Ahol a dalok életre kelnek - Erdély 1. rész

13 nő, négy nap, egy utazás.
Címszavakban ennyi a mondanivalóm. Még most is kavarognak gondolataim, pedig már a címet kitaláltam, s ez nagyon sokat segített a letisztulásban. Április végén történt egy énekkari próbán, hogy Györgyike felvetette, miért nem utazunk mi magunk Erdélybe új fellépő blúzt venni, ahelyett, hogy megbíznánk valakit ezzel a teherrel... Márpedig újítanunk kellene ruhatárunkon, mert kezdtünk kicsit elegánsból ódivatúvá válni a színpadon. Dalaink frissebbek, népiesebbek, fellépéseink kevésbé kötöttek,  s éreztük, hogy igényelnek valami lazább, de egyforma stílusú megjelenítést. Az erdélyi hófehér gézblúz mindannyiunknak tetszett, s bele is fért volna is a költségvetésünkbe, de az egyen blúz ötletétől harsány beszólásokkal tarkított káosz keletkezett. "nekem ez nem áll jól, én nem ilyet választanék.." "az én méretemben ilyen biztosan nincs" "honnan tudjuk, hogy milyen méret, mekkora? mert a kínai számozás jóval kisebb" "honnan veszed, hogy Kínában gyártják?" " Mert mindent Kínában gyártanak..." stb... Nos, ezen probléma megoldására keletkeztek az utazás gondolatai. Tehát, nemes egyszerűséggel, ruhavásárlásnak indult a mi kalandunk Erdélyben. Már akkor megbeszéltük az időpontot, amely nagy valószínűséggel jó lesz mindannyiunknak. Július első két hetében valamikor...
Azután telt múlt az idő. Ildikó rutinjára támaszkodva, Anna néni és Zsuzska kapcsolatait is igénybe véve lassan körvonalazódni látszott a terv, a bejárandó útvonal, látnivalók sora. Még mindig nem tudtuk, hogy mivé fog ez az egész alakulni, csak az vált bizonyossá, hogy elindulunk Erdélybe, sokan, köztük én is, először életünkben...
Július 5.-én hajnalban korán keltem, 3 órakor, mert fél 5-re Dunavecsén kellett volna lennem, s addig még ezer dolgom akadt a csomagolás, szendvics készítés, az itthoni szeretteim ellátása végett. Természetesen késésben voltam, negyed 5-kor még egyszer utoljára megsimogattam kiskutyám, hogy biztosan érezze szeretetemet, s gondolatban ezer puszit nyomtam gyermekem fejére, aki még mélyen aludt. Hiányérzetek gyötörtek, miközben összeállítottam az orvosi táskát, ami az úton biztonsági hálóként üzemelt kiscsapatunk számára. Biztosan gondoltam mindenre, ha vészhelyzet adódik s helyi segítségre várva a lehető legjobb ellátást tudom nyújtani a lányoknak? Tele volt a fejem minden lehetőséggel, kész hadi terveket gyártottam, baj esetére... Mire átértem a híd túloldalára, már csak arra tudtam gondolni, hogy mindegy, majd csak lesz valahogy... Persze, elkéstem vagy 10 percet, Ildikó már bent állt a nagy  autóval, s engem vártak türelmetlenül Szűcs Zsuzsával.
- Már azt hittem, nem jössz! Levert a víz...- mondták felváltva nekem, de valami olyan eufóriában voltam már akkor, hogy magyarázni sem tudtam késésem okait. Összeszedtük kisbuszunk további utasait, és indultunk közös találkozó helyünkre, a Platán térre. Zsuzska már összeszedte utasait, ráhangolódtunk az utazásra, s egy utolsó egyeztetés után elindultunk két kocsival, 13-an Szeged felé. Nagylaknál hagytuk el az országot valamivel 7 óra után. Nahát, pontosan eddig tudom hogy mikor mennyi idő volt, a továbbiakban valahogy az idő nem nagyon játszott szerepet...
     Ahogyan beljebb kerültünk Románia területére, bármilyen fáradtak is voltunk a hajnali keléstől, egyre izgatottabbak, figyelmesebbek, érdeklődőbbek lettünk. Ugyan javarészt autópályán haladtunk, s addig csak a táj változásait próbáltuk értékelni, de amint letértünk, vagy megálltunk pihenni, és lakott területre tévedtünk, nyitott elmével, emlékgyűjtő üzemmódra kapcsolva próbáltuk befogadni a látványt.
   A románok lakta területről a szénaboglyákból kiálló petrence rúd maradt emlékezetes, mert pontosan az jutott eszünkbe, hogy ebbe nem lehet csak úúúúúúgy beleugrálni felnyársalódás következménye nélkül. A házak falatnyisága pedig azt juttatta eszünkbe, hogy a kicsiségben mennyi báj van, nélkülözi a felesleges nagysággal való hivalkodást. Az eltérő díszítésű, kereszttel a tetejükön álló piciny házacskákról eszünkbe jutott a mértékletesség, az okosság fűtés szempontjából, és inkább melléképületekkel kiegészítve alkották meg életterüket az itt élő emberek. Külön istálló, nyári konyha, szerszámos, műhely stb... Az ablakok soha ilyen kicsiknek és gusztusosaknak nem látszottak, s nem utoljára jutott eszünkbe a Hobbitok földje a Gyűrűk urából...
    Áthaladván szászföldön, első megállónk Berethalom volt. Nem csak a nyújtózás, a friss levegő, az égető nap, a tengernyi fény esett jól, hanem itt már voltak olyan magaslatok is, amit a mi Alföldhöz szokott szemünk falni kényszerült. A zöldek ezer árnyalata kápráztatta szemünket, s az erdőségek látványa átállította az oxigén fogyasztásunkat is. Dús és nehéz volt a forró levegő. Berethalom fatornyú templomát, ami a világörökség részét képezi és 10 lejért lehet megtekinteni, mi nagy gondossággal tettük meg. Minden lehetséges részét megörökítettük, minden porcikáját bejártuk, és végül úgy ítéltük meg, megérte a belépőjegy árát hangulata, kincseinek, történelmének megismerése amit Ildikó Erdélyi várak és templomok c. útikönyvéből el is olvastunk magunknak. Majd minden látnivalónkra akadt egy olvasnivaló, így ez nagyon hasznosnak bizonyult.

Falépcsők vezetnek a várkertbe

A volt szőlőhegy...

A helyiek ebbe a toronyba hordták az ellenség elöl a javaikat, ezért hívják "szalonna toronynak".

Világkiállításon díjazott zárszerkezet is a javakat volt hivatott védeni...

A szalonna torony a templomtól elkülönült

Belső folyosó

A várfalon élő tátika vonzásában - Ildikó

Monumentális maga az építmény

Lőrésen át a világ...

Miután Berethalom tovább engedett minket, elindultunk hosszú utunkra Déva várának látványa reményében érintőlegesen Segesváron át, következő megállónk, Fehéregyháza felé.

     Útfelújítási munkálatok zajlottak minden előre jelzés nélkül, egyszer csak nem volt út, amin mehettünk volna tovább, leszűkítették egyetlen sávra s nem állt ott egyetlen forgalom irányítással megbízott munkás sem. Belefutottunk, s közben érkezett helyi polgár nagy sebességgel, majdnem összeütköztünk frontálisan vele. Épp, hogy elfért mellettünk, de nem volt rest, hogy megálljon és visszatolasson beleüvölteni az arcunkba románul a szidalmait. Ildike higgadtan mondta felé fordulva magyarul, hogy " jól van már, benéztem, megálltam, menjél tovább...!" , de az illető férfi nem tudott magyarul szájról olvasni, így ez eltartott pár másodpercig, míg felfogta, hogy 7 mérges nő néz vissza rá... De a baj nem jár egyedül, a helyi zsandárság is kipécézett magának minket, s az árkon átugorva egyszerre előttünk termett és lekalimpált minket az útról. Ildike feszültségét növelte, hogy nem tudta, mennyivel lehetett volna menni, mert erre vonatkozó táblát nem nagyon láttunk, első rémületében azt dünnyögte, lehet, hogy gyorsan mentünk... De, nem mentünk gyorsan. És bármennyire is kereste zsandárpajtás a papírokban, autóban a kivetni valót, nem találta, így kelletlen, de tovább engedett bennünket. Nyilván, a kisbusz adottságai keltették benne a feltűnést, akár csempészhettünk is volna úgy 50-70 illegális bevándorlót, de nem tettük, így megkönnyebbülve, gyorsan pucoltunk tovább Fehéregyháza megállóhelyünk felé.

     Fehéregyházánál leparkoltunk egy pisiszagú leálló sávban, közvetlenül a rendőrök mögé. Megfigyeltük őket akció közben, s rájöttünk, hogy ez náluk így van begyakorolva. A semmiből hirtelen kiugrik, itt például az autóból pattant az útra és meszelte le a kamionokat, teherszállítókat, kisbuszokat, frászt hozva a sofőrökre, mert az első próbatétel az, hogy el ne üsse a hatóságot. Szemben az út másik oldalán étterem, majdhogynem kocsma volt, el sem tudtuk képzelni, hogy hol van itt a Petőfi-emlékhely? Hát kérem, közvetlenül a nagy forgalmú út mellett, ahol ezerrel húztak s döngettek el a kamionok. Első döbbenetünkben letisztázódott, hogy itt nem nagyon érdemes énekelni az ez alkalomra ide álmodott dalunkat, mert még mi sem fogjuk hallani... Nem baj, ha már itt vagyunk, egy próbát megér... Megtaláltuk Petőfi szobrát, s ismeretlen nyughelyének állított emlékművet körbe álltuk.

Petőfi-emlékhely Fehéregyházánál

Hogy hallatszódjon a kamionoktól dalunk, erőteljesen kezdve, de dinamikáját, finomságait tartva, és bokáig meghatódva, lúdbőrözve elénekeltük három szólamban a "Ki gondolná, ki mondaná" c. Zsuzska által megzenésített költeményét. 

Visszahoztuk Neki. Tiszteletből, szeretetből. Nagy dolog ez.  És ahogy énekeltük, telve még a pár perccel ezelőtt látott Segesvár síkjának látványával, dombjainak, halmainak zöldjével, a dal életre kelt. Beleláttunk a történelembe, részesei lettünk egy pillanatra. Értelmet nyert minden, amit tanultunk, amiről Petőfi írt, kavargott körülöttünk a csatatér... Lehet, hogy a képzelet művelte ezt, nem tudom. Minden esetre, ekkor már tudtuk, hogy olyan helyre csöppentünk, ami életünkben végig el fog kísérni, belemászik a lelkünkbe, s ahogyan Losonczi Léna írta Erdély c. versében: " Mert itt az Isten is, közelebb van hozzánk, lehajló kezével, megsimítja orcánk..." 

Újra útra keltünk, ezúttal tudván, hogy most sokáig nem lesz megálló, hiszen estére Homoródszentmártonba kell érnünk, ott lesz a szállásunk. Este nyolc órára járhatott az idő, mikor megérkeztünk, de azt nem tudom megmondani milyen időszámítás szerint, mert ez az egy óra oda-vissza eltérés kellően összezavart minket.

A Vikár Béla Nőikar Homoródszentmártonban

Szállásunk a Református Egyházközség Vendégházában volt, s vártak minket vacsorával, sültcsirkével, rizibizivel, süteményekkel, itallal, de legfőképpen szeretettel. Albert tiszteletes és felesége, Réka nagyon sokat dolgozott értünk. De nem csak Ők. Az egész közösség megmozdult, hogy minket vendégül lásson, s mi erre nem számítottunk. A beugró, csak üdvözletüket tévők is jó szívvel vártak, örömmel, nyitottan álltak a fáradt, 13 utazó asszonyság elé. Majd, ahogyan jöttek, halkan távoztak is. Csak látni akarták, hogy megvagyunk-e már... Ekkor már tudtuk, hogy másnap este bográcsban főznek a kedvünkért, s mi egy kis koncertet fogunk adni a Művelődési Házban előtte. Készültünk is erre, ez az egy volt, amit biztosan tudtunk homoródszentmártoni tartózkodásunkból. Szállásunk diákszállás volt, emeletes ágyak, két fürdőszoba, konyha, sok ember elfért, nem foglaltunk el minden ágyat. Kellemes, nyugodt, békés kis utcában, nem messze a falu központjától volt a kis ház, tornáccal, kis kerttel. Ekkor, praktikusan már csak ennyit sikerült megfigyelnünk, hiszen rég volt már hajnal 3 óra, s mögöttünk volt közel 900 km... Magam részéről olvastam pár oldalt, mielőtt elaludtam, hogy az agyam is kikapcsoljon, ne csak a testem hagyjon cserben, de lehet, hogy hamarabb elaludtam, mint a villany... Utolsó gondolatom biztosan az volt, hogy "el sem hiszem, hogy itt vagyok..." Mert másnap az első is ez volt...