Összes oldalmegjelenítés

2016. július 13., szerda

Ahol a dalok életre kelnek- Erdély 2. rész


Úgy kezdődött e reggel, hogy beszorultam az emeletes ágy kamaszokra szabott lépcsőjének tetejére.Minden időszámítás szerint hajnal volt, jómagam fickós kakasok üvöltözésére ébredtem, semmihez sem hasonlítható tónusban. Amint ott fent vergődtem, hogy hogyan tudnék kiszabadulni, lehetőleg halkan, az emeletes ágy kétértelmű nyikorgással kísérte mozdulataimat. 
Már majdnem ott tartottam,hogy inkább leugrom, és hát, döngjön a föld!, kit érdekel, mire nagy nehezen lekecmeregtem a magaslatról. Csináltam a konyhában egy kávét és poncsóba tekeredve kiültem a teraszra. Mennyei volt. A hűs levegő inkább "hüs" volt, nem tudtam betelni sem a frissességével, sem a látvánnyal. A teraszról éppen látszott a Bágyi tető kopár oldala, a nap éledezett, a felhők felszállóban voltak, a kakasok pedig egyre halkultak. Nem csak én voltam ennyire koránkelő, fél órán belül az egész csapat kint tolongott a konyhában, kávét, teát, cappucino-t készítve magának. Mikor már mindenkinek jutott valami élénkítő szer, megszólalt az ébresztő óra. Végül is, nem aludni jöttünk! Kisvártatva indulásra készen vackoltunk vissza autóinkba, s útra keltünk a Madarasi Hargitára.
    Út közben, áthaladtunk Székelyudvarhelyen, s felvettük Polikát, kivel Ildikót hosszú ideje családi -baráti kötelékek fűznek össze. Polika nyugdíjas, és éppen félre tudta tenni aznapra tervezett dolgait, csatlakozni tudott kis csapatunkhoz a nagy kalandunkban. Vele kiegészülve még színesebb, még kedvesebb emlékgyűjtés elébe néztünk! Jó volt hallani ugyanis helyi ismereteit, kiegészítéseit, emlékeit, történeteit, még közelebb hozta Székelyudvarhelyt, a környéket, a járt világot. Persze, még Polika sem tudta megakadályozni az aktuális eltévedésünket, amit szinte minden alkalommal szoktunk produkálni. E napon épp a zetelaki víztározóhoz volt szerencsénk. Anyám elmondása szerint, ezt a víztározót 1974-ben, mikor Ők erre jártak, katonák őrizték. Mostanra turista látványosság lett, s nem véletlenül. A bevezető híd egyik oldalán a felduzzasztott Maros, másik oldalán az apasztott föld, a száraz oldal volt. A támfalakon sűrű, sötét fenyves erdő él, s az egésznek volt egy különleges hangulata, amolyan hatalmas, sejtelmes erők féken tartásának tűnő... Nagyon örültünk ennek az eltévedésnek, s később még hasznát is vettük hazafelé utunkon, mikor a Kőrös duzzasztó gátjait láttuk elsuhantunkban magunk mellett.
A vizes oldal

A száraz oldal


Fenyves a támfalakon

Miután megtaláltuk a Hargitára vezető kis hegyi utat, felfelé jutásunk szerencsésnek bizonyult. Olyan korán volt még ugyanis, hogy nem volt szembe forgalom a szerpentinen, s bár autóink így is megszenvedték a kaptatást, nagyon jó helyen álltunk meg pihentetni őket. Az út egyik oldalán forrásvízben megmostuk a kezünket, amitől selymes és balzsamos érzés keletkezett, másik oldalán csörtetett a sebes folyású, apró vízesésekkel csipkéző Hargita patak. Magdit leszámítva, senki sem kóstolt bele a zubogó Hargita patakba, valahogy elfelejtettük, hogy ez a víz nem lehet szennyezett. Csobogása, harsogása az itt készült videó felvételen nagyon jól hallatszik, de túl nagy, nem tudom feltölteni...
Az út melletti forrás

Hargita patak

Ki e patak vizét issza, vágyik annak szíve vissza...
Mikor felértünk a turista házas tetőre, már alaposan megéheztünk, előszedtük házigazdáinktól kapott, saját kis maradékainkat tartalmazó úti elemózsiás csomagot, kipakoltunk és együtt megreggeliztünk.
Közös reggeli a Hargitán
Pár falat a friss levegőn többet ér minden királyi tálalású reggelinél! Nagy várakozással vágtunk neki a hegyi gyalogtúrának, elképzelni sem tudtuk, mi vár minket odafenn, 1801 m-en. Kényelmes, teljesíthető, nem túl megerőltető sétánk vége már messziről látszott. Ildikó ötlete volt, hogy út közben szedjünk fel mindannyian egy lapos követ, s vigyük fel a csúcsra, építünk mi is egy kis emlékhelyet magunknak. Amint felértünk, megértettük, hogy miért... A hegytető teljesen elcsendesített minket, csak a hegyi szél zúgott a kopjafák között.
Kopjafák lentről

Emlékhely
A Székely Himnusz

A mi kis szalagunk

A mi kis emlékhelyünk rábízva a természeti erőkre

Ez a föld gyökereket teremt

A látvány, s az érzés fogságában

Faragott kopjafa

Majd mindegyiken van valami üzenet, valami személyes, megérintő

Panoráma térkép van a kilátóhely mind két oldalán...
Zarándok helyre érkeztünk, s hála a magunkkal vitt köveinknek, Vera hátizsákján utazó nemzetiszín szalagnak, utazásunk átváltozott zarándoklattá. Nem készültünk erre, hanem kaptuk. Elénekeltük a Székely Himnuszt, s könnyezve adtuk át magunkat annak a felemelő érzésnek, hogy itt lehetünk. Nem csak a hegyek teszik, nem csak kopjafák, melyeket átitat a rég múlt történelme, a megélt, már bölcsülő fájdalom s szeretet, hanem valóságossá válik a jelen súlya, felelőssége, és a jövő dimenziójában az itt megélt érzés már szerepel. Jobb ember akarok lenni... 
Mikor felfelé jövet nem találkoztunk senkivel, még nem éreztük meg. Lefelé jövet viszont számtalan turista csoport, javarészt magyarok caplattak felfelé, s feltűnt, hogy azok, akik Magyarországon nyilván nem köszönnének sem nekünk, sem másnak, átesnének inkább, mintsem megszólítanának, azok most előre köszönnek, szóba állnak, beszélgetnek pár szót. Rájöttem, hogy a szellemiség, a beszéd és a hallgatás is közös. Hát ezt jelenti a Madarasi Hargitán lenni... Tudni, hogy magyar vagy. 
Lefelé hallgattunk, elmondani sem tudtuk egymásnak az érzéseinket. Magunkba burkolóztunk, dédelgettük gondolatainkat, egészen Farkaslakáig, Tamási Áron sírjáig. Itt megint egy kicsit adrenalinos lettem, hiszen én Tamási Áronból érettségiztem, jelesre! Elképesztő, hogy itt vagyok, s elsuttoghatom a szélnek köszönetemet sírjánál.
Ábel trilógia

Tamási Áron sírja

Két cserfa között
Miután leróttuk tiszteletünket Tamási Áron sírjánál, átbandukoltunk a vásártérre, ahol mindannyiunknak sikerült megvenni az áhított fellépő blúzt. Nagyon sok már nem is fért el lelkünkben, nyakunkon volt az esti előadás, vissza kellett térnünk Homoródszentmártonba, hogy egy kicsit felkészüljünk e sok torokszorító élmény után. Többen elbóbiskoltunk a próba alatt, és mint mindig, nagyon sok javítanivalót találtunk saját magunkon. Azt szoktuk mondani, rossz főpróba, jó előadás... Ebben bízhattunk... 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése