Adventi koncert, Dunavecse

Vikár Béla Nőikar

Annyira, de annyira.... Nem is azt mondom, hogy tökéletes volt, pedig az volt. Nem is azért, mert jók voltunk, pedig azok voltunk... Mindjárt el is magyarázom...
Megint, mint mindig, hónapokkal ezelőtt kezdődött minden.
Kezünkbe kaptunk egy seregnyi kottát, néztük, nézegettük, sóhajtoztunk, néhány azonnal tetszett, néhány nem annyira. Ezt fogjuk énekelni? Ezt.
Mit fogunk még csinálni?
Semmit.
Keveset.
Elkezdődtek a próbák, hosszú hetek teltek el, és még mindig nem ment a hangunk a fülünk után.
Se kép, se hang, se elképzelés. Nem voltak nehezek, de nem is voltak a legkönnyebb, lerágott csontos dallamok...
Amit régen egy szólamban énekeltünk, annak most tanultunk egy alsó szólamot, persze nem ment könnyen, mert összevissza tévesztettünk, mikor, mi esett jól...
Olyan is volt, amit olyan magasan kellett volna énekelni, hogy végig nyakizomgörccsel és kappan verzióban nyomtunk, mert sehogy sem jött természetesen ki az adott hang... Nem jó helyre tették a pöttyöt!- jelentettük ki, majd elkezdtünk variálni, és különféle variációkat kiagyalni az énekelhetőség kedvéért.
Persze, azért valamiképpen fegyelmet is tartottunk, nem is volt igazi lázadás a miénk, csak amolyan pipiharc a kotta körül...  Úgy csináltunk, mint ha értenénk hozzá, pedig nem is...
Teltek a hetek, kezdett körvonalazódni a dalok élettere. Hol szól jól, hol hal bele az erőlködésbe...
Amikor már valamennyire tudtuk az adott dalt, előkerültek a hangszerek, és elkezdtük felépíteni a hangzásvilágát. Karácsonyos, ünnepi, halk, nem harsány, lágy, ritmikus, és melyik, milyet kívánt, úgy lépett bele valamelyik egyszerű hangszer a kíséretbe. Zsuzska.
És ezzel mindent elmondtam. Ő a tudora ennek a dolognak.
- Lenne egy írásom, szeretném elmondani, mert idevaló- mondtam egyik alkalommal, fittyet hányva a mikrofon fóbiámnak.
- Jól van, belefér- jött a válasz.
- Vers is van...
- Még jobb!
- Jó, akkor összerakom, megírom, elmondom. - Haha.... Tök vicces, mert ha lehetne, én ugyan meg nem szólalnék, csak, gondolataim vannak, és a szólás kényszer nagyon nagy úr... Mikor mondjam el, ha nem akkor, amikor alkalom adódik rá? Amikor helye és ideje van a mondanivalómnak?
(Egyébként, pánik ellen vételeztem citromfű teát, de végül még sem mertem inni az előadás napján, mert a Mamám citromfű szörpjétől is nagyon aluszékony szoktam lenni.... Na nehogy már belebólintsak a felolvasásba!)
Szó, szót követve, lassan összeállt a műsor, a próbák egyre kevesebb izgalmat, sokkal több sikert hoztak, kerete lett a színpadi jelenlétünknek, és végül, rám maradt a felkonferálás rész is, ( ha már úgy is van szöveges részed, én nem akarok szerepelni, van elég dolgom...- mondta Zsuzska,) amit igyekeztem, csalódást nem okozva, frappánsan megoldani.
Az utolsó pillanatig változtattam a mondanivaló gördülékenységén, hogy könnyed, nem terhelő, hanem informatív legyen, s nem utolsó sorban, rövid! Mert ilyenkor minden szó egy évszázadnak szokott tűnni!
(Sosem felejtem el az Internetversfesztivál egyik zseniális koncertjét, mikor az előadó felkonferálta saját magát, miszerint 32 megzenésített verset fog előadni, és mi már az elején a végét kezdtük el várni, belefáradtunk a számolásba... Utána persze, elfelejtettük, hogy számolnunk kell, annyira jó volt a fiú, de az érzés sokáig bennem motoszkált, hogy ez azért sokkoló volt... )
Végül, de nem utolsó sorban beleszerkesztettem a közreműködőket, a segítőket és a megköszönéseket, s miután ennél jobban nem tudom elmondani, így úgy döntöttem, hogy az egész szöveges részt beleteszem ide a blogomba. Hogy miért? Mert kérték. Mert újra olvasnák, újra átélnék, és végig gondolnák, amit mondtam... És hogy külföldön élő barátaim, rokonaim is részesüljenek a nagy jóból, s ezúton mondhassam el nekik, hogy gondolok Rátok is! Boldog, Békés Ünnepeket kívánok!

Szabadi Lívia

A várakozás ideje

Várom a havat, hófehéret, 

a száncsengőt, a nevetésed, 

piros sapkának fehér bojtját... 

Kandallótűz meleget ont ránk. 

Várom a téli nagy csodákat, 

feldíszített karácsonyfákat, 

narancs-fahéj illatú estet... 

Békességet, nyugalmat, csendet! 

Várom a családok mosolyát, 

a búcsút intő gondok sorát, 

a szívekbe költöző imát... 

Mikor jön végre egy jobb világ? 

Várom karácsony ígéretét, 

lelkekbe lopott szeretetét... 

Várom, hogy ne csak egy nap legyen, 

várom: Ne kelljen várni sosem!

Szécsényiné Kovács Ildikó előadásában hangzott el Szabadi Lívia verse

Sok szeretettel köszöntöm Önöket a Vikár Béla Nőikar adventi koncertjén. Szécsényiné Kovács Ildikó tolmácsolásában elhangzott verset, egy tizenéves költőnő, Szabadi Lívia írta. Tiszta, gyermeki, őszinte lelkéből született, mesés, már-már idillikus karácsonyváró verse indította be gondolataimat, amit szeretnék Önökkel megosztani….

 

          Számomra, és tudom, hogy nem vagyok egyedül, felnőtt éveimben, nagyon sokáig nem jelentett sokat az adventi időszak. A saját készítésű adventi koszorúban, s a gyertya gyújtás ceremóniájában, az én rohanó életemben ki is merült ennek varázsa.

Visszagondolva, várni a karácsonyt, az elmúlt években már nem is volt olyan mesés. Tele volt tenni valókkal, szervezni valókkal, gyakran hosszú, végeláthatatlan munkával, szűkös anyagiak miatt egyre kevesebb vásárlással, gyakori félelemmel, szerény ajándékaim miatti titkolt szégyenkezéssel... Ha elő is vettem az adventi koszorúmat, elfelejtettem meggyújtani a gyertyákat. Igazából, oda se figyeltem rá.

       Valamikor, ilyentájt, beszélgetésbe elegyedtem egy kedves, számomra nagyra becsült kolleganőmmel, aki a megszokotthoz képest nagyon furcsán hallgatag, néha teljesen zárkózott, majd lassan, az idő múlásával, belülről mosolygóssá vált.  Mintha nem is Ő lenne… Pihenő időnkben, megkérdeztem tőle,  miért lettél ilyen fura, hetek óta nem lehet hallani éles kritikáid, gurgulázó nevetésed, szarkasztikus beszólásaid… Valami baj van?

-         Advent időszaka van, ilyenkor én mindig csendesebb vagyok… - mondta valóban csendesen.

-         Miért? - kérdeztem értetlenül, akkor már sejtettem, lemaradtam valamiről!

-         Advent idején az ember felkészül az ünnepre. – magyarázta - de ezt csak úgy teheti meg, ha tudja, hogy hol tart, hol a helye, mit élt meg, és letisztázza a belső ügyeit. Ilyenkor én végig veszem, újra értékelem, ami velem történt, jót és rosszat is, és megpróbálom elrendezni függő dolgaimat. Ha valamit nem zártam le, akkor megküzdök érte, és ehhez néha elég mélyre le kell ásni a lelkembe. Segítenek ilyenkor a mécsesek, az illatok, a fények, a halk zene, és igen, én szeretem a karácsonyi dalokat, és nem bánom, hogy a csapból is ez folyik, hozzásegít az elmélyüléshez. Nekem nagyon fontos az advent, - mondta - számomra a befelé figyelés, az öntisztítás időszaka, mert csak úgy tudom átadni magam a családomnak, az ünnepi érzelmeknek, ha én belül erős, egészséges és rendben vagyok. Az ünnepen már nem foglalkozom magammal, tudok szeretteimre koncentrálni.

-         Tehát azt jelenti ez a rejtőző mosoly, hogy sikerült? – kérdeztem már én is csendesen.

-         Igen. Ezt. – mondta egyszerűen.

-         És mennyire befolyásolja, hogy vallásos vagy?

-         Én már akkor is így készültem az ünnepre, - válaszolta - amikor még nem gyakoroltam a vallásomat. Nem rég óta találtam rá Istenre. Néha elmentünk Anyukámmal a Karácsonyi misére, és nagyon jól esett, miközben nem voltam templomba járó akkoriban.

-         Értem… - próbáltam összeszedni a gondolataimat, de látta rajtam a megtorpanást, „nem akarok vájkálni, de nagyon érdekel, amit mondasz” fejemet, így magától folytatta…

-         Nézd, nem mondom, hogy mindenkinek így kell megélnie, vagy ezt kell csinálnia. Én így teszek, így érzem jól magam. Van, aki ezeket a dolgokat nem tartja fontosnak, vagy egy más időszakban fordul befelé és figyel önmagára. Pl. január elején, mikor neki vág egy újévnek. Emlékszem arra, mikor személytelenné és lényegtelenné kezdett válni az ünnep, utálni kezdtem, hogy a karácsony szellemét átvette a tömegcikkek felvásárlásának láza. Nekem abból elegem lett, éreztem, hogy nem jó felé megy el a lelkem. Csak a stresszt éltem meg belőle, mindenből problémát csináltam, mindent magamra vettem, egy percet sem pihentem, az érzéseimről nem is beszélve… Szerencsére, le tudtam állítani a családomban is az eltárgyiasítást. Apró kézműves, vagy saját magunk által gyártott ajándékokkal lepjük meg egymást, és valódi örömöket keresünk egymás társaságában karácsonykor. Elmegyünk együtt misére, valami jó kis koncertre, sokat beszélgetünk, sétálunk, játsszunk, énekelünk, együtt főzünk, és hidd el, sokkal jobbak lettek az ünnepek. Örülünk a szabad napoknak, mikor odafigyelve egymásra, rohanás nélkül látjuk egymást.

-         És ehhez az kell, hogy ne magadra figyelj…

-         Igen. Mert azt megteszem az adventi időszakban… Ez nem luxus, nem is elérhetetlen, viszont emberi – fordult el mosolyogva, s ment tovább a dolgára.

        Tudom, mindannyian másképp éljük meg az adventet, nincsen erre szabály. Egy olyan példát meséltem el Önöknek, ami engem megérintett, felnyitotta a szemem, s amit érdemesnek tartok megosztásra, hisz így is lehetséges… Mindenkinek azt kívánom, találja meg azt a lelki békét, ahol jól érzi magát, az ünnep visszakerül régi méltóságába, s valóban a szeretetről, a családról, a közeli barátokról szól.

 Kórusunk a műsor első felében, egy kis zenei körutazással készült, német, francia, finn, mexikói és angol ismert karácsonyi dallamokat szólaltatunk meg. 

Sándor Janka citera játékával tette szebbé és egyedibbé műsorunkat

Sándor Janka citerajátéka után magyar, tradicionális karácsonyi, ismert és kevéssé ismert dalokkal folytatjuk műsorunkat. 

Sándor Klára óvodás kislány előadása után pedig záró blokkunk következik, melyet közös, lelkes énekléssel szeretnénk megkoronázni. 

Édesanyja kísérte zongorán Sándor Klárát

    Advent negyedik vasárnapjának délutánját Péter Jánosné, Éva, amatőr fotós Kavalkád c. kiállításának bemutatásával szeretnénk emlékezetessé tenni.

Éva Ercsiben él családjával, közszolgálatban eltöltött évei után kiérdemelten nyugdíjas, az ottani közösség lelke, pályázatokra beküldött fotóival, címlapra kerülő alkotásaival emelkedett ki s lépett a nyilvánosság elé. Nagy megtiszteltetés, hogy felajánlotta ez alkalomra képeit, melyeken érett bölcsességgel hívja fel a figyelmet mind arra, amire érdemes figyelmet, időt és szeretetet fordítani, ami táplálja, széppé és teljessé teszi életünket. A kiállítás az aulában látható, ahol a koncert végén egy kis közösen elfogyasztott uzsonnával, forralt borral, lelket gyönyörködtető nézelődéssel. jóízű beszélgetéssel várjuk Önöket! Ezúton is köszönetet mondunk Kovács Istvánnak, Szécsényi Jánosnak, Molnár Gyuláéknak, a Református Iskolának, a közösségnek a sok segítségért, amellyel hozzájárultak az alkalom sikeréhez, és az ozsonnánkhoz!

     A műsort összeállította, a kórust hangszerelte és vezeti, Sándorné Ablonczy Zsuzsanna. Színpadon a Vikár Béla Nőikar!

Nagyon jó szórakozást kívánunk a koncerthez, legyen bennünk is, általunk is maradandóan emlékezetes…

Köszönöm a figyelmet…

És hogy mi történ ezek után? Egy jó kis énekléssel, szép citera játékkal, egy náthás kis óvodás becsületes helytállásával, kellemes együtt énekléssel lezajlott a koncert. Jók voltunk. Ha nem is nagyon, de jól éreztük magunkat a színpadon. A kiállítás képeit sokan megcsodálták, írtak az emlékkönyvbe is, és olyan kapcsolatok is elkezdtek szövődni, mely később hozhat még számunkra izgalmat, kihívást és kellemes időtöltést! Aki komolyan vette a jóízű beszélgetést, a forralt bor, a pogácsák, kolbászkák és savanyúságok között, két jó falattal egybe kötve tudott beszédbe elegyedni a szereplőkkel, rég nem látott vendégekkel, zenésztársakkal, ismerősökkel... Olyan hangulatos, meghitt délutánt varázsoltunk együtt magunknak, kedves emlék marad, igazi ünnepire sikeredett ez az egész rendezvény! Láttam. Láttam kicsorduló könnycseppet, hálás szemeket, meghatódott tekintetetek...
Még most is mosolygok... Naná!

Sándor Klári varázsolt....

Itt nézheted meg élőben:
https://www.youtube.com/watch?v=ev_F1BngsQ8&feature=youtu.be