Tavaszi orientáció

Az elmúlt napok, hetek, beszélgetések ösztönöznek írásra, hisz kaptam annyi impulzust, hogy tudom, meg kell ragadnom a lehetőséget gondolataim letisztázására.
Judit Mexikóból... Itt volt nálam, bevackoltunk, s négy órán át térképeztük fel újra lelkünk apró zugait. Úgy elrepült az idő, hogy tizedannyi dologról sem beszéltünk, mint amennyi foglalkoztatott minket.
Nem egy világ választ el minket, hanem A VILÁG, és mégis, értjük egymást. Kevés alkalommal tudunk találkozni, s mióta hazai levegőt szív tervezett egy éves itthon tartózkodása alatt, azóta kétszer, talán még félszer tudtunk röviden beszélgetni. Hogy mit tanultam tőle ezalatt a pár gondolatcsere alatt? Nos, nem tudom. Ezen még sokat kell gondolkodnom, de vele így van ez... Hosszú időn át idézgetem vissza beszélgetésünket, hangjának árnyalatait, gesztusait, nyíltságát és zárkózását, de talán egy konkrét példával tudom bemutatni az összecsengésünket.
Évekkel ezelőtt volt életemben egy mozgalmas korszak, amiről néha még most is álmodom. Barlang mélyén jártam, belefeszültem egy-egy kanyarulatba, végig vergődtem egy-egy vinklit, lezuhantam egy szikláról az egyik társamra és micsoda pech, egy bordám megrepedt az ütközésünktől... Imádtam ott lenni, imádtam lent lenni a föld mélyén, csúszni, mászni, koszosnak lenni, kimerülni, megfeszülni, fájni és sajogni, mert tudtam, hogy ez megfoghatatlan fájdalom. Ott fáj, ahol nem is tudtam, hogy létezik bennem izom, ín és feszülés, és sosem ott sajgott jobban, ahol kék vagy lezúzott, lehorzsolt a szikla, a mélység. A térdem, könyököm, hátam, karom egyszerűen csak ronda volt.

Útban a fényforrás felé... Pirulásra késztető, rendkívül előnyös fotó rólam, barlangban...

Judit látogatása alkalmával nem érkezett üres kézzel. Két könyvet hozott nekem otthoni könyvtárából, melyet felszámolás alá vetett. Az egyik az a barlangász könyv volt, amit én évek óta szeretnék beszerezni és csak antikváriumokban található, A barlangok útjain, vizein c. Kessler-Mozsáry kiadványt. Amikor a kezembe nyomta, még fel sem merült bennem, hogy ez különleges dolog, de mikor elmondta, hogy fogalma sincs, miért vette meg ezt évekkel ezelőtt, 1985-ben, hiszen Ő minden szűk és sötét helytől retteg, és le nem menne oda, hiszen nem érezné jól magát egy percre sem, akkor belém hasított egy gondolat, amitől azután már nem is nagyon tudtam szabadulni. Óhatatlanul eszembe jutott, azért vette meg 30 évvel ezelőtt, hogy nekem adja, ezen a napon, itt, az otthonomban, miközben már vagy húsz éve Mexikóban él. könyvei pedig itthon hevertek olvasatlanul lányszobájának polcain. Azt is megértettem, hogy megfoghatatlan lelki húrjaink több szálon kötődnek és még sem elvághatatlanok, nem örök érvényűek, nem életfogytig tartóan szorosak. Amit mind a ketten tudunk, hogy különlegesen értékes, nagyon emberi, mély és igaz barátság köt minket össze, aminek nincsenek kezdetei, nincsenek mindennapjai, sem eseményei, és az sem biztos, hogy jövője lesz. Amikor megszólítjuk egymást, egyszerűen - van, létezik. És ez ajándék. Két vecsei lány, egy messzi-messzi galaxisban...
Ahogy pergett tovább a hét, leszámoltam egy régi szerelemmel, s a dilemmámat, kételyeimet nem tudtam megbeszélni senkivel. Úgy pattantam vissza bizalmas barátaimról, mint a gumilabda. Éreztem, hogy arra és arra felé terel az idő, hogy kelletlenül is, de magamba nézzek, én mit akarok az életemtől? Akarok-e felmelegíteni egy rég kihűlt kapcsolatot, akarok-e összekötni olyan szálakat, amelyeket nem éltet már semmi, amiben én másod, harmad, sokad rangú félként szerepeltem, s vagy három év is eltelt azóta, hogy sírtam miatta... A mézes madzag homályos, kiszámíthatatlan, zuhanórepülés szerű következményeinek újra átélését vagy azt a fajta felelősségteljes elutasítást kell vállalnom, aminek jó és rossz következményei is engem terhelnek. Jó az nekem, ha elutasítom, mert akar a fene megint egy cowboyba szerelmes, aki azt sem tudja, hogy most jön vagy megy, de  az az egy biztos, hogy folyton lovon ül.... Rossz, mert sosem tudni, hogy van-e még valami az én mozivásznamon, amit érdemes lenne végig nézni, megélni? Kézen fogva, összebújva, inspirálva, szerelemben, harmóniában létezve, megélni a romantikát, vágyakozását, érzelmi intelligenciát. Lehet, hogy nincs már semmi a jövőre nézve- én bennem?

Egyetlen biztos ebben a sztoriban, a naplemente... A delikvensről sosem tudni, jön vagy megy....

És akkor jött Dóri, volt osztálytársam, a maga leírhatatlan lelki csipkéivel, írásával, gondolataival, és segített rádöbbennem, hogy mennyi mindent nem engedek meg magamnak. Például vágyni és érezni. Rebbenni. Belepirulni a gondolatba. Kimondani, megkeresni önmagam egy kapcsolatban, megérinteni egy másik lényt kívül, belül... (Nem a gyerekemet, mert azt nem győzőm minden létező, nem nyálas alkalommal kimutatni, érezni és hálásan elmondani neki, s tervezem egy életen át e szeretetben lenni...) Kiolvastam Dóri munkáiból, hogy a túl soknak vélt érzelem annak sok, aki egyáltalán nem él meg érzelmeket. Így amikor belemélyedek egy-egy írásába, azt hiszem másik bolygón járok. Idegen terepen. Ismét egy világ választ el attól, akit kedvelek, de összekapcsolódom vele akaratlanul mert férfit szerető nő vagyok, s mert hiányzik belőlem a kérges keménység, és az, hogy azt mondjam egy romantikus történetre, hogy hülyeség, csak azért, mert az én életemben vér és nyál több van, mint szeretet, vonzalom és flört. Mint azt megfogalmaztam már magamnak, igen ingerszegény környezetben élek. Sem a város, sem a munkahelyem, sem a kihalt Duna part nem kedvez a feromonoknak. Így azok érdeklődés hiányában éhen halnak. További éltető impulzusokig pedig csak remélni merem, hogy átvészelődik ez a malőr a genetikámban...
A másik dolog, ami orientálódásra késztet, a munkám. Időnként, ha tele van a hócipőm, és rosszul érzem magam a bőrömben, a munkahelyemen, elő szoktam venni az elemző énemet, és arra bírom rá, hogy takarítson egy kicsit. Kutasson, keressen a valamit, amit ismerek, felismerek és még magamra tudom igaznak.
Mi lennék, ha nem lennék az, aki vagyok? Író? Festő? ( mindehhez olyan talentum kell, ami nekem nincs, hogy meg is éljek belőle). Meteorológus? (lehet, hogy ez utóbbi szívesen lennék, s ha előbb tudom, még tanultam volna is azt a univerzum mennyiségű egyetemi, fizikai és matematikai szuperinfót, ami ehhez elengedhetetlenül kell, persze, ehhez sincs affinitásom, tudom a gimi óta...)
Lennék tanár? (Néha irigykedve nézem, ahogy a diákok szerenádozni igyekeznek, s megállnak egy bokor tövében gyakorolni a tanárnak előadandó nótát... Épp tegnap láttam egy fiú csapatot, és egy Tankcsapda nóta átiratát gyakorolták lelkesen) Igen, bármennyire hihetetlen, lennék tanár. De mit tanítanék? Irodalmat? Történelmet? Henna festést? Egyikben sem vagyok otthon annyira, hogy taníthatnám.... Mit tanítanék? Jó ideje érzem legbelül, hogy egyetlen dolgot tanítanék szívesen, az altatást. Annyira tudom, ismerem, szeretem, hogy kiállnék a katedrára és mesélnék az elejétől a végéig mindenről, amit megéltem ebben a szakmában. De tudom, nekem ez jelenleg elérhetetlen, bár nagyon jó alternatívának látszik, tanulni kellene munka mellett hozzá sok mindent, hogy ebből szalonképes megvalósítás legyen.
Szeretem a választott szakmám, jutok el a következtetésig. Szeretek emberekkel foglalkozni, szeretek rövid, de bizalmon épülő kapcsolatot kialakítani, szeretek törődni, figyelni valakire maximálisan, szeretek precíz lenni, szeretem a rendemet, a fegyelmemet, amit ilyenkor magamra veszek, szeretem a szokásaimat, a megújulásaimat, a kommunikációt egy-egy helyzetben, szeretek a háttérben maradni, ugrásra készen, s megelőzni a bajt, szeretem, ahogy a tapasztalat védőhálót biztosít nekem, hogy az agyam mérhetetlen információt tárol el, amit este azután rendszeresen kitöröl, így egy darab verset sem tudok megtanulni, mert reggel kezdhetném elölről... Még a saját verseimre sem nagyon emlékszem, csak azokra, amiket évekkel ezelőtt tanultam meg... Szeretem a műtő légkörét, ha senki sem rondít bele, szeretem a munkám apró mozzanatait, az előkészületet, a műtéteket, a kötelező titoktartást, az intimitást, a beteg altatásának finomra hangolását. Nincs két egyforma ember, betegség, reakció. Minden nap más és más. Néha sok a beteg, néha a betegség sok, néha a műtét technikailag nehéz, néha halmozottan beteg a beteg, néha az esélyeink kicsik, néha a terhelés, néha a körülmények kemények, néha a beteg toleranciája csekély... Mondhatom, minden nap egy vakrepüléssel kezdődik, amikor az információt a navigáláshoz csak az utolsó pillanatokban tudom meg, a műtőasztalon, altatószer beadását követően. Szeretem a team munkát, az egymás segítését, az emberséges munkakapcsolatokat, szeretem és tisztelem a kollégáimat, akik nem árulják el kollegalitást, akkor is eszükbe jut, ha ők már végeztek saját munkájukkal, és nem taposnak másba, érdekből vagy számításból, vagy ha valami bajuk van. Annyi mindent szeretek ebben az egész, magam köré tudott világban, hogy néha nem is értem a többi világot magam körül... Pedig vannak, léteznek árnyaltabb, teljesebb vagy egyszerűen csak más világok, s ha néha keveset is ismerek fel belőlük, néha csak észre veszem jelenlétüket, de a legjobb az, ha belső életemmel tudok hozzájuk közelíteni. Nos, azt hiszem sokat tanultam ebből az orientációból, érdemes volt leülni, letisztázni, kielemezni. Remélem, nyitott és türelmesebb tudok lenni okulva tanulságaimból, kíváncsi és felfedező énem megint egészségesebbnek tűnik, regeneráltnak, frissnek, kívánatosnak, ez pedig egyszerűen - jó.

Tihany, 2016. április 23.

Osztálytalálkozó

Nagy várakozással, hetekkel ezelőtt elkezdődött türelmetlenséggel készültünk Tihanyba.
Nem csak a Balaton hihetetlen látványa, Tihany csodás fekvése, levendula-image éltette ezt a várakozást, hanem a lehetőség, hogy újra találkozhatunk, ez alkalommal kiegészülve Ausztráliában élő osztálytársunkkal, Katával. Nem tudom elmesélni, hogy mennyire jó volt újra találkozni, mert ebben a másfél napban benne volt az is, hogy nehéz munkából szabadult nőszemélyek élvezték a napsütést, a fagyizást, a kikapcsolódást, beszélgetést, nézelődést, a ritmusváltást, és mind ez olyan tökéletesre sikerült, hogy nincsenek is reá szavak...
Most az egyszer azt kell mondanom, hogy beszéljenek a képek...

Gémes kút a Levendula ház mellett

Az Apátság

Tihanyi udvar

Zsíros bödön újraértelmezve

Frissen befogott kelta tündérmanók

A helyszín 

A Bodza cukrászda teraszán

Nagyon hamar egymásra hangolódtunk

Az Apátság lépcsőjén

Balettozós

Balettozós

Csapat kép

Csupa mosoly

Kemencés kacsasült, párolt lilakáposztával és dödöllével

Az egyen macink Ausztráliából

Vacsi után teljes létszámban

Látszik a maci!

Húsz év múlva fogjuk ezt a képet értékelni...!

Vendégírás c. rovatomban: Csapó Dóra gondolatai

Megtiszteltetés az alábbi sorok szerzőjétől a hozzászólás, s ez úton kérek mindenkit, akinek e témában hozzáfűzni valója van, írjon nekem! Ha a "vendégírás" rovatom fórummá növi ki magát, nem bánom... Végül is, rádiós voltam, vagy mi... A blog email címe: indaminta@freemail.hu

    "Első felindulásból nem írtam. Mert minden szavad IGAZ.
Tudom, látom, átéltem.
De átéltem a másik oldalt is. Betegként. Vagyis szerencsére csak egyszer voltam beteg. Utáltam, hogy ki vagyok szolgáltatva. Utáltam, hogy rosszul vagyok. Utáltam, hogy folyamatosan csak sírni tudok. Egyedül voltam, és ültem a kerekes székben. Szédültem, és még a létezés is fájt. És jött az orvos. Vagyis engem toltak be. És jött a megalázás. Szörnyű volt. Nem érdekelte, mi történt, hogy jutottam odáig, hogy mentő vigyen az SBO-ra. Gyorsan, rutinból elvégzett pár tesztet, adott valamit tablettában, és kiültetett a váróba. Ahol elaludtam a férjem karján, aki addigra oda ért. Majd nem tudom mennyi idő múlva megkaptam a zárót, és mehettem….
Vagy meséljem az első műtétet? A nővér „elfelejtett” bejönni. A szobatársamat kellett megkérni, hogy szóljon már valakinek, mert lefolyt az infúzióm, és a mosdóba is ki kellene mennem. Jött a nővér, kiszedte a csövet, és odarugdosta az ágyam elé a papucsomat. Majd otthagyott. Két „kis lámpással”, ami a két oldalamból lógott ki valahogy lekászálódtam az ágyról (mert olyan magas volt, hogy csak lehuppanni tudtam róla), és elvánszorogtam a mosdóig. Ahol rosszul lettem. De kiabálni nem tudtam, hívó persze sehol. Aztán jobban lettem, és valahogy visszakeveredtem az ágyamba. Senkit nem érdekelt, hogy elég folyadékot ittam-e (persze nem, mert egy bögre teát tudtam inni).
Tudom, kevesen vannak, fáradtak, alulfizetettek. De éjjel egyszer sem jött be senki ellenőrizni, élek-e. Tudom, mert nem tudtam aludni szinte egy percet sem, annyira fájt a hátam. Viszont fájdalomcsillapítót sem tudtam kérni, nem volt kitől….Nekem a mai napig fülemben cseng a mondat: „úgy állj hozzá minden beteghez, mintha anyád, nővéred, vagy apád lenne!” Én képtelen vagyok nem odafigyelni a hozzám fordulóra. Nagyon sok emberrel találkoztam. Végig járó - beteg ellátásban dolgoztam. Sosem voltam képes hanyagul hozzájuk állni.
Persze elhiszem, hogy vannak lelkiismeretes dolgozók. Sőt! Találkoztam is néhánnyal. Például amikor vérvételre mentem. Már a 400 – as sorszámokat osztogatták. Amikor hatvan valahány perc múlva bejutottam, egy kedves, mosolygós asszisztens várt. Futotta az erejéből nem csak egy sablon mosolyra. Szúrt, vérzési időt mért, kezelte a csöveket, és beszélgetett velem. Velem! Rám szabott kérdései voltak, és figyelt a válaszra.
Az SBO – n az agyonhajszolt felvételes nővérnek is volt érkezése fáradt humoromat értékelni.
Nem akarok azon gondolkodni, hogy juthattunk idáig. Nem akarok azon elmélkedni, ki a felelős, és hogy kb a mi korosztályunk ül most az összes fontos pozícióban. Csupa olyan ember, aki velünk együtt nőtt fel, akiket akár személyesen is ismerhetünk valamelyik úttörő -, vagy építőtáborból. Hova lettek az akkori életvidám, világmegváltó fiatalok? Belekerültünk a mókuskerékbe. De kell, hogy legyen onnan kiút! Nem vagyok képes elfogadni, hogy csak a pénz az egyetlen érték! Ki van zárva, hogy ennek így kell lennie! Egyik felem azt mondja: „Állj oda, és tedd! Indulj, és csináld, és jönnek a többiek! Hiszen tudják, hogy nem jó! Tudják, hogy együtt változtathatunk!” De a másik felem azt mondja: „ Ugyan! Nézd már végig a történelmünket! Egymás ellen, vagy jobb esetben várakozva, figyelve, az adott csatát ki nyeri. És akkor mellé állok….Nézd már meg, milyenek vagyunk! Baráti társaságban, családban, kollégák között mindenki látja, tudja, sőt! JOBBAN TUDJA! De amikor oda kell állni, és együtt indulni……Te kinyitod a szád, mondod a magadét a KÖZ – ért….. és jön a gúnyos kérdés: „…..de hol a sereg?...” Ez belénk lenne kódolva? Ez valami MAGYAR tulajdonság (átok)?
És nem csak az egészségügyről beszélek! Ugyan ez a helyzet az oktatással is. A tanárok sírnak, hogy sok a munka, kevés a pénz. Az iskolák korszerűtlenek, hova tovább használhatatlanok. A gyerekeink összeroppannak a rengeteg követelmény alatt. Nem érdekel senkit! Lelkileg és egészségileg károsodott, beteg generáció kerül ki az iskolapadokból. Egyre több a „problémás” gyerek, aki nem is lenne az, csak oda kellene figyelni rá. Nem a táskáját teletömni használhatatlan könyvekkel, a fejét haszontalan információk tömkelegével, a lelkét felesleges sebekkel. Mert vannak ugyan szerencsések, akik át tudják vészelni a „csodás diákéveket”, de a többségnek komoly gondjai vannak. Ami odafigyeléssel, szakértelemmel orvosolható lenne. Ha itt is nem a pénz uralkodna a döntéshozók között.
De mehetünk szinte bárhová. Az ÉRTÉK elveszett. Valahol, valamikor. És ezt mi rontottuk el. Nem én, és Te, de a mi generációnk. Felvállaljuk? Aligha! Változtatunk? ………Vannak közöttünk Sándor Máriák. Kevesen. És sorra elbuknak, mert ahogy Te is írtad: lehajtjuk a fejünket és csak tesszük a dolgunkat csendben….." (Csapó Dóra)

Sándor Mária feladja....

Nem Sándor Mária, hanem én vagyok, beteg átadás közben...

Nem szoktam kommentelni, csak, ha nagyon tele van a lelkem és ha nagyon nem látok más kiutat. Szemem elé keveredett ez a hír, és támadt néhány gondolatom.
Még pedig az, hogy nem csodálkozom.
Nincs min.
Nem Sándor Máriában csalódtam, sőt, mondjuk ki, nem csalódtam...
Erre számítottam. Hogy nem történik semmi, hogy meghurcolják azt, aki szót emel, aki tiltakozik, aki akar változtatni, és hogy a végén az érintett, "igen beteg lakosság" nem áll ki az egészségügyért.
Nincs egészségügy. Nagyon nagyon beteg-ügy van.
Első perctől kezdve nem hittem a változásban.
Nem, mert nem értem rá.
Nem értem rá magamon rágódni, az életkörülményeimen, a nyomoromon, mert én úgy tanultam, hogy ha bemegyek dolgozni, otthon kell hagyni az otthoni dolgokat, hogy másokért vállaljak felelősséget, másokat vigasztaljak, legyek velük emberséges, legyen szaktudás, precízség, profizmus, jó szó, kedvesség, türelem, és megértés embertársaim iránt.
Hiszen betegek. Kiszolgáltatottak.
Fájdalmaik vannak, félnek, ezer bajuk van, gyógyulniuk kellene...
Ez a betegekről szól.
Nincs másik oldal. Nincs életpálya, nincs megélhetés, nincs nővér, asszisztens, szakdolgozó, középkáder, mi a társadalom számára nem létezünk. Csak papíron. A munkaszerződésben, és csak abban a rovatban, hogy "köteles..."
Nincs páncélként védő szakszervezet, nem érzem, hogy lenne érdekképviselet, ami minket helyezne előtérbe, kiállna értünk, a jogainkért, a fizetésünkért, a megélhetésünkért. Persze, fizetünk kamarai tagdíjat, s ha nem fizetünk, akkor kizárnak és nem is dolgozhatunk tagság nélkül...
Pedig, amit a munkaszerződésben aláírunk, abban nem szerepel, hogy "mindenáron".
A mindenáron, az belül van. Hozza az élet, nap, nap után. A kötelességtudat, a szeretet egyik formája. Nem tudom megtenni, hogy nem teszem meg. Nem tudok szemét lenni, embertelen és aljas senkivel, nem tudom elnézni a fájdalmat, az elhanyagoltságot, a tudatzavart folyadékhiány miatt, a félelem miatt lehunyt szemet, az izgalom miatti magas vérnyomást, a kiszolgáltatottságot, s nem engedem meg magamnak a hanyag munkát. Nekem anyámtól, apámtól kapott nevem van, és ehhez nem kapcsolok szégyellni valót. Nem.
Én az az ember vagyok, aki lehajtott fejjel, keserűen hagyom, hogy az ország, a vezetőink, a betegek megszégyenítsenek.
Olyan az egészségügy, mint Jézus a kereszten. Őt sem mentette meg senki sem.
Jézus is csak adott, mégis, megfeszítették.
Ismerek műtősfiúkat, akik éhbérért emelnek 130-160 kg-os beteget, loholnak nap, mint nap, és saját betegségükkel sem foglalkoznak, mert miből etetnék a családjukat, ha táppénzre mennének?
Ismerek asszisztenseket, akik két-három állásban dolgoznak, nem látják a családjukat, telefonon nevelik a gyereküket, egyedül, vagy minden alkalommal türelmet kérnek férjüktől, ha nem érnek haza időben. Meddig? Csak idő kérdése...
Nővéreket, akik egyedül látnak el egy egész osztályt, s akikbe a lábukat törlik a "betegek", mert azt hiszik, ha az orvosnak fizettek, akkor nekik minden jár...
Ismerek orvosokat, akik több állásban egyszerre dolgoznak, mikor kinek, minek a terhére, hogy ne kelljen elmenniük külföldre, hogy megéljenek.
Takarítónőket, akik ennyi pénzért megalázottan kelnek hajnal négykor, hogy 6-tól-14 óráig takarítsanak.
Laborosokat, akik egész éjszaka üzemeltetik a gépeket, hogy másnap tudjanak gyógyítani az eredmények alapján.
Röntgeneseket, akik egy komplett, 12 órás rendelést lenyomnak ügyeletben, mert csak akkor ér ide bajságával a mezei halandó.
- Mit parancsolsz, édes gazdám?- kérdezi a Dzsinn, Aladdin lámpájából.
- Mit parancsolsz?
- Még mit parancsolsz, és nix több kívánság...
Mondtam már, nem csodálkozom semmin sem.
Így égnek ki a szakdolgozók. Egy ideig megy. Nem szoktam panaszkodni, nem olyan családból származom, bírom, én nem égek ki.
És aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy közönyös vagy. Vagy utálod az egészet, ki vagy merülve, nem bírsz regenerálódni, nem csak otthon nem tudod hagyni az otthoni problémáidat, de még haza is viszed a kórházit, s közben olvasod a facebookon, hogy amblokk a vezetőség milyen jól mulat a hegyekben, a völgyekben, télen és nyáron, és minden rendben van, mert megérdeklődték, nem keresel sokkal kevesebbet, mint más kollégáid az országban... Nem hát. Ilyen szarul senki sem keres, mint mi, a beteg-ügyben..
Hogy másnak jut cafetéria? Hírét sem láttuk. Ja, nem számít a fizetési papír mellé csomagolt Libris, Spar-os 15-20%-os kupon, amit egyébként a postaládába szoktak dobni, mert ami engem felesleges vásárlására ösztönöz, az nem juttatás. Bezzeg egészségpénztárat nem fizetnének, amivel úgy is jól járnánk, ha nem mi vesszük igénybe, hanem a családunk, Kaja hozzájárulás? Hogyne, van. A kórházban kedvezményesen étkezhetsz, ha van rá időd. Egyébként saját pénzeden rendelsz, vagy hozol otthonról, de többnyire csak szendvics az ebéded. Mert időd az nincs. Néha még enni sem, nem hogy ebédidőben. Megszámolnám az ebédlőben tartózkodó nővérek, műtősfiúk, műtősnők és altatósok létszámát, csak a hecc kedvéért...
Lemenni az ebédlőbe, ne is álmodj róla, hogy nyugodtan, asztalnál ehetsz, holott mindennap ledolgozod az ebédidőd...  12 órás műszakban dolgozol, s a műtőből, a feneked alól kiveszik a széket, nehogy már leülj, ha megteheted a 11 órás műtét alatt. (ezt én nagyon zokon vettem..., azon a széken ugyanis nem mi ültünk, hanem az orvos, de így legalább nekünk is jutott egy stoki, amire néha lepihenhettünk... Így még a stoki is elérhetetlen...)
Annyit dolgozol, amennyi belefér egy műszakba. Néha kérsz egy negyed órás szünetet, hogy kimenj egy kicsit, betétet cserélj, igyál, egyél egy falatot, mert már jojózik a szemed, neked is vannak szükségleteid, nyomatékosan kéred, hisz nem vagyunk állatok, jó, jó, de a bólogatásban benne van, hogy kit érdekel...? És persze, nem tudsz kimenni a 12 óra alatt egyszer sem, rohansz át a másik műtőbe, indul egy másik operáció... Hát ezt jelenti a mindenáron. Az összes ügyeletben töltött ünnepet, a hajnalig, reggelig tartó műtéteket, az ország összes kórházában, az összes műtőjében, osztályán és munkaállomásán...
És még vannak, akik bemennek dolgozni.
Képzeld, minden áldott nap. Vállalják és teszik a dolgukat, amihez értenek, ezért a hálátlan nemzetségért, akik sosem állnának ki értük, értünk, értem sem. És az sem igaz, hogy értük, értünk, értem kellene kiállniuk, hanem önmagukért. És itt akkora szakadást érzek az erőtérben, hogy nincs miről beszélni tovább. Értem, megértem Sándor Máriát.
Tőlünk elvárják az életért való küzdelmet, de nagyon egyoldalú, szégyenteljes felelősség vállalás ez...
Szomorú. Marad a lehajtott fej.
És a szégyen mellett, a nem létezés, amivel együtt élünk minden áldott nap...
És itt vannak a légből kapott ígéretek. Én idealista vagyok, benyaltam a reményt! Mai hír! A MESZK végre javaslatot tett egy normális bérre, juttatásra, életpályára! Kb. egy évet késett vele, és csak javaslat, s mint tudjuk, az semmire sem kötelez. És a MESZK ugyebár nem Harry Potter, aki kiáll az igaz ügyért... " Ne féljen, ott leszek... - mondja Luciusz Malfoynak az ifjú Harry... És lám, ott van.. Mindig ott van, a végsőkig küzdve egy jobb világért.... (by J.K. Rowling)
De hátha a Kamara odateszi magát értünk, értem, mindannyiunkért! Reménykedem. Újra, megint...
Egy emberibb életért.
Egy emberibb jövőért.
A magyar egészségügyért. Hogy újra létezzen, létezhessen...