Mitől különleges egy délután?

Elmesélem...
Nagyon nehezen jött össze a találkozás régi barátommal, aki sok-sok éve Mexikóban él családjával, s csak két évente szokott hazalátogatni a lányaival. Judit különleges ember, ezt minden Őt ismerő tudja.
Nem azért, mert külföldön él, hanem már gyerekkorában is amolyan példaféle volt kiváló szorgalma, jótanulósága, tisztelettudása, gondolkodás módja, lehetőségek kihasználása és minden egyéb tekintetében. Érdekes ebben a történetben, hogy akkoriban, gyermekkorunkban sok volt köztünk az egy-két év különbség, nem kerültünk közel egymáshoz. Ha igazán magamba kutakodom, nem nagyon tudok olyan emlékeket felidézni, amiben együtt lettem volna vele, és közös élményeink lettek volna. Közvetlen emlékeim a Gimnáziumhoz kapcsolódnak, mikor Ő már egyetemista volt, s visszalátogatott az Almamaterbe, beszélgetni a jövőalakítás, pályaválasztás, továbbtanulás lehetőségeiről. Emlékszem szenvedélyes, izgalmas szavaira, hogy merjünk azok lenni, akiknek álmodtuk magunkat, lépni és tenni érte, és széles látótávolságot tartva, nem begubózni, lemondani, ha nem sikerül valami elsőre. Aztán nagyon sok év eltelt...
Évekkel ezelőtt, valahogyan összeakadtunk az interneten, és beszélgetni kezdtünk. Amikor két évenkénti látogatására hazaérkezett, találkoztunk, ebből született is egy mély, komoly és nagyon szép beszélgetés. Leírtam. Úgy volt, kiadják a egy közismert lapban, de nem történt meg. Meg kellett volna húzni a cikket, felére, és ez nekem már nem ment. Mindaz elveszett volna belőle, amiért érdemes volt megírni. Így csak a blogomban szerepel, és én erre nagyon büszke vagyok.
Jó ideje hazaérkezett már, és én tudtam is, csak hát az élet...
Még dolgoztam, elmerültem, magamra zártam a kórház ajtaját és ezzel nagyjából mindent el is mondtam... Azután végre szabadságra mentem, de minden úgy történt, ahogyan én azt előre leírtam, a hajnali felkeléssel, a rossz közérzettel, az ideges össze-vissza alvással, a használhatatlanságommal... Mire nagyjából helyre rázódtam, megbetegedtem. Megfáztam, és ennek minden lépcsőjén végig lépkedve, csak mára tudtam magam annyira összekaparni, hogy találkozhassunk. Énekkar előtt összefutottunk a Művelődési ház előtt. Hova menjünk? Duna partra, hova máshova? Lebattyogtunk, beszélgetve, mesélgetve, minden ott folytatódott, ahol két éve abbahagytuk.
Ez azért jó, mert természetes.
Kevés időnk volt, mégis, olyan jóízűt sikerült beszélgetni, amiről azt vallom, kaptam valamit. Két, egymástól nagyon különböző személyiség vagyunk, de van mit mondanunk egymásnak, kicseréljük a gondolatainkat, másik aspektust szemlélve látjuk újra viszont a mieinket. Frissítő, megújító kis találkozás volt ez.
Aztán, ahogy közeledett az időnk vége felé, újra sétálni kezdtünk, vissza a Műv. ház felé. Két biciklis egyetemista túrázó haladt el a látóterünkben, majd egyszer csak a férfi megállt, és felénk kezdett kiabálni angolul.
Beszélünk-e angolul? Juditnál jobb helyen ezt nem is kérdezhette volna... Megkérdezte, hol van erre felé camping? Vagy valamiféle szállás? Tudunk segíteni? Hát persze hogy tudunk- mondta Judit. És azonnal felcsapta a telefonját, megkeresve az erre legalkalmasabb embert, aki válaszolni tud, hogy a Bagóvár tud-e fogadni ma este turistákat...  Közben beszélgettek, megkérdezte, honnan jöttek?
- Izrealből- mondta a férfi, de akkor már a párja is visszagurult hozzánk. Lepihentek a Műv. ház padján, szembe velünk. Nem voltak menekültek. Rendezett, jól felszerelt biciklikkel járták az országunkat, s életre szóló tapasztalatokat szerettek volna magukkal vinni innen, akkor, amikor az ország épp olyan küzdelemben vesz részt, amibe nem is akart belekeveredni....
- Én pedig Mexikóból, de itt laknak a szüleim, és éppen itthon vagyok - mondta Judit. Kicsit beszélgettek, megtudakolták egymás nevét, nyíltak és barátságosak voltak, hálásak minden szóért.
-Hol van legközelebb camping? - kérdezték újra. Nyilván, erre álltak be hosszú túrájuk során.
- Dunaújvárosban, a híd másik oldalán. 15 km a város, és a másik végén, vagyis kb. még négy km a camping lent a szigeten.
- Az nem jó. Messze van mára.- mondta a férfi. Gesztusaiból kivettem, hogy nem akar már ennyit menni, a bizonytalanba tekerni. Fáradtak voltak, ki voltak merülve.
Judit telefonjai lassan kiderítették, hogy hat óra körül kap konkrét választ, mikor a gondnok oda tud jönni a Vendégházhoz.
Sajnos, nekem kezdődött az énekkar, így elköszöntem, és nagyon izgultam végig, mi lesz velük? Hazafelé  hajtva a hídon, nézelődtem szorgosan az oldalsáv felé, hátha megpillantom a biciklis turistákat. Mire épp átértem, hívott Judit.
- Jaj, nagyon szaggatottra sikerült a beszélgetés vége a szervezés miatt, de nagyon jó volt ismét gondolatot cserélni!- mondta. Ennek megörültem, mert magam is így éreztem, így két év után.
- És mi lett a biciklisekkel?
- Leszerveztük nekik a Bagóvárat, nagyon tetszett nekik a hely, a Duna mellett. Mindenki barátságos volt, nyitott és kedves velük,  és ez nagyon jól esett nekik. Jól sikerült minden! Szép nap volt ez, akárhogy is nézzük!
- Igen. Az volt.
     Nem tudom felmérni, hogy mi zajlik a mi országunkban. Átolvastam mindent, ami erre vonatkozó, az okokat felderítő tanulmány rendelkezésre áll az interneten. Az bizonyos, hogy semmi sem csak fekete, vagy fehér. Az okoknak és a következményeknek ugyan úgy áldozatai, szenvedői, és hosszú lefutású kicsengései vannak, lesznek. Kicsit kezdtem már kiábrándulni saját magunkból, hogy ennyi ellenséges indulat, ítélkezés hangzik fel körülöttem.
     Közben, életemben először végig néztem a Schindler listája c. filmet, és valahogy úgy érzetem, semmi sincs véletlenül. Hogy épp most, épp akkor, amikor gondolkodni tudok, felfogni, megérteni, akkor került elém az éjszakai csatornán ez a kultikus film. Meg volt nekem videón, de sosem mertem egyedül megnézni, féltem, nagyon megrázna engem, amit látok. Nem rázott meg. Vagyis, nem olyan értelemben... Önkéntelenül vontam párhuzamot a mai napi történések, és az akkori szörnyűségek között. Számomra kiderült, hogy a legfontosabb, embernek lenni ezekben a súlyos, indulatokkal, nyomorral és felfordulással teli időszakban.
     Nem tudjuk, mi lesz a vége.
     Nem tudjuk, lesz-e békés megoldása a menekült válságnak. Csak abban bízom, hogy nem felejtjük el, hogy barátságos, nyitott, segítőkész nemzet voltunk, vagyunk, akiknek számít az, hogy ki milyen szájízzel távozik tőlünk. Az erő sosem a névleges, megszavazott hatalomban van, hanem a kicsi otthonokban, az egyénekben, legbelül. Ez adja egy ország lelkét, tartását. Így gondolom, mint idealista, megrögzött humanista. És nem vagyok egyedül.
Ami ma történt, adott nekem egy igazgyöngyöt az életemhez.
 Láttam egy szabadon gondolkodó, pozitív, abszolút önzetlen embert segíteni másokon, és ahogyan mondani szokta, a jó mindig visszaér az emberhez, sosem felesleges, sohasem pocsékolás...
Nem csak mondja, Hitelesen él, erről meggyőződtem... Örülök, hogy még fogunk találkozni, jókat beszélgetni, nagyon rám fér egy kis továbbképzés!

Dunavecse főtere, a saját, kis fára festett alkotásomban...