Vendégírás c. rovatomban: Csapó Dóra gondolatai

Megtiszteltetés az alábbi sorok szerzőjétől a hozzászólás, s ez úton kérek mindenkit, akinek e témában hozzáfűzni valója van, írjon nekem! Ha a "vendégírás" rovatom fórummá növi ki magát, nem bánom... Végül is, rádiós voltam, vagy mi... A blog email címe: indaminta@freemail.hu

    "Első felindulásból nem írtam. Mert minden szavad IGAZ.
Tudom, látom, átéltem.
De átéltem a másik oldalt is. Betegként. Vagyis szerencsére csak egyszer voltam beteg. Utáltam, hogy ki vagyok szolgáltatva. Utáltam, hogy rosszul vagyok. Utáltam, hogy folyamatosan csak sírni tudok. Egyedül voltam, és ültem a kerekes székben. Szédültem, és még a létezés is fájt. És jött az orvos. Vagyis engem toltak be. És jött a megalázás. Szörnyű volt. Nem érdekelte, mi történt, hogy jutottam odáig, hogy mentő vigyen az SBO-ra. Gyorsan, rutinból elvégzett pár tesztet, adott valamit tablettában, és kiültetett a váróba. Ahol elaludtam a férjem karján, aki addigra oda ért. Majd nem tudom mennyi idő múlva megkaptam a zárót, és mehettem….
Vagy meséljem az első műtétet? A nővér „elfelejtett” bejönni. A szobatársamat kellett megkérni, hogy szóljon már valakinek, mert lefolyt az infúzióm, és a mosdóba is ki kellene mennem. Jött a nővér, kiszedte a csövet, és odarugdosta az ágyam elé a papucsomat. Majd otthagyott. Két „kis lámpással”, ami a két oldalamból lógott ki valahogy lekászálódtam az ágyról (mert olyan magas volt, hogy csak lehuppanni tudtam róla), és elvánszorogtam a mosdóig. Ahol rosszul lettem. De kiabálni nem tudtam, hívó persze sehol. Aztán jobban lettem, és valahogy visszakeveredtem az ágyamba. Senkit nem érdekelt, hogy elég folyadékot ittam-e (persze nem, mert egy bögre teát tudtam inni).
Tudom, kevesen vannak, fáradtak, alulfizetettek. De éjjel egyszer sem jött be senki ellenőrizni, élek-e. Tudom, mert nem tudtam aludni szinte egy percet sem, annyira fájt a hátam. Viszont fájdalomcsillapítót sem tudtam kérni, nem volt kitől….Nekem a mai napig fülemben cseng a mondat: „úgy állj hozzá minden beteghez, mintha anyád, nővéred, vagy apád lenne!” Én képtelen vagyok nem odafigyelni a hozzám fordulóra. Nagyon sok emberrel találkoztam. Végig járó - beteg ellátásban dolgoztam. Sosem voltam képes hanyagul hozzájuk állni.
Persze elhiszem, hogy vannak lelkiismeretes dolgozók. Sőt! Találkoztam is néhánnyal. Például amikor vérvételre mentem. Már a 400 – as sorszámokat osztogatták. Amikor hatvan valahány perc múlva bejutottam, egy kedves, mosolygós asszisztens várt. Futotta az erejéből nem csak egy sablon mosolyra. Szúrt, vérzési időt mért, kezelte a csöveket, és beszélgetett velem. Velem! Rám szabott kérdései voltak, és figyelt a válaszra.
Az SBO – n az agyonhajszolt felvételes nővérnek is volt érkezése fáradt humoromat értékelni.
Nem akarok azon gondolkodni, hogy juthattunk idáig. Nem akarok azon elmélkedni, ki a felelős, és hogy kb a mi korosztályunk ül most az összes fontos pozícióban. Csupa olyan ember, aki velünk együtt nőtt fel, akiket akár személyesen is ismerhetünk valamelyik úttörő -, vagy építőtáborból. Hova lettek az akkori életvidám, világmegváltó fiatalok? Belekerültünk a mókuskerékbe. De kell, hogy legyen onnan kiút! Nem vagyok képes elfogadni, hogy csak a pénz az egyetlen érték! Ki van zárva, hogy ennek így kell lennie! Egyik felem azt mondja: „Állj oda, és tedd! Indulj, és csináld, és jönnek a többiek! Hiszen tudják, hogy nem jó! Tudják, hogy együtt változtathatunk!” De a másik felem azt mondja: „ Ugyan! Nézd már végig a történelmünket! Egymás ellen, vagy jobb esetben várakozva, figyelve, az adott csatát ki nyeri. És akkor mellé állok….Nézd már meg, milyenek vagyunk! Baráti társaságban, családban, kollégák között mindenki látja, tudja, sőt! JOBBAN TUDJA! De amikor oda kell állni, és együtt indulni……Te kinyitod a szád, mondod a magadét a KÖZ – ért….. és jön a gúnyos kérdés: „…..de hol a sereg?...” Ez belénk lenne kódolva? Ez valami MAGYAR tulajdonság (átok)?
És nem csak az egészségügyről beszélek! Ugyan ez a helyzet az oktatással is. A tanárok sírnak, hogy sok a munka, kevés a pénz. Az iskolák korszerűtlenek, hova tovább használhatatlanok. A gyerekeink összeroppannak a rengeteg követelmény alatt. Nem érdekel senkit! Lelkileg és egészségileg károsodott, beteg generáció kerül ki az iskolapadokból. Egyre több a „problémás” gyerek, aki nem is lenne az, csak oda kellene figyelni rá. Nem a táskáját teletömni használhatatlan könyvekkel, a fejét haszontalan információk tömkelegével, a lelkét felesleges sebekkel. Mert vannak ugyan szerencsések, akik át tudják vészelni a „csodás diákéveket”, de a többségnek komoly gondjai vannak. Ami odafigyeléssel, szakértelemmel orvosolható lenne. Ha itt is nem a pénz uralkodna a döntéshozók között.
De mehetünk szinte bárhová. Az ÉRTÉK elveszett. Valahol, valamikor. És ezt mi rontottuk el. Nem én, és Te, de a mi generációnk. Felvállaljuk? Aligha! Változtatunk? ………Vannak közöttünk Sándor Máriák. Kevesen. És sorra elbuknak, mert ahogy Te is írtad: lehajtjuk a fejünket és csak tesszük a dolgunkat csendben….." (Csapó Dóra)