Egy kiállítás margójára...

Ez az ősz, fantasztikus!
Eddig olyan élményekben volt részem, hogy ha nem írom le és elfelejtem, akkor sohasem bocsátom meg magamnak!
Képzeld el, ahogyan írok... Ülök az asztalnál és csapongó gondolataim a TV Paprika főzőadásai halk háttérzajként kísérik. Emma alszik a lábamnál, napozik a szőnyegen, közben időnként egyet dörmög, mintha a kint tomboló szélvihar ellen tiltakozna... Vissza kell lapoznom az időben, október 01-ig. A szél visszavisz, a napfény marasztal... Mi legyen? Nos, emlékezem...

Ekkor volt ugyanis, Péter Jánosné, Éva amatőr fotókiállításának megnyitója.
Éva a nagynéném.
Évát ismerve, tudom, hogy abba a bioboldogságban él, amit nem mérgeznek meg hamis csillogások, viszont tele van széppel, kedvessel, figyelemre méltóval, csordultig szeretettel. Miliőjében természeti csend van, béke és harmónia, megspékelve parázsló kommunikációval, mert ő tud csak igazán élvezetesen beszélni, mesélni!
Nem mondhatom, hogy sosem gondoltam volna, mert bizony gondoltam, hogy egyszer kilép az árnyékból és megmutatja magát. Azt, ami legbelül van. A titkait...
Nem is biztos, hogy végig gondolja, hogy mi ennek a jelentősége, mert annyira ösztönösen alkot, fotóz, szenvedélyesen, mindenféle mesterkéltség nélkül. Olyan elhivatottan kattintgat, hogy időnként meg kell mentenie valakinek, mert le sem veszi szemét a témáról és félő, elbotlik, vagy hasra esik a tömegben. Magam is voltam már olyan helyzetben, hogy egy videó felvételnél vezetnem kellett, helyet csinálnom, terelgetnem előle a népeket, mert csak azzal törődött, hogy képbe hozza, megörökítse az eseményt. Aztán olyan is volt, hogy annyira belefeledkezett az élménybe, hogy elfelejtette megörökíteni... És olyan is történt, hogy Olaszországban, Nápoly környékén, annyira megragadta egy esküvő díszítése, hogy beleolvadt a násznépbe, és végig fotózta a templomi szertartást. Később derült ki, hogy ha rossz néven veszik, vagy kiszúrják, még a gépét is elvehették volna, nem beszélve a maffia módszerekről... Ugyanígy egy gyászmenet megörökítése is hordozott némi kockázatot.
Szenvedélye eddig mindenen átsegítette és kívánom, hogy legyen ez így a jövőben is!
Kiállítása azt a címet hordozza: Kavalkád.
Ugyanakkor, amit láttam, képekben elmesélve, maga az ÉLET. Végestelen végig, az élet első pillanatától a halálig,  Képekben elmesélve mind azt láttam, - mintegy emlékeztetés, úgy suhant végig bennem,- amivel érdemes megtölteni az életünket.
Szeretteink szeretése, rájuk figyelése, a tánc, hagyományőrzés, közösségi élet, zene, virágok, kedvencek, természet, utazás, élmények, barátok, a hit, és a végleges elbúcsúzás. Ezekre a fontos dolgokra mindig kell időt szakítanunk, ezt tanultam ebből a kiállításból. Így teljes a földi életünk.
A műsor pedig három dimenzióssá tette számomra a mondanivalót. Hastáncos lányok adtak műsort, képviselve a táncolás nagyszerűségét, felszabadító érzését kommunikálva. Kiváló jazz énekesnő, Szilvia mutatta be, hogy a zene mennyire hozzátartozik a jó érzéseinkhez. Személyre szabott, Évát nagyon jól bemutató beszéd pedig személyessé, barátivá tette az eseményt. Ez alkalomra írott vers,
( Kósa Márta: Kavalkád) és legkedvesebb barátnő (Czakó Kata) szívhez szóló dala szólalt meg, elhozván az irodalom és a könnyedség gondolatait. Barátok álltak Évi mellé, hogy kiteljesítsék mondanivalóját. Szerintem, sikerült a tömeget elvarázsolni, akik kíváncsian vettek részt a megnyitón.
Barátok, rokonok, ismerősök merítettek egy kanállal az ÉLET kavalkádjából. Ami lehet, hogy kavalkádnak indult, mint a festőpaletta színei, de pontosan kirajzolódott a mondani való, és betöltve hivatását, célba talált.
Mert, mint mondottam, nem biztos, hogy tudatos volt, csak így sikerült, ilyen teljes és összefüggőre, számomra figyelmeztető és emlékeztetőre...

Évi a megnyitón Szilvivel, aki úgy nyomta a jazzt, hogy öröm volt hallgatni....

Utolsó simítások a megnyitó előtt

A nézelődök kis csoportja...

És az örömtől sugárzó, alkotó szempár mindent elmond....