Ahol a dalok életre kelnek - Erdély 4. rész

A "hazavisszük dalainkat" utazás...

Harmadik nap hajnala virradt rám, ismét fickós kakasok vertek éberre engem. Kicsit gondolkodtam, mielőtt megmozdultam volna az emeletes ágy tetején, hogyan is kellene innen lemászni, hogy ne verjek fel senkit a nyikorgással. Végül rájöttem, hogy hátrafelé araszolva, óvatos mozdulatokkal talán szerencsém lesz és megtalálom a meredek lépcsőt beszorulás nélkül. Így is tettem, s kevés bizonytalankodással lejutottam a magasból. Ismét kióvatoskodtam a konyhába, melegítettem vizet a kávémnak, betekeredtem a poncsómba, s elfoglaltam helyem a teraszon. A nap már éledezett, a fények biztatóan erősödtek, majd jó ízű bambulásom után rájöttem, kell még egy kávé. Visszatértem a konyhába, s gyártottam egy újabb bögre, már kicsit erősebb nedűt, ám mire a teraszra értem vele, az orromig sem láttam. Olyan sűrű, tejfehér köd lepte el a tájat, hogy a szemben lévő kicsi parasztház házikó alakú kéményét sem láttam. Gyakorlatilag, semmit. Hűvös hegyi levegő, vaskos felhő szállt le a tájra, sűrű, októbert idéző köd lett egyszerre, júliusban. Nahát, csodálkoztam el a dolgon, mi történt ez alatt a pár perc alatt, míg én kávét csináltam? Hova lett a nap? Hol vannak a fények? Hova lett a Bágyi tető? Senki sem fogja elhinni nekem, hogy tiszta és bizalomgerjesztő ragyogás volt itt még perccel ezelőtt! Lassan éledezni kezdett a csapat több tagja is, hitetlenkedve fogadván a helyi időjárás jellegzetességét. A nem sietés mellett döntöttünk. Egyébként sem volt kedvünk nagyon hamar útra kelni Homoródszentmártonból, így kényelmesen összecihelődtünk, az időjáráshoz illő teát főztünk, kicsit összepakoltuk magunk után a konyhát, megmaradt szendvicseinket egy halomba tettük, hogy Réka odaadhassa az állatoknak, s bepakoltunk autóinkba. Egy utolsó búcsúzásra még találkoztunk házigazdáinkkal, s mire az eligazításon is túl lettünk, kiderült az ég. A búcsúzás képein már semmi sem látszik a reggeli fehérségből.

A búcsú pillanata vendéglátóinkkal -  Homródszentmártonban

Kis, eldugott szerpentinen kezdtük meg utunkat, s követtük a felszálló felhőket. Első megállónk nem messze volt Homoródszentmártontól, Lövétén. Zsuzsi ötlete volt, hogy Vikár Béla által gyűjtött dalainkat ott énekeljük el, ahonnan származnak. Lövétéről gyűjtött dalunkat a Székely lakodalmas c. népdalcsokorban szoktuk énekelni, az "Ez a kislány, mindazt mondja..." kezdettel. Autóinkkal megálltunk a település főterén, kiözönlöttünk, megkerestük a templomot, mert az már feltűnt, hogy a templomok közelébe koncentrálódik az élet faluhelyt. Átmásztunk egy vasbetonhídon, ami valamiféle közbenső megoldásként kötötte össze a főutat a térrel. Megálltunk, szépen körbe, s minden előéneklés nélkül, a forgalom zaját is elnyomva énekeltük dalunkat. Az út másik oldalán épp nyitottak a boltok, s kint szorgoskodó eladónő tapsára figyeltünk fel. Integetett! Mikor fotóink is elkészültek, visszatértünk a főút felőli oldalra, de valamiért a csapat fele másik irányba indult el. Mi történt? Kérdezgettük, de csak egy vállból indított "gyertek velünk" intést kaptuk válaszul. Jó, akkor menjünk... Követtük a népeket. Egy faragott boltív mögötti kis utcácskába vezettek minket társaink, a tájházhoz. Mint utóbb kiderült, a vezető hölgy épp akkor ment dolgozni, mikor mi énekeltünk, s odajött társainkhoz, meghívott a tájházba, hogy nézzünk körül. Még egy kérése volt, hogy énekeljük el neki még egyszer azt a dalt, amit a szélből elcsípve nem hallott túl jól.

Tájház Lövétén

Tiszta szoba jellegzetessége

A vezetőasszony névjegye

A templom előtt énekeltünk

Mint megtudtuk Tőle, nekik is van egy kórusok, egy vegyes kórus, mert van aki tud énekelni, van aki nem. Ezt olyan tüneményesen mondta, hogy azóta ízlelgetjük szavait. Tartott is bemutatót nekünk, énekelt, dobbantott, megmutatta a tájházat, a szövőszéket, alkotótáboros munkáit, mesélt életükről, szívből jött kedvességével azonnal megszerettük Őt. Fazakas Ágnesnek hívják és amint mondta, már teljes normában vezeti a tájházat, s mindenkit szeretettel vár, aki erre jár! Belépőt nem kért, csak azt, hogy írjunk az emlékkönyvébe, de mi vásároltunk nála képeslapokat is, hogy szaporodjon bevétele a háznak. Amikor elbúcsúztunk, s elindultunk autóinkhoz, megjegyeztük: "na, ilyenekért érdemes nem a népszerű turista látványosságokat látogatni..." Meg ilyeneket is hallottam a lányoktól: " itt még ember az ember". Végtelenül jól esett, amit kaptunk ettől a hölgytől, mert búcsúzáskor nem azt mondta, hogy jó utat, hanem azzal bocsájtott el, hogy áldott hazatérést kívánt nekünk. Leesett az állunk, mert ennél kedvesebbet nem is hallottunk. Tovább indultunk, dalaink nyomában Szentegyháza felé.

Mária-oltalom

Templom Szentegyházán

Szentegyháza egy gazdagabb katolikus falu, látszott ez a templomból, a környékéből, a köré épített parókiából, út széli Mária-oltalomból. Innen, e helyről származik a "Vettem marujannát" c. dalunk, szintén a Székely lakodalmas c. dalcsokorból. Nem cicóztunk, beálltunk a paplak elé és a csendes téren felhangzott a kétszólamú, pergős dalunk. Mikor befejeztük, már épp indultunk volna autóinkhoz, kinyílt a paplak magas ablaka és kiszólt a pap: " köszönöm a szép éneklést!" Próbáltuk elmondani neki, hogy ezt a dalt itt gyűjtötte Vikár Béla, de úgy csinált, mintha tudná. Lefogadom, hogy nem tudta. Valahogy flegma válaszaiból, félre nézéséből ezt olvastam ki. Visszatértünk tehát a "hazavisszük dalainkat" utunkra, s mostanra már megéhezett társaságunk, kellett keresni egy reggeliző helyet.

Csíkrákos, ahol nem énekeltünk

Csíkrákosra mentünk, szintén a templomhoz, ami egy impozáns kocsikerekekből összeállított, mesteri terítés mögött, a hegy oldalában volt. Mint utóbb rájöttünk, ez egy temető, a mai napig, benne ravatalozóval, sírokkal, és középen állt maga a templom. A félre eső pihenősarokban, a zarándokoknak kialakított padokon diszkréten megreggelizett a csapat, de én egy falatot sem tudtam enni. Nem ment. Viszont csináltak nekem szendvicset a lányok, a helyi kéregető kislánynak is, akit nem tudtunk lerázni a bejáratnál.

" Majd visszafelé adunk"- mondták neki többen is, és ezt számon is tartotta. Tizenéves lányka volt, nem volt elhanyagolt, mint a többi kolduló gyerek, de rámenősségében igenis profi volt. Megfigyeltük, itt a gyerekek a koldusok, be vannak tanítva. Ha adsz nekik valamit, akkor mást kérnek, ez a kislány is így volt vele. Kapott Ica néni csinálta, gazdagon megrakott szendvicset, mert először kenyeret kért, mert éhes és a testvérkéi is... Amikor megkapta a szendvicset, ami nagyobb volt, mint egy átlagos szendvics, azonnal pénzt kért, cipőre. Anna néni erre az útra hozott egy újonnan vásárolt tornacipőt, hogy fel tudjon jönni a Hargitára, ezt minden gondolkodás nélkül a kezébe adta,

"viseld egészséggel..." Erre már nem tudott mit mondani a lányka, tovább állt, elhagyott minket, s az út mellől láttuk, kezében a szendviccsel, cipővel, integet nekünk... Meg volt rökönyödve. Nem kétlem, hogy szükségben szenvednek, hogy nem lenne mit adni nekik. Erőszakosságuk, rafinériájuk viszont koldulásra képzettnek láttatja őket s ez már nem tetszik. Sajnáltuk és igazából adtunk is volna pénzt, de úgy is elveszik tőle, s ebből Ő nem lát semmit. Így azzal a tudattal mentünk tovább, hogy éneklés helyett, ahol egy vidám dal lett volna a következő, kicsit belekóstoltunk a szomorú oldalba, a szükség oldalába is. Következő megállónk Mádéfalva volt, az emlékműnél tettük tiszteletünket.

Az emlékműnél sokan megállnak, motorosok, utazók...

