 |
| Nem Sándor Mária, hanem én vagyok, beteg átadás közben... |
Még pedig az, hogy nem csodálkozom.
Nincs min.
Nem Sándor Máriában csalódtam, sőt, mondjuk ki, nem csalódtam...
Erre számítottam. Hogy nem történik semmi, hogy meghurcolják azt, aki szót emel, aki tiltakozik, aki akar változtatni, és hogy a végén az érintett, "igen beteg lakosság" nem áll ki az egészségügyért.
Nincs egészségügy. Nagyon nagyon beteg-ügy van.
Első perctől kezdve nem hittem a változásban.
Nem, mert nem értem rá.
Nem értem rá magamon rágódni, az életkörülményeimen, a nyomoromon, mert én úgy tanultam, hogy ha bemegyek dolgozni, otthon kell hagyni az otthoni dolgokat, hogy másokért vállaljak felelősséget, másokat vigasztaljak, legyek velük emberséges, legyen szaktudás, precízség, profizmus, jó szó, kedvesség, türelem, és megértés embertársaim iránt.
Hiszen betegek. Kiszolgáltatottak.
Fájdalmaik vannak, félnek, ezer bajuk van, gyógyulniuk kellene...
Ez a betegekről szól.
Nincs másik oldal. Nincs életpálya, nincs megélhetés, nincs nővér, asszisztens, szakdolgozó, középkáder, mi a társadalom számára nem létezünk. Csak papíron. A munkaszerződésben, és csak abban a rovatban, hogy "köteles..."
Nincs páncélként védő szakszervezet, nem érzem, hogy lenne érdekképviselet, ami minket helyezne előtérbe, kiállna értünk, a jogainkért, a fizetésünkért, a megélhetésünkért. Persze, fizetünk kamarai tagdíjat, s ha nem fizetünk, akkor kizárnak és nem is dolgozhatunk tagság nélkül...
Pedig, amit a munkaszerződésben aláírunk, abban nem szerepel, hogy "mindenáron".
A mindenáron, az belül van. Hozza az élet, nap, nap után. A kötelességtudat, a szeretet egyik formája. Nem tudom megtenni, hogy nem teszem meg. Nem tudok szemét lenni, embertelen és aljas senkivel, nem tudom elnézni a fájdalmat, az elhanyagoltságot, a tudatzavart folyadékhiány miatt, a félelem miatt lehunyt szemet, az izgalom miatti magas vérnyomást, a kiszolgáltatottságot, s nem engedem meg magamnak a hanyag munkát. Nekem anyámtól, apámtól kapott nevem van, és ehhez nem kapcsolok szégyellni valót. Nem.
Én az az ember vagyok, aki lehajtott fejjel, keserűen hagyom, hogy az ország, a vezetőink, a betegek megszégyenítsenek.
Olyan az egészségügy, mint Jézus a kereszten. Őt sem mentette meg senki sem.
Jézus is csak adott, mégis, megfeszítették.
Ismerek műtősfiúkat, akik éhbérért emelnek 130-160 kg-os beteget, loholnak nap, mint nap, és saját betegségükkel sem foglalkoznak, mert miből etetnék a családjukat, ha táppénzre mennének?
Ismerek asszisztenseket, akik két-három állásban dolgoznak, nem látják a családjukat, telefonon nevelik a gyereküket, egyedül, vagy minden alkalommal türelmet kérnek férjüktől, ha nem érnek haza időben. Meddig? Csak idő kérdése...
Nővéreket, akik egyedül látnak el egy egész osztályt, s akikbe a lábukat törlik a "betegek", mert azt hiszik, ha az orvosnak fizettek, akkor nekik minden jár...
Ismerek orvosokat, akik több állásban egyszerre dolgoznak, mikor kinek, minek a terhére, hogy ne kelljen elmenniük külföldre, hogy megéljenek.
Takarítónőket, akik ennyi pénzért megalázottan kelnek hajnal négykor, hogy 6-tól-14 óráig takarítsanak.
Laborosokat, akik egész éjszaka üzemeltetik a gépeket, hogy másnap tudjanak gyógyítani az eredmények alapján.
Röntgeneseket, akik egy komplett, 12 órás rendelést lenyomnak ügyeletben, mert csak akkor ér ide bajságával a mezei halandó.
- Mit parancsolsz, édes gazdám?- kérdezi a Dzsinn, Aladdin lámpájából.
- Mit parancsolsz?
- Még mit parancsolsz, és nix több kívánság...
Mondtam már, nem csodálkozom semmin sem.
Így égnek ki a szakdolgozók. Egy ideig megy. Nem szoktam panaszkodni, nem olyan családból származom, bírom, én nem égek ki.
És aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy közönyös vagy. Vagy utálod az egészet, ki vagy merülve, nem bírsz regenerálódni, nem csak otthon nem tudod hagyni az otthoni problémáidat, de még haza is viszed a kórházit, s közben olvasod a facebookon, hogy amblokk a vezetőség milyen jól mulat a hegyekben, a völgyekben, télen és nyáron, és minden rendben van, mert megérdeklődték, nem keresel sokkal kevesebbet, mint más kollégáid az országban... Nem hát. Ilyen szarul senki sem keres, mint mi, a beteg-ügyben..
Hogy másnak jut cafetéria? Hírét sem láttuk. Ja, nem számít a fizetési papír mellé csomagolt Libris, Spar-os 15-20%-os kupon, amit egyébként a postaládába szoktak dobni, mert ami engem felesleges vásárlására ösztönöz, az nem juttatás. Bezzeg egészségpénztárat nem fizetnének, amivel úgy is jól járnánk, ha nem mi vesszük igénybe, hanem a családunk, Kaja hozzájárulás? Hogyne, van. A kórházban kedvezményesen étkezhetsz, ha van rá időd. Egyébként saját pénzeden rendelsz, vagy hozol otthonról, de többnyire csak szendvics az ebéded. Mert időd az nincs. Néha még enni sem, nem hogy ebédidőben. Megszámolnám az ebédlőben tartózkodó nővérek, műtősfiúk, műtősnők és altatósok létszámát, csak a hecc kedvéért...
Lemenni az ebédlőbe, ne is álmodj róla, hogy nyugodtan, asztalnál ehetsz, holott mindennap ledolgozod az ebédidőd... 12 órás műszakban dolgozol, s a műtőből, a feneked alól kiveszik a széket, nehogy már leülj, ha megteheted a 11 órás műtét alatt. (ezt én nagyon zokon vettem..., azon a széken ugyanis nem mi ültünk, hanem az orvos, de így legalább nekünk is jutott egy stoki, amire néha lepihenhettünk... Így még a stoki is elérhetetlen...)
Annyit dolgozol, amennyi belefér egy műszakba. Néha kérsz egy negyed órás szünetet, hogy kimenj egy kicsit, betétet cserélj, igyál, egyél egy falatot, mert már jojózik a szemed, neked is vannak szükségleteid, nyomatékosan kéred, hisz nem vagyunk állatok, jó, jó, de a bólogatásban benne van, hogy kit érdekel...? És persze, nem tudsz kimenni a 12 óra alatt egyszer sem, rohansz át a másik műtőbe, indul egy másik operáció... Hát ezt jelenti a mindenáron. Az összes ügyeletben töltött ünnepet, a hajnalig, reggelig tartó műtéteket, az ország összes kórházában, az összes műtőjében, osztályán és munkaállomásán...
És még vannak, akik bemennek dolgozni.
Képzeld, minden áldott nap. Vállalják és teszik a dolgukat, amihez értenek, ezért a hálátlan nemzetségért, akik sosem állnának ki értük, értünk, értem sem. És az sem igaz, hogy értük, értünk, értem kellene kiállniuk, hanem önmagukért. És itt akkora szakadást érzek az erőtérben, hogy nincs miről beszélni tovább. Értem, megértem Sándor Máriát.
Tőlünk elvárják az életért való küzdelmet, de nagyon egyoldalú, szégyenteljes felelősség vállalás ez...
Szomorú. Marad a lehajtott fej.
És a szégyen mellett, a nem létezés, amivel együtt élünk minden áldott nap...
És itt vannak a légből kapott ígéretek. Én idealista vagyok, benyaltam a reményt! Mai hír! A MESZK végre javaslatot tett egy normális bérre, juttatásra, életpályára! Kb. egy évet késett vele, és csak javaslat, s mint tudjuk, az semmire sem kötelez. És a MESZK ugyebár nem Harry Potter, aki kiáll az igaz ügyért... " Ne féljen, ott leszek... - mondja Luciusz Malfoynak az ifjú Harry... És lám, ott van.. Mindig ott van, a végsőkig küzdve egy jobb világért.... (by J.K. Rowling)
De hátha a Kamara odateszi magát értünk, értem, mindannyiunkért! Reménykedem. Újra, megint...
Egy emberibb életért.
Egy emberibb jövőért.
A magyar egészségügyért. Hogy újra létezzen, létezhessen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése