Több százszor összevesztem a gyerekemmel, hogy az unalmát ne rajtam vezesse le, mert épp, csak élek... Neked mindig illúzióid vannak, ráadásul hamisak... - mondja fel-le járkálva a hátam mögött, és tudom, csak arra vár, hogy ráfigyeljek, de nem tudok mit mondani... Halálosan össze vagyok zúzva... Még a kutya is érti...- mondja határozottan, - csak te nem...
Most hogyan mondjam el, hogy amíg Ő itthon vegetál, és ráér elmés monológokat gyártani, egész fejezeteket képes megírni fejben az elméleteiből, ( élet, szabadság, mérlegek, nyaralási tervek, kamaszos túlkapások) én addig lótok -futok a kórházban, s próbálom nem elveszíteni a munkámat figyelmetlenség, taplóság, fásultság és fáradtság miatt. Hogy miért vagyok- időnként észreveszem magamon - tapló? Elmesélem...
Tegnap történt. Végig altattam a műtéti programom, majd sürgős császármetszésbe kellett rohannom. Egy óra műtéti idő alatt kb. negyvenszer izzadtam halálra magam a negyven fokos műtőben. Próbáltam maximálisan ellátni a feladatomat, és kitartásom éppen addig tartott, amíg szükségem volt rá. Amikor a beteget visszakísértem a kórterembe, nyugalomba, biztonságba helyeztem, egy szempillantás alatt elpárolgott a tartásom és úgy omlottam össze a kiszáradástól, a fáradtságtól, a melegtől, mint egy megbuherált lufi. Ruhám elöl hátul csurom vizes volt, hajamból csöpögött a víz, a szám száraz volt, nyelni alig tudtam.
És akkor jött egy vidám, eufóriától elszabadult apuka, aki elállta az utam, és felszólított, hogy menjek már vissza és szóljak már be a kórterembe, hogy jöjjön ki a B.B. az előtérbe.
És azt hittem nem hallok jól. Lendületbe voltam, mert már vissza akartam érni a bázisunkra, ahol legalább a nap folyamán először, talán pisilhetek...
De apuka csak lelkesedett előttem, tovább...
Én pedig megállás nélkül kikerülve őt, annyit mondtam halkan, indulat nélkül, hogy "nem vagyok postás"... Mentem, csak mentem, cél lebegett a szemem előtt, inni akartam, leülni, megmosakodni, átöltözni... Tapló voltam.
Igen.
És egyre inkább azok leszünk, mert ez a nyár, ez az idő, hetek óta nem ad lehetőséget az alvásra, a pihenésre, És a végünket járjuk. Mindenkit, mindenkor emberségesen kell kezelnünk, csak már az az igazság, lassan, nincs miből... És ennek semmi köze sincs a fizetéshez, a klímás műtőhöz, a nem létező védőitalhoz, hanem itt egyetlen egy dolog lenne, ami segítene, ha minket is észre vennének... Ha a többi, érintett oldal is figyelmet fordítana arra, hogy én is ember vagyok. Betegek, hozzátartozók, munkáltatók stb... Mindenki tőlünk vár el mindent...
Végzem a munkám, teszem a dolgom, mindenem odaadom, amim csak van, de ne kezeljenek le csak csupán kiszolgáló személyzetté, szolgáltatássá, amikor nem vagyok az. A szaktudásom érték, nem kézzel fogható, de látványos. Életbevágó.
Minden rászorulónak- ingyen van.
És ez egyetlen rádió műsorban sem hangzik el, hogy a középkáderek nem paraszolvenciából élnek, hanem hivatástudatból. És a nyár, a forróság, a hajszoltság, a kialvatlanság, nem tesz túl jót a munkamorálnak.
Javaslat: Nem kell mosolyt várni, ha nincs, mert ha van, akkor az árad kérés nélkül is... Nem kell kötelességre figyelmeztetni, mert mindenki tudja, mi a dolga... (Nem lenne itt, ha nem... )
Nem kell izmozni, mert nem ellenségesek vagyunk, csak fáradtak. És nem kell megsértődni, ha BB-nek nem szólnak egy percen belül, s netán várni kell rá egy kis ideig, mert nem szalad el, ezt a napot erre szánta, épp most szült...
És akkor végre hazajövök, és szembe kell néznem gyermekem magányos óráiban kiagyalt eszmefuttatásaival, és belátom, gyenge vagyok, ostoba és figyelmetlen, mert egy árva szót sem értek az egészből és bezzeg, még a kutya is érti.... !
És persze, lelkiismeret furdalásom van, hogy nem vagyok jó anya, mert nem tudok lelkesedni minden "csumi"-val kezdett mondatért, vagy cifrán megfogalmazott eposzért....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése