Magán(y)élet az arcvonalon túl: Mi várható 2016-ban?

Szándékosan nem foglalkozom az év végi mérlegemmel, s nem csak azért mert nagyon szomorúra sikeredett, hanem mert nincs is mit elemezgetni rajta. Csupa tény és ez ellen sajnos, nincs apelláta.
(Hogy furcsállom itt ezt a szót!)
Szerencsére, sikerült valamiféle megnyugvást találnom közvetlen közelemben, mégpedig kedvenc hősnőm, Emma segítségével. Kettesben eltöltött, nyugodt, békés horkolással egybekötött festéssel, éjfél utáni virsli felezéssel, és nemtörődömséggel viselt pirotechnikai alapzajjal számunkra véget is ért az év. Lezártuk, gratuláltunk egymásnak a túléléshez, és el is tettük magunkat a következő esztendőre.
Másnap egy óriásit csavarogtunk az ártéren jégdíszes növények között, friss, tiszta, rózsásra csípő levegőn, rajtunk kívül, alig néhányan vetemedtek korai sétára. Gyönyörködtünk, nagyokat sóhajtva, megnyújtott léptekkel tettük meg szokásosnál nagyobb körünket.
Üdítő volt, s közben gondolkoztam, hogyan vágjak bele ebbe az évbe?
Először is, adventi rendszereződésemnek köszönhetően januári elfoglaltságaim a lánykori nevem visszavétele körül fog forogni. Hogy miért halogattam eddig, ki tudja... Válásunk után, amikor könnyedén lehetett volna, kétszer jártam az anyakönyvi hivatalban, de az éppen házasodni akarók miatt, be sem jutottam az ügyfélszolgálatra. Azután pedig már fizetni kellett volna érte, és sosem volt annyi felesleges pénzem, hogy belevágjak az össze iratom lecserélésébe. Aztán pedig elfelejtettem, nem is foglalkoztam vele, mondjuk ki, tojtam rá, hogy hogy is hívnak... Nem érdekelt, megszoktam a majd 17 év alatt.
Mára, az egész volt házasságomat elképesztő hibának érzem, és kezdem rosszul érezni magam annyira, hogy megszabaduljak tőle. És akkor mi történik? Úgy vélem, törvényszerű, hogy legyen nekem is néha szerencsém, illetékmentessé tették az iratcsererét. Persze, nem vagyok benne biztos, hogy mindent, de talán ezzel az E Carddal megkönnyítik a helyzetemet. Úgyhogy, belevágok az utánajárásnak, s egyszer csak a végére jutok.
Azután az autóm műszaki vizsgáztatása fog lekötni, hiszen aktuális lesz a két évenkénti újraélesztés... Még talán van annyi szufla az öreglányban, hogy Nagyfiam megtanuljon rajta vezetni, hisze ez is aktuálissá válik az idén, mindketten betöltik a 17-et.
Persze, csak ha minden jól megy. Ha nem lesz más, iskolához kapcsolódó túlórázást követelő elfoglaltsága. Csak is akkor, ha elfogadja, hogy tudni vezetni, még nem azt jelenti, hogy az övé korlátlanul, hogy amíg nem tudja fenntartani és tankolni, addig nem birtokolja az adott járművet. Lesz itt még megannyi csörte, azt gondolom...
Miközben fog őrölni bennünket az élet, az idén szeretnék egy rövid utazást tenni Bécsbe, egy barátomhoz, aki egy éve várja, hogy felkerekedjek hozzá a pakkommal.
A pakk egy irathalmaz, én vigyázok rá már vagy 5 éve. E kedves ismerősöm Édesapjának hagyatéka, levelezése, jegyzetei, memoárjai, néha csak időjárás jelentései... Kinek mi az érdekes, számomra mindenképpen annak tűnt, ha évek óta nem szelektáltam ki, költözött velem Budapestről Tökölre, Tökölről Dunavecsére, Dunavecséről Dunaújvárosba. Tavaly fel akartam adni postán, de amikor szembesültem azzal, hogy mennyibe is fog ez kerülni, inkább elálltam ettől a tervtől. Gondoltam, majd kiviszem neki. És jól el is ment ez az év azzal, hogy dolgoztam, szabadság nélkül, túlterhelve, nyelvlógva, loholva.... Most, más lesz, döntöttem el, róva a köröket a Duna parton.
Kiviszem. Megszervezem, lebeszélem a kalandorlelkű lányokkal, kössük össze valami jó kis túrával, látnivalóval, csavargással.... Akár a Medve szurdokkal, ahová már egy ideje folynak tervezgetéseink... De csak egy kávéházi beszélgetés jön össze, azzal is kibékülünk...
Szeretnék festeni tanulni menet közben, mert egy árva technikát sem ismerek, még a színeket sem igazán, az ábrázolás egyetlen ecsetvonását sem tanultam, de közben maga az alkotás teljességgel leköt az írás mellett. Néha úgy tudom összebarkácsolni magam, hogy elmerülök egy-egy képben, írásban, dalszövegben vagy fordításban néhány röpke órában, éjszakából elcsent alvásidőben.
És ha tovább gondolom terveimet, mindenképpen a nyíltságra és a teljességre való törekvésemet tudom kiemelni, amit az év végi tragikus események csak felerősítettek bennem. Úgy akarom élni az életem, hogy minden napnak értelme legyen, minden napból a lehető legjobbat hozzam ki, s nyugalommal, csendességgel, mosollyal tudjam este lehajtani a fejem. Várom, igenis várom a nagyon nagy szerelemet, amit persze a vacak horoszkópok rögtön úgy rögzítettek, hogy " semmi sem fog változni az életébe, és örüljön a status quo-nak, mert az legalább biztos".
Nos, az már nem elég.
Most, hogy ezer halál után megérintett EGY, s mint a Mátrixban, lekapcsolhatnak az üzemelő módról, egy pillanat alatt elillanhat belőlem az élet, s nem leszek csak üresség, foszladozó szavak, nem akarom status qou-ban vegetálva várni... Nem. Vagy sikerül, vagy nem, de úgy akarom tenni a dolgom, hogy abban értelem és érzelem legyen. Élet. Mindenek előtt.
Nos, ez mind olyan jól hangzik, persze, fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá, de majd csak lépésről lépésre haladva eljutok valameddig. A tervek lassan letisztulnak, a cél kirajzolódik, s egy árva fogadalmat sem sikerült tennem, erre azért büszke vagyok. A fogadalmak azért vannak, hogy megszegjék őket. A tervek pedig végrehajtásra várnak csupán. Jó lesz ez így, valahogy, valamiképpen, érzem a lefagyott lábamban, a reggeli frissességben, a tisztaságban...