Mádéfalva után Csíkkarcfalvára készültünk, s ezt már igenis nagy várakozással tettük, hiszen "Katona vagyok én" c. dalcsokrunkban az innen származó dal a nyitó. Tulajdonképpen abból eredt az ötlet, hogy énekeljünk ott, ahonnan a dalaink származnak, hogy Csíkkarcfalván járó Ildikó mesélt nekünk Csíkkarcfalváról, az ott megélt kalandjairól. Ide el kellett jönnünk! És, valljuk be, nem csalódtunk...

Csíkkarcfalva erődtemploma

A belső udvarból

Ildikó becsöngetett a paplakba, keresvén a nénit, akivel összebarátkozott előző útja során, de sajnos a néni épp "el volt menve". A pap becsületre odaadta Ildikónak az erődtemplom kulcsait, mondván - "jóasszony maga". Így csak mi voltunk az egész erődtemplomban, felfedezhettük, megcsodálhattuk, elolvashattuk az ide vonatkozó könyvrészletet, bejárhattuk minden zugát, megnézhettük kincseit. Szent helyen jártunk, ezt bizton állíthatom. Zsuzska felfedezte, hogy az orgona megközelíthető, s miután zenész és kántor is egyben, talált kottát, játszani kezdett rajta. Mi csendben, meghitten leültünk, elmélázva, elcsendesülve hallgattuk az orgonán felcsendülő egyházi énekeket, s közben végig gondoltuk, hogy utunkhoz milyen helyi adalékokat kaptunk szerte az országban.

Ildikó megküzd a bejárati ajtóval

Belső udvar a gyilokjáróval

A gyilokjáró falában síremlékek, néhol régi sírok vannak

Az ajtók mögött festmények

A templom déli része

A torony

A főoltár

Oldalhajó

Karzaton az orgona

Mária szentély

A piros kereszt alatt festmény van az ajtó mögött

A gyilokjáró lőréséből  készült

A gyilokjáró felújítva, teljes egészében járható

Belső udvar

 Lefelé jövet elénekeltük dalunkat a vár alatt, bele a szélbe, s az erről készült hangfelvételbe bele is süvített, számunkra így is értékes, felejthetetlen maradt. Következő utunk Marosfőre vezetett, oda, ahol ered az utunk során ezer arccal bemutatkozott folyó.

Maros forrása, Marosfőnél

Megkerestük babakorát igazoló forrását, de Ildikó elmondása szerint, nem iható a vize, mert igazából ezen felül ered egy pocsolyából, s annak közelében disznóól van. Körbejártuk a Lustaasszony forrásának is becézett helyet, fotóztunk, méláztunk, majd elindultunk Gyergyószentmiklósra, ahol harmadik estére szállást foglaltunk magunknak, a Lázár fogadóba.
Mielőtt beköltöztünk volna szállásunkra, egy kis rövid kitérőt terveztünk Gyergyószárhegyre, a Lázár kastélyba. Hogy azután itt töltöttük el a legtöbb időt, ez a véletlen műve volt. Itt található ugyanis Székelyföld Versailles-ének is hívott Lázár kastély, ami nem bejárható, hiszen felújítás előtt áll, Kívülről megcsodálható, s fantáziánkban a felújított építmény is megjelent. Rövid gyaloglással körbe jártuk, majd elindultunk a Ferences-rendi kolostor felé, melynek parkjában az alkotó táborokban született kőszobrok voltak kiállítva. Ez még mindig nem nyűgözött le bennünket, hanem ami odafent volt, abban leltünk nézelődni valót. A Ferences rendi kolostor Böjte Csaba atya védnöksége alatt álló gyermekvédelmi központot, sóbarlangot és templomot egyesítette, s ebben mindannyian találtunk csodálkozni valót.

Az erdőségből kialakított játszótéren foglalkozás volt éppen, a központ nyitva volt, és gyerekek segítettek eligazodni minket.

A sóbarlang ajtaján egy nyitott lakat volt, sehol senki, így bemerészkedtünk. Belül a feliratok segítettek eligazodni, minden eshetőségre kaptunk útmutatást. Jó félórát elücsörögtünk a hűvös, sós csendben, majd szabadon választva adományt adtunk a perselybe, s mikor kijöttünk, az utolsó lekapcsolta a villanyt.

Belül diszkrét fények

Pihenő helyek

Kicsapódott só a téglákon

Homokozó a gyermekeknek

A rendi templom belül, nem lehetett fényképezni, ez sutyiban készült

Az ajtó üvege

 A csapat másik fele a templomban nézelődött, egy barát és egy apáca készült épp az esti misére. Mire végeztek, a gyerekek is megérkeztek nevelőikkel, szépen megmosakodva, tiszta ruhában, s mi elindultunk szállásunk felé. Egy utolsó pillantást vetettünk még Szárhegyre, s még másnap reggel is látóterünkben volt, kellemes emlék, hiteles dokumentum maradt ez számunkra Böjte Csaba munkásságából.

A Lázár kastély

Belső, hátsó udvarában maga a kastély látható

A Ferences rendi templom