Tavaszi orientáció

Az elmúlt napok, hetek, beszélgetések ösztönöznek írásra, hisz kaptam annyi impulzust, hogy tudom, meg kell ragadnom a lehetőséget gondolataim letisztázására.
Judit Mexikóból... Itt volt nálam, bevackoltunk, s négy órán át térképeztük fel újra lelkünk apró zugait. Úgy elrepült az idő, hogy tizedannyi dologról sem beszéltünk, mint amennyi foglalkoztatott minket.
Nem egy világ választ el minket, hanem A VILÁG, és mégis, értjük egymást. Kevés alkalommal tudunk találkozni, s mióta hazai levegőt szív tervezett egy éves itthon tartózkodása alatt, azóta kétszer, talán még félszer tudtunk röviden beszélgetni. Hogy mit tanultam tőle ezalatt a pár gondolatcsere alatt? Nos, nem tudom. Ezen még sokat kell gondolkodnom, de vele így van ez... Hosszú időn át idézgetem vissza beszélgetésünket, hangjának árnyalatait, gesztusait, nyíltságát és zárkózását, de talán egy konkrét példával tudom bemutatni az összecsengésünket.
Évekkel ezelőtt volt életemben egy mozgalmas korszak, amiről néha még most is álmodom. Barlang mélyén jártam, belefeszültem egy-egy kanyarulatba, végig vergődtem egy-egy vinklit, lezuhantam egy szikláról az egyik társamra és micsoda pech, egy bordám megrepedt az ütközésünktől... Imádtam ott lenni, imádtam lent lenni a föld mélyén, csúszni, mászni, koszosnak lenni, kimerülni, megfeszülni, fájni és sajogni, mert tudtam, hogy ez megfoghatatlan fájdalom. Ott fáj, ahol nem is tudtam, hogy létezik bennem izom, ín és feszülés, és sosem ott sajgott jobban, ahol kék vagy lezúzott, lehorzsolt a szikla, a mélység. A térdem, könyököm, hátam, karom egyszerűen csak ronda volt.

Útban a fényforrás felé... Pirulásra késztető, rendkívül előnyös fotó rólam, barlangban...

Judit látogatása alkalmával nem érkezett üres kézzel. Két könyvet hozott nekem otthoni könyvtárából, melyet felszámolás alá vetett. Az egyik az a barlangász könyv volt, amit én évek óta szeretnék beszerezni és csak antikváriumokban található, A barlangok útjain, vizein c. Kessler-Mozsáry kiadványt. Amikor a kezembe nyomta, még fel sem merült bennem, hogy ez különleges dolog, de mikor elmondta, hogy fogalma sincs, miért vette meg ezt évekkel ezelőtt, 1985-ben, hiszen Ő minden szűk és sötét helytől retteg, és le nem menne oda, hiszen nem érezné jól magát egy percre sem, akkor belém hasított egy gondolat, amitől azután már nem is nagyon tudtam szabadulni. Óhatatlanul eszembe jutott, azért vette meg 30 évvel ezelőtt, hogy nekem adja, ezen a napon, itt, az otthonomban, miközben már vagy húsz éve Mexikóban él. könyvei pedig itthon hevertek olvasatlanul lányszobájának polcain. Azt is megértettem, hogy megfoghatatlan lelki húrjaink több szálon kötődnek és még sem elvághatatlanok, nem örök érvényűek, nem életfogytig tartóan szorosak. Amit mind a ketten tudunk, hogy különlegesen értékes, nagyon emberi, mély és igaz barátság köt minket össze, aminek nincsenek kezdetei, nincsenek mindennapjai, sem eseményei, és az sem biztos, hogy jövője lesz. Amikor megszólítjuk egymást, egyszerűen - van, létezik. És ez ajándék. Két vecsei lány, egy messzi-messzi galaxisban...
Ahogy pergett tovább a hét, leszámoltam egy régi szerelemmel, s a dilemmámat, kételyeimet nem tudtam megbeszélni senkivel. Úgy pattantam vissza bizalmas barátaimról, mint a gumilabda. Éreztem, hogy arra és arra felé terel az idő, hogy kelletlenül is, de magamba nézzek, én mit akarok az életemtől? Akarok-e felmelegíteni egy rég kihűlt kapcsolatot, akarok-e összekötni olyan szálakat, amelyeket nem éltet már semmi, amiben én másod, harmad, sokad rangú félként szerepeltem, s vagy három év is eltelt azóta, hogy sírtam miatta... A mézes madzag homályos, kiszámíthatatlan, zuhanórepülés szerű következményeinek újra átélését vagy azt a fajta felelősségteljes elutasítást kell vállalnom, aminek jó és rossz következményei is engem terhelnek. Jó az nekem, ha elutasítom, mert akar a fene megint egy cowboyba szerelmes, aki azt sem tudja, hogy most jön vagy megy, de  az az egy biztos, hogy folyton lovon ül.... Rossz, mert sosem tudni, hogy van-e még valami az én mozivásznamon, amit érdemes lenne végig nézni, megélni? Kézen fogva, összebújva, inspirálva, szerelemben, harmóniában létezve, megélni a romantikát, vágyakozását, érzelmi intelligenciát. Lehet, hogy nincs már semmi a jövőre nézve- én bennem?

Egyetlen biztos ebben a sztoriban, a naplemente... A delikvensről sosem tudni, jön vagy megy....

És akkor jött Dóri, volt osztálytársam, a maga leírhatatlan lelki csipkéivel, írásával, gondolataival, és segített rádöbbennem, hogy mennyi mindent nem engedek meg magamnak. Például vágyni és érezni. Rebbenni. Belepirulni a gondolatba. Kimondani, megkeresni önmagam egy kapcsolatban, megérinteni egy másik lényt kívül, belül... (Nem a gyerekemet, mert azt nem győzőm minden létező, nem nyálas alkalommal kimutatni, érezni és hálásan elmondani neki, s tervezem egy életen át e szeretetben lenni...) Kiolvastam Dóri munkáiból, hogy a túl soknak vélt érzelem annak sok, aki egyáltalán nem él meg érzelmeket. Így amikor belemélyedek egy-egy írásába, azt hiszem másik bolygón járok. Idegen terepen. Ismét egy világ választ el attól, akit kedvelek, de összekapcsolódom vele akaratlanul mert férfit szerető nő vagyok, s mert hiányzik belőlem a kérges keménység, és az, hogy azt mondjam egy romantikus történetre, hogy hülyeség, csak azért, mert az én életemben vér és nyál több van, mint szeretet, vonzalom és flört. Mint azt megfogalmaztam már magamnak, igen ingerszegény környezetben élek. Sem a város, sem a munkahelyem, sem a kihalt Duna part nem kedvez a feromonoknak. Így azok érdeklődés hiányában éhen halnak. További éltető impulzusokig pedig csak remélni merem, hogy átvészelődik ez a malőr a genetikámban...
A másik dolog, ami orientálódásra késztet, a munkám. Időnként, ha tele van a hócipőm, és rosszul érzem magam a bőrömben, a munkahelyemen, elő szoktam venni az elemző énemet, és arra bírom rá, hogy takarítson egy kicsit. Kutasson, keressen a valamit, amit ismerek, felismerek és még magamra tudom igaznak.
Mi lennék, ha nem lennék az, aki vagyok? Író? Festő? ( mindehhez olyan talentum kell, ami nekem nincs, hogy meg is éljek belőle). Meteorológus? (lehet, hogy ez utóbbi szívesen lennék, s ha előbb tudom, még tanultam volna is azt a univerzum mennyiségű egyetemi, fizikai és matematikai szuperinfót, ami ehhez elengedhetetlenül kell, persze, ehhez sincs affinitásom, tudom a gimi óta...)
Lennék tanár? (Néha irigykedve nézem, ahogy a diákok szerenádozni igyekeznek, s megállnak egy bokor tövében gyakorolni a tanárnak előadandó nótát... Épp tegnap láttam egy fiú csapatot, és egy Tankcsapda nóta átiratát gyakorolták lelkesen) Igen, bármennyire hihetetlen, lennék tanár. De mit tanítanék? Irodalmat? Történelmet? Henna festést? Egyikben sem vagyok otthon annyira, hogy taníthatnám.... Mit tanítanék? Jó ideje érzem legbelül, hogy egyetlen dolgot tanítanék szívesen, az altatást. Annyira tudom, ismerem, szeretem, hogy kiállnék a katedrára és mesélnék az elejétől a végéig mindenről, amit megéltem ebben a szakmában. De tudom, nekem ez jelenleg elérhetetlen, bár nagyon jó alternatívának látszik, tanulni kellene munka mellett hozzá sok mindent, hogy ebből szalonképes megvalósítás legyen.
Szeretem a választott szakmám, jutok el a következtetésig. Szeretek emberekkel foglalkozni, szeretek rövid, de bizalmon épülő kapcsolatot kialakítani, szeretek törődni, figyelni valakire maximálisan, szeretek precíz lenni, szeretem a rendemet, a fegyelmemet, amit ilyenkor magamra veszek, szeretem a szokásaimat, a megújulásaimat, a kommunikációt egy-egy helyzetben, szeretek a háttérben maradni, ugrásra készen, s megelőzni a bajt, szeretem, ahogy a tapasztalat védőhálót biztosít nekem, hogy az agyam mérhetetlen információt tárol el, amit este azután rendszeresen kitöröl, így egy darab verset sem tudok megtanulni, mert reggel kezdhetném elölről... Még a saját verseimre sem nagyon emlékszem, csak azokra, amiket évekkel ezelőtt tanultam meg... Szeretem a műtő légkörét, ha senki sem rondít bele, szeretem a munkám apró mozzanatait, az előkészületet, a műtéteket, a kötelező titoktartást, az intimitást, a beteg altatásának finomra hangolását. Nincs két egyforma ember, betegség, reakció. Minden nap más és más. Néha sok a beteg, néha a betegség sok, néha a műtét technikailag nehéz, néha halmozottan beteg a beteg, néha az esélyeink kicsik, néha a terhelés, néha a körülmények kemények, néha a beteg toleranciája csekély... Mondhatom, minden nap egy vakrepüléssel kezdődik, amikor az információt a navigáláshoz csak az utolsó pillanatokban tudom meg, a műtőasztalon, altatószer beadását követően. Szeretem a team munkát, az egymás segítését, az emberséges munkakapcsolatokat, szeretem és tisztelem a kollégáimat, akik nem árulják el kollegalitást, akkor is eszükbe jut, ha ők már végeztek saját munkájukkal, és nem taposnak másba, érdekből vagy számításból, vagy ha valami bajuk van. Annyi mindent szeretek ebben az egész, magam köré tudott világban, hogy néha nem is értem a többi világot magam körül... Pedig vannak, léteznek árnyaltabb, teljesebb vagy egyszerűen csak más világok, s ha néha keveset is ismerek fel belőlük, néha csak észre veszem jelenlétüket, de a legjobb az, ha belső életemmel tudok hozzájuk közelíteni. Nos, azt hiszem sokat tanultam ebből az orientációból, érdemes volt leülni, letisztázni, kielemezni. Remélem, nyitott és türelmesebb tudok lenni okulva tanulságaimból, kíváncsi és felfedező énem megint egészségesebbnek tűnik, regeneráltnak, frissnek, kívánatosnak, ez pedig egyszerűen - jó.