt javasolta, hogy orvos! Felhívtam Tóth Főorvosnőt, aki azonnal tudta, mi a baj... Ha be tudok menni, menjek be azonnal, segítenek. Naná, hogy... Infúzióban fájdalomcsillapító, estére ütős fájdalomcsillapító cseppek, altatószer, ez nem megy most másként... Bevánszorogtam, vitt a fájdalom, szerintem levitt volna a térképről. Kaptam egy flaska Neodolpasse- infúzió felét, majd hazajöttem, s itthon leengedtem a másik felét. Gyógyszereket félre tettem, hogy este kiegészítem, ha kell, de megpróbáltam ezután elaludni. Két óra is elmúlt, mire elaludtam, végkimerülésben. Egy óra múlva az Anyukám keltett fel, mert megérezte, hogy baj van, és látni akart engem. Hozott friss kaját, megetetett, és miután látta, hogy már jobban vagyok, haza is ment. Este hatkor vettem be altatót és a Contramal cseppeket, és másnap negyed 5-ig aludtam. Napokig ezt a terápiát űztem, gondosan beszámolva Főorvosnőnek, hogy hol tartok, majd lassan megfeleztem az altatót, lecsökkentettem az éjszakai cseppeket, s mire elfogyott egy hét alatt, már nem is volt rá szükségem. Nap közben néha még bevettem egy-egy kiegészítésnek szánt Xiloxot, de kb. három napja nincs már semmilyen kiegészítés. Most, két hetesen és három naposan jutottam el oda, hogy stabilan csak azt szedem, amit a kórházban, műtét utáni időszakra kiírtak. És elég.
Sokan megkérdezték, hogy ha nem te vagy, ha nem tudod, hogy mit kellene tenned akkor a mezei ember honnan tudná, hogy hogyan kezelje magát? Jogos.
Én erre azt tudom mondani, hogy a mezei ember kihívja az orvost, az ügyeletet, akik ellátják injekcióval, tanácsokkal, receptekkel, vagy felhívja éjnek évadján az operáló orvost, hogy most mit tegyen, s bár azt fogja mondani, hogy szedjen fájdalomcsillapítót, mert mást nem is tud mondani, - én nem. Ha nem féltem volna az enyhe fájdalomcsillapító túladagolásától, bevettem volna még vagy 5-öt. De féltem. És mert tisztelem a határaimat, a szervezetemet, meg sem próbáltam mérgezésig gyógyszerezni magam. Kihúztam, ameddig csak tudtam, és azt tettem, amihez a legjobban értek, bekötöttem egy infúziót magamnak. Szar az élet, hogy nem működött a bal kezem a maga bénaságában, de végül is, ez a véna kitartott még másnapig. Azután, emberi időben segítséget kértem. És el is fogadtam. És hálásan gondolok arra, hogy volt kihez, kikhez fordulnom... Közel 35 órát töltöttem ébren, fájdalomban, kínzó tehetetlenségben, mert nem voltam felkészülve erre a műtétre, erre a műtét utáni időszakra. Nem tudtam, hogy ez a műtét nem másnap a legrosszabb, hanem két három nappal a műtét után. Akkor van ugyanis az ödéma szak, amikor a megbolygatott szövetek, a beépített fémekkel szűkített helyen akkora nyomást fejtenek ki, úgy megduzzadnak, hogy elviselhetetlenné, tolerálhatatlanná válik a fájdalom. Ennek lecsengése napokig tartott, és ezen túl lendülve, már érzetem némi örömet, hogy végül is, minden rendben ment... Igen. Nagyjából... Gyorsan regenerálódom, sok mindent vissza tudtam venni a kezembe, már nem vagyok kiszolgáltatott. Vezetni még nem tudok. Minden mást megoldok. Tudatosan teszem a dolgom, s kombinálom pihenéssel. Ha sokat vagyok talpon, elrendelek egy fél óra vízszintest, bármit is jelent ez, olvasást, vagy nyomozást Poirot-val... Néha festek, de ha elfáradok, simán félre teszem, nincs alkotó láz, tudatosság van, fegyelem. Önfegyelem. Mert rájöttem, a gyógyuláshoz, leginkább arra van szüksége a betegnek...

Boldog vágta még várat magára, de kutyával bandukolni már én is tudok...