Tanár, aki 20 db 16-18 éves diákkal néz farkasszemet minden áldott nap, és próbál órát tartani az érdektelen, motiválatlan, hangoskodó, félig már önmagukat felnőtté avanzsált gyerekeknek. Jól érzed, a kulcs szó itt, a gyerekek.
Van köztük egy, aki alkalmanként beszól, kritikusan figyel, vagyis okoskodik, lazán kezeli a csengetési rendet, nem teszi parancsszóra, amit elvárnak tőle, csak mondjuk, a saját tempójába, vagy ahogyan mindig eddig tette, megszokása szerint. Kilóg a többiek közül. Nem durván, hiszen átlagos kamasz, mint a többiek, semmivel sem rosszabb, mégis, kicsit más. Érettebb, inkább érettebbnek képzeli magát. Orgánumára odafigyelnek, gyakran kerül a középpontba, ha kell, ha nem... s akkor is hallani benne negatív csengést, mikor semmi sincs benne, ami bántó.
Szarkasztikus, genetikailag.
Így beszél, ilyen,
Örökölt lassúságával, megfontoltságával idegesítően sztrájkolónak vélik, holott egyszerűen lassabban adaptálódik, veszi fel a ritmust. És néha morog, hivatalból. Ezt is lazán, értelmes vélemény nyilvánításnak tartja... Érzékeny, bár ezt erősen tagadja. Érzékenységét bunkósággal leplezi. Védi magát. Visszakérdez. Ideológiákat gyárt, filozofál, figyeli a világ dolgait. Eszmefuttatásai fárasztóak, és nem veszi észre magát, ha a hallgató pattanásig feszült a rázúdított információtól. Megfogalmazza, mi a meglátása és mindig van kérdésekre válasza, elmélete, levezetése. Megszokta, hogy gondolatainak szabad áramlását javítják, de hagyják kibontakozni. Értelmes embernek van tartva, kezelve, nevelve. Úgy van természetes közegében, hogy beszéljen, beszélgessen, hisz minden szava a nyílt és őszinte létre vezeti, s a zárkózottságát oldja. Legyen az a világból bármi, univerzális a látószöge. Fogalma sincs, hogy hol a helye, de életkorából adódóan nem is várható el. Gyerek. 16,5 éves, gyerek. Szereti az iskolai közegét, elfogadta a társait, még azt is, akit az elején nem kedvelt. Mindig érettebbnek tartották, korát meghazudtoló dolgokat vártak el tőle, pl. másfél évesen miért nem köszön előre a felnőtteknek.... Becsapós az Ő karaktere....
Csak az a tanár ne lenne, aki meg akarja Őt tanítani a nagyvilág szabályaira, a szabálykövetésre, aki nem beszélget vele, nem hívja félre, ha valamit nem csinál jól, vagy túl lő a célon, vagy egyszerűen idegesítő a magatartása. Nem tartja érdemesnek rá, hogy megismerje, megküzdjön vele, az agyával... Tanár egyedül vág bele, a gondviselőt nem vonja be a helyzet megoldásába, még csak nem is értesíti.
Szentül megfogadja, hogy márpedig addig fenyíti, amíg nem törik meg, követnie kell a szabályokat és meg vannak rá a fegyelmezési eszközei, hogy sarokba szorítsa...
Igen. Megvannak. Tud adni számtalan büntető bejegyzést a digitális naplóba, egy hét alatt az igazgatói rovóig elmegy, utólag behívathatja a szülőt, belevonhatja a fél világot is a szorongatásba, kirúgást helyez kilátásba, hisze csak egy lépés választja el a fegyelmitől, s egyre nagyobb lesz a tét, a nyomás, kiéleződik a konfliktus.
Gyerek érzi, hogy rászállt a tanár. Úgy érzi, utálja. Nem tud jót tenni neki... Akar tőle valamit, de nem érti, homályosan dereng, hogy valami nem stimmel.
- Kicsit késtem- mondogatja... - Nem bántottam meg, nem szándékosan, én nem csináltam semmit, amit eddig nem tettem.... Mindig ilyen voltam....
Úgy véli, mit sem változott a hozzáállása az elmúlt években, és ez így igaz. Ugyan az a gyerek maradt egy felnőttebb köntösben, mint 9.-es korában. Csak közben komolyodnia kellett volna. Hiszen elvárják. Ami régen jópofi volt, az mára már idegesítő. Mellesleg, dolgoznak a hormonok, ami egy fura szlogen, de még is csak van benne valami... Külsőleg dominál a férfi....
Fegyelemnek kell lenni, aki kilóg, az nem idevaló... Na már most, remek lehetőség a példát statuálásra ez a fiú. Figyelnek rá, benne él a közösségbe, ha őt nem fogják meg, idővel a többiek is meg fogják szegni a szabályokat- mondja a tanár.... Jövőre már be sem fognak járni, ez lesz a kis késésekből... Időnként pedig, megalázóak a kioktató megjegyzései...
Igaza van. Meg kell tanítani, elsősorban szülőnek, majd a tanárnak is tudatosítani kell benne, hogy nem csak külsőségekben kell felnőnie, hanem belül is kellene komolyodnia. Tudatosan kellene élnie a lehetőséggel, amit kapott. Tudatosan kell vállalnia a döntéseit.
- Miért? Milyen döntéseket hoztam?- kérdezi a diák a szülőtől...
- Rosszakat. Azt például, hogy megengeded magadnak azt a luxust, hogy elkéss! Vagy, hogy kommentálj olyat, amit nem kellene, például matekórán... Épp, hogy érted...
- De nem tettem semmi rosszat, nem tettem kárt az iskolában, nem öltem meg senkit, nem drogozom, nem is terjesztem, nem hordok tiltott jelképeket, nem csinálok szélsőséges megnyilvánulásokat, én csak önmagam vagyok. Lehet, holnap kirúgnak valamiért, amit akaratlanul elkövetek, és nem akarom elkövetni. Így hogyan menjek be? Mindenkinek lehet rosszabb napja, az nem lehet, hogy ne hibázzon! Te is hibázol! Mindenki hibázik!
- Igen. Hibázik.
- Innentől minden nap ott van a fejem felett, hogy bármikor kirúghatnak, mert nem tetszik a viselkedésem. Már pedig az első évben elment, aki nem idevaló. Második évben az morzsolódott le, akinek a suli volt nehéz. Én megtettem mindent, hogy bebizonyítsam, hogy helyre lehet hozni a hibákat, a linkséget, a nem tanulást. Kijavítottam év végére a fél évi bukásokat. Annyit tanultam! Jók a jegyeim, és most a viselkedésembe kötnek bele! Miért? Miért történik ez?
- Túl azon, hogy a gyorsított eljárás és a tudatosítás nincs szinkronban, sokkolnak azzal, hogy elveszítheted azt, amit élsz. A jó sulit, a jó közösséget, a barátaidat, ha nem változtatsz a hozzáállásodon. Ha akarod, mind ezt, akkor változnod kell. Fel kell nőnöd a feladathoz.
Neked kell meghajolnod. Nem szabad elkésned egyetlen óráról sem, nincs beszólás, kommentálás, nem zavarhatod az órát az ötleteiddel, nem lehetsz tiszteletlen, és nem követhetsz el semmit, ami címlapra tesz megint. Akkor, és csak is akkor megúszhatod. Ezt jelenti a meghajlás.
- De az nem ugyan az, mint a törés...
- Nem, nem ugyanaz.... A törés az, ha mindazt elveszíted, ami fontos neked, és nem tudod visszacsinálni.. Rajtad múlik. Vagy hajolsz, vagy törsz. Leegyszerűsítve....
Tanár vs Diák.
Bizonyosan, jól tudnak beszélni, csak egymással nem. Az elvek, a szokásjog és a megtörés valahogyan fontosabb... Az indulatok, pedig dübörögnek...
Hányszor lejátszódott ez a derby az idők folyamán???? Bárkivel megtörténhet, hogy belekerül egy ilyen negatív, öngerjesztő folyamatba... Csupa szorongás és feszültség.
Kinek van igaza?
Mindkettőjüknek. Csak valahogy az a kommunikáció köztük, nem klappol....
Nem védem a tanárt, mert Ő felnőtt. Tudja mit csinál, él a lehetőségeivel, más nincs is a kezében.
Nem védhetem a diákot, mert hibázott, mert változnia kell, nem játszadozhat idézetekkel a fejében, mint a számítógépes játékokban... Nem csaponghat, nem vagdalkozhat, nem áshat maga alá és ha akar maradni, nem hibázhat akkorát, hogy eljusson a következő büntetési fokozatig.
Gyerek, értelmes lény. Tele érzésekkel, félelmekkel, és ebben az esetben, senki sem áll mellé. Nem célszerű, nem szolgálja az érdekeit. Mindenki elvárja, mint másfél éves korában, hogy előre köszönjön. Nem fog. Mert nem érti és nem tudja, mi a búbánatos célja ennek az egész hadjáratnak... El kell helyeznie önmagát ebben a világban. Ez a cél. Meg kell tanulnia az elfogadást, a szabályok betartását, az alkalmazkodást, az önfegyelmet, szem előtt kell tartania saját boldogulását.
Most csak a tétet érzi. Hogy mit kockáztat, ha elhibázza.
Viszont, ha kiszáll ebből a negatív spirálból, ha megindulna a kommunikáció kettejük között, akkor tudna idővel alkalmazkodni. Érteni fogja.
Nem megjátszottan, hanem valódian... és egyszer valóban felnőtt lesz....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése