És akkor végre szabadságra megyek....
No, nem azért, mert lehet, hogy még győzném, de mostanra már azt tudom mondani- elég volt.
Sem a bruttó 3500 Ft fizetés emelés, sem a munkám szeretete, sem a kolleganőimbe vetett hitem, sem semmi nem tűnik fontosabbnak, minthogy egy jó darabig kórház- elvonáson legyek... (Ők egyébként megértik... )
Úgy csináltam végig pihenés és szabadság nélkül az egészet, mint egy feladatot. Ahogy telt-múlott az idő, ólom lábakon lépdelt a nyár, tombolt az 5 db, hetekig tartó hőhullám, hoztak eszméletlen, névtelen beteget az éjféli pilledésben, tört csontokat, daganatokat, utóvérző mandulát, koponyasérülteket, méhen kívüli terhességet, és sok más, életveszélyes állapotú beteget, úgy fogyott bennem a vitalitás. Elfáradtam.
Nem csak én, a körülöttem dolgozók mindannyian... De én azért sokkal jobban... Normálisan is leapad az ember generátora egy-egy nagyobb munka után, hiszen kidolgozza a belét, beleteszi minden energiáját, minden mozgásba hozható kapacitását, legyen az szellemi, fizikai, lelki és emocionális.
Hogy tudunk még szépen, kiegyensúlyozottan dolgozni, mert tudunk, szinte a csodával határos!
Miből merít az ember, az emberért? Ki tudja, erre most nyilván nem is tudok válaszolni, mert már nincs annyi ép és sérülés mentes ideám, amiből lehetne letisztázni...
Eljött az én időm, hogy most háttérbe vonuljak, letegyem azt a bizonyos lantot, hagyjam, hogy pótoljanak, hogy elfeledjenek, hogy kipihenjenek engem is... Nem fogok hiányozni, mert nem úgy dolgozom, hogy hiányolható legyek. Úgy dolgozom, és ezt merem hinni magamról, hogy felidézhető legyek, ha szükség van rám. Következetesség és odafigyelés az én alapom, és ebben talán egyetértenek velem a társaim. Néha fafejűnek, néha merevnek tartanak, ragaszkodom a megtanultakhoz, de hát mit is tehetnék, így igazolta az élet, a tapasztalat. Jól jön az, mindenkinek.
Nekem is. Gyakran gondoltam arra, hogy múzeumi darab lettem, de amikor kell, a múzeumból is lehet világot alkotni. Azt a bizonyos, működő, felidézhető világot, ami másoknak segédkezet nyújt egy-egy problémás esetnél, egy-egy ritkán előforduló helyzetben, egy-egy zavaros kórképű betegségben. Támaszként, mindenképpen...
Mit is mondhatnék? Legutoljára azt a jól megérdemelt kritikát kaptam egy rendszeres olvasómtól, hogy eltűnt a humorom. Hol vannak a szösszenetek? A jól megfogalmazott történeteim? A kis csattanóim?
Jogos, és nagyon ott van helyén a megfigyelés. Nincsenek.
Korrekten.
Beszűkült az agyam a munkámra, mert minden mást félretéve, ott nem hibázhatok. Ebből is látszik, cyranósan, nem vagyok egy lángész....
A kezdetek kezdetén Novák Böbe kolleganőm megjegyezte, hogy ha csak egy felé tudsz figyelni, nem lesz belőled jó asszisztensnő.
Ezt lefordítva, a fáradt, kihajszolt, motiválatlan, pihenéstelen asszisztensnő, aki arra koncentrál, hogy ne hibázzon - nem jó asszisztensnő.
És mennyire igaza volt és van! Persze, a kezdetekkor, nekem nem a fáradtsággal volt a bajom, hanem a tv-vel. Ha ugyanis tv-t néztem, lehetett velem beszélgetni, de nem tudtam megmondani, miről beszéltem. Ha tüsszentettek mellett, akkor köszöntem, hogy Helló! Sosem értettem, miért nevet ki mindenki, mert nem is emlékeztem arra, hogy mit mondtam. Elképesztő kalamajkákba keveredtem, és gyakorlatilag ez abból fakadt, hogy csak egy felé tudtam figyelni. Drága Török Ica, számtalanszor óvott néha saját magamtól, hogy ne vesszek el a szórakozottságom miatt....
A munkám miatt változtam meg, felnőtté tett, bevallom. Nagyjából.
Most nem tervezek előre semmit sem konkrétan. Azt tudom nagy vonalakban elmondani, hogy nem szeretnék mindig felnőtt lenni, bírom a nihilt, a láblógatást, befejezném a könyvem olvasását, 980 oldal, sportolni akarok, mozogni, sétálni Emmával, és barátaimmal lógni egy kicsit és írni...
Már csak egy műszak választ el, és hajrá, szabadság!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése