Ahol a dalok életre kelnek - Erdély 3. rész

Az este
Úgy döntöttem, ezt külön írom meg, nem akarom elkapkodni beszámolómat, hiszen nem sokszor léptünk fel még szűkebb hazánkon kívül, ez egy számunkra nagyon különleges alkalom volt. Térjünk vissza a próbára.
Nem tudom, mi volt velünk. Lehet, hogy az előző nap izgalmas utazása, vagy az aznapi felkavaró élményeink tették, de mindenkin lehetett látni, hogy amolyan"érintett" lelkiállapotban van. A figyelem, a koncentrálás némileg enyhített ezen az állapoton, de volt, aki könnyezve felállt és kiment, volt, aki lelazult és elszunyókált, többen félre énekeltünk, ritmust, szöveget és idősíkot is tévesztettünk, és bizony furcsa, belülről jövő izgalom költözött lassan belénk. Viccesen, egy hónalj mosásnyi időnk volt fellépés előtt, egy kávé, egy pár falat elemózsia, ami még lecsorgott, s egyen pólónkba bújva elindultunk gyalog a Művelődési házba. Háromnegyed 6-ra értünk oda, és az intézmény még zárva volt. Gondoltuk magunkban, hogy ez jól kezdődik. Lesz egy koncert, amire nem hogy nem jön el senki, de az utcán fogjuk megtartani, tán a szemben lévő kiskocsma fogyasztói értékelni fogják... Vagy, a 6 óra körül hazatérő tehenek... Először zavarba jöttünk, álldogálván a bezárt, kissé kopott intézmény előtt, de szépen lassan lecsendesedett ez a buggyanás. Sokat segített az a közvetlenség, amit nem csak itt Homoródszentmártonban, de ország szerte tapasztaltunk, még pedig az, hogy köszönnek. Köszön a néni a kapualjból, biccent a bácsi a szekérről, köszönnek a fiatalok, köszönnek a gyerekek, még a kamaszkorú fiatalemberek is. Köszön mindenki mindenkinek, s ettől az egész kommunikáció kinyílik. Könnyűvé válik folytatni, kérdezni, mondani, segíteni, segítséget kérni, emberül viselkedni. Itt nem találkoztunk sznobizmussal, elhatárolódással, és kevés negatív élmény ért minket, ezeket becsületesen le is fogom írni, hogy lásd, azért ismert világunkban, a földön maradtunk. Erdély, ahogyan körvonalazódni látszott, egy másik, megvédett, érintetlen, még nagyon is emberi része a világunknak, s minden áldott pillanatban cserélt bennünk valamit, ami rosszul rögzült, rosszul tanultuk meg, s éreztük a zsigereinkben, eredendően ez így lenne jól. Nem kellett ahhoz sok idő, hogy meghatódjunk, s külön értelmező szótárat kellett volna írnunk arra a szóra, hogy csodálatos, mert leginkább már csak ezt az egy szót használtuk. (mint Robert de Niro a Vérmesékben, mindent egy szóval fejezett ki...)
Nem sokkal 6 óra előtt megérkezett népies, elegáns fehér ing, fekete nadrágban a Művelődési Ház gondnoka és vezetője, egy íróember, s betessékelt minket jókedvűen a terembe. Egyből lejött, hogy itt az idő, csak ajánlás. Nem sietett, nem kapkodott, nem volt lázas előkészület, sem ideges bajuszpedrés, minden szépen nyugiba zajlott. Felálltunk, felpróbáltuk magunkat a falatnyi színpadra, majd ismét lelazulva elkezdtünk időt tölteni. Még nem jött el senki, üresen állt a nézőtér, a sok szék szemezett velünk.

Koncert előtt

A Főmókus elmondta, hogy kevés volt az idő, csak napokkal ezelőtt készültek el kint elhelyezett plakátok, és ilyenkor sok a munka, kevesen vannak ilyentájt itthon, még dolgoznak a földeken. Nagyjából, ezzel bevezette, hogy nem lesznek sokan, ne számítsunk hatalmas nézőseregre. Hát, mi nem is számítottunk, hiszen nem szoktunk nagy rendezvényeken szerepelni, inkább vagyunk a meghitt, kis helyek, kis alkalmak ismerői. Azt bizonyosan tudtuk, hogy Polika és férje, Karcsi bácsi, Albert tiszteletes és Réka eljönnek meghallgatni, és mi már ettől nagyon izgatottak voltunk. Negyed hét felé viszont elkezdődött valami áramlás befelé a nyitott ajtón, s egyre izgatottabbak lettünk. Érkeztek nénik, bácsik, kisgyerekes anyukák, majdnem félig megtelt a terem.

Az első fecskék

Végül egész sokan lettünk

Torokba gombóc költözött, míg vártuk, hogy a Főmókus bevezetőjében mit is fog rólunk mondani? Nem sziporkázott, de nem is harapta el a mondatait. Ízesen, kedvesen beszélt, eligazította a kérdőjeleket, s átadta a szót Zsuzskának. Terv szerint bemelegítésnek a kórusunk himnuszát énekeltük el, ami kettőnk szerzeménye Zsuzskával. Ő a zene, én pedig a szöveg. Miután meglepően jól szólt minden belülről is, kezdett leereszteni bennünk a drukk. Kötetlenül, felszabadultan énekeltünk, s nem értettük, miért szól ilyen jól? Megtáltosodtunk? Talán, az is sokat számított, hogy nagyon akartunk szépen, kifejezően énekelni, de az kevésszer fordult elő velünk, hogy ennyire jól is érezzük magunkat közben. A kis színpad volt a titkok nyitja. Olyan jó akusztikája volt a falatnyi színpadnak, hogy mindenki hallotta a másikat, még a másik szólamot is, így az egész összhangja kiemelődött, s olyan gyönyörűre sikerültek a dalaink, hogy a büszkeségtől és örömtől majd le estünk a színpadról! A másik titok pedig az a belső tűz volt, ami nem elhanyagolható, s a Madarasi Hargita után épp itt és ekkor adódott hozzá lelkünkhöz, hogy olyan embereknek énekelhetünk, s mutathatjuk meg, hogy gondolunk rájuk otthoni mindennapjainkban, akik megszenvedték a történelem húzásait, s nehéz körülmények között maradtak büszke magyarok. Székelyek. Felemelő volt, nem is tudom ezt máshogyan mondani. Ismét éreztem magamban is, hogy cserélődik bennem a rossz jóra, hogy változik bennem, s kívülem is minden és mindenki más is. A koncert végén a zárszavakban kaptunk egy ígéretet, hogy Homoródszentmárton, mint Dunavecse testvér települése, azon lesz, hogy egy testvér kórust létrehozván, egyszer közösen énekeljünk egy közös rendezvényen. Ez sok új tanulást, dalok csereberéjét, közös éneklést is jelenthet számunkra, ami szintén nagyon izgalmasan hangzik. És hát, úgy legyen!

Koncert után visszagyalogoltunk a Vendégházba

100 literes bográcsban főzték oldalasból és kolbászból a paprikást, krumplival, s mire megérkeztünk a közösség tagjai megterítettek lent, a kertben. Meghívták a koncert hallgatóit is, hogy együtt fogyasszuk el a mennyei étket. Láda sör, házi pálinka, ásványvíz és sütemények lapultak a háttérben, minden nagyon jól indult ahhoz, hogy lecsengjen ez a varázslatos nap.

Bográcsolás a kertben

Vacsora után egy kis éneklésre vetemedtünk, amivel lehet, hogy elriasztottuk vendégeinket, mert egyszer csak azt vettük észre, hogy távoznak. Kicsit zavartan néztem körül, vajon, miért mennek el, s rájöttem, rosszul kommunikáltunk. Egy zárt közösségnek látszódván énekelt a csapat az asztal körül, s mikor észre vettem, hogy mindenkit kirekesztettünk belőle, már késő volt. Sem a lányoknak nem tudtam volna elmondani, sem visszafordítani nem tudtam volna a vendégeket. Hamar véget ért ez az este. Levezetésképpen, megkértük Albert tiszteletest, hogy mutassa meg a templomot, ami szemben volt éppen a Vendégházzal, s csak esti fényeiben láttuk eddig. Mesélt a hívekről, mesélt a lelki életről, hogy hogyan szerveződik bármilyen rendezvény, érdekes volt ezt is elképzelni.

A Homoródszentmártoni Templomban

Nem is tudtunk volna hálásabbak lenni vendégszeretetükért, a két napi ellátásért, amit az egész közösség felvállalt és munkával bizonyított, már előzőleg úgy döntöttünk, hogy a templom felújítására adományt fogunk adni. Szerettünk volna nem csak jelképes összeget és némi aprót juttatni, így mindannyian a bőséges két napi ellátás árát adtuk be az adományba. Így volt jó a lelkünknek, így volt jó a szívünknek is. Utolsó homoródi esténken megpróbáltunk pálinkával, beszélgetéssel elnyugodni, de ismét csak elfogyott az ébrenlét szuflája, s bár én még este olvastam, Ildike másnap röhögve mesélte, hogy úgy néztem ki, mint Ady Endre a halálos ágyán, állam alatt a zseblámpával, kezemben a könyvel, ám mélyen horpasztva. Megfogta a karom, bele akart vonni valami gondolatba, azt hitte ébren vagyok, még válaszoltam is, majd kikapcsoltam a lámpát, de én erre egyáltalán nem is emlékszem... Úgy aludtam hajnalig, mint a bunda...