Ismét 500!

      Évek teltek el, pontosan 3, mióta abban a leírhatatlan élményben részesültünk, hogy a Református Zenei Fesztivál vendégeiként énekelhettünk az 500 fős kórusban, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén...
Ez az alkalom minden évben van, s a szervezők nyitottak arra, hogy felekezeti hovatartozás figyelembe vétele nélkül, bármilyen kórus felléphet a fesztiválon országhatárokat áthidalva, a Kárpát- medence egész területéről, s ha kedvük van, részt vehetnek a Fesztivál kórusában is.
Hogy mi ennek az ára?
Nos, erről fogok mesélni...
Több hónapnyi felkészülés előzi meg a nagy napot.
      Kaptunk egy hatalmas kottacsomagot, ami 15 zsoltárt, egyházi éneket, Kossuth nótákat és magyar vonatkozású történelmi nótákat tartalmazott. A kották hibásak voltak, s ezt sikerült mind erősen megérezni.Nem csak arról volt szó, hogy a zsoltárokat meg kell tanulni, a több szólamúakat összegyakorolni, a tempót eltalálni, a berögzítését valahogyan megszülni,hanem rá kellett jönnünk, hogy akik ezt műsorra tűzték, bizony elgaloppozták magukat. Lehetetlen mennyiségű, zanzásított információ lapult a zsúfolt sorokban. Mire Zsuzsa kiokoskodta, hogy ezt hogyan tanuljuk meg, rávett bennünket az együttműködésre, addigra mindig újabb és újabb információk derültek ki az apróbetűs részekből. A heti próbáinkon részletesen átvettük többször is a dalokat, de mire a következő próbák valamelyikén ismétlésre kerültek, mindent elfelejtettünk. Olyan ismeretlennek éreztük a szólamunkat, mintha sosem hallottunk volna róla. Kezdhettük elölről...
     És ez így ment heteken át... Nagyjából a repertoár 90%-val teljesen tisztába voltunk, de még mindig nem tudtuk, hogy a karmester mit fog kérni, s ez az utolsó pillanatokban derült csak ki. A fellépés előtti két órás templomi próbán szembesült a két karmester is a mi félelmünkkel. Ők feltételezték, hogy mindenki, mindent tud. Mi feltételeztük, hogy ők tudják, mit akarnak... És ez a kettő valahogy nagyon nehezen találkozott össze.
      A több tényezős játékban az ismeretlen faktor a fúvós zenekar volt. Fiatalokból álló, nagyon sok hangszeren bemutatkozó fesztiválzenekarnak ugyancsak nem volt rutinja alkalmazkodni egy másik karmester szájaízéhez.... Belegondolok abba, hogy egy zenekari próba hogyan szokott zajlani, hangszerenként lebontva, majd összhangzást, dallamot, elő, köz és utójátékot összepróbálva, 15 különböző egyházi éneknél, nos, nem lehetett egyszerű a csepeli fiataloknak... Ráadásul karmesterük csak a háttérből dirigálhatott nekik, nyújthatott segédkezet, mert nem ő vezénylete őket... A próba kezdett kicsit neccesnek látszani. Nem a hangszeres tudás, hanem a bizonytalan kezdés, befejezés, ismétlés, az 500 torokból kiáramló hangorkánhoz való alkalmazkodás miatt csúszott szét az egész...
(És mit tesz ilyenkor a karmester? Meghallgat, javít, korrigál, újabb és újabb utasítást ad, kivesz, hozzátesz hangszert, szinte újra alkotja az egész művet, hogy az összhangzás kialakuljon, közben megy, fut, rohan az idő... )
      Ha a zenekar jó ütemben játszott, akkor a kórus húzta le lassú, elnyújtott énekléssel. Ha a kórus iparkodott, akkor a zenészek tartották a ritmust, és egy hatalmas káosz lett az eredmény. Izzadtak a karmesterek rendesen. Látszott félmosolyukból, hogy aggódnak. Végül megegyeztünk mindannyian abban, hogy mindegy, hogyan sikerül, jó kedvvel, mosollyal állunk ki, és tesszük a dolgunkat. Mindenki, amit tud. Be kell vallanom, nyoma sem volt profizmusnak.
Nagyon lelkes amatőrnek éreztük az egész vállalkozást, és valóban elkélt az isteni szerencsecsomag.
Hogy milyen volt a két karmester? Az egyiküket ismertük már régről, Bódiss Tamásnak hívják, és nagy rutinnal rendelkezik a lehetetlen küldetések összeállításában. A másikuk egy babtista lelkész, Oláh Gábor volt, aki viszonylag jobban tűrte a hiányosságokat, és örült minden jól kihozott csengésnek. De mindkettőjük beleizzadt a feladatba, s látszott, hogy nem teljesen elégedettek. Jobbra számítottak, vagy ki tudja, talán jobbhoz voltak szokva otthon, a saját miliőjükben. Próbálták lazán venni, segíteni, kérni, utasítani, viccelve felhívni a figyelmet az általunk elkövetett szarvas hibákra, és mondhatom, mi, az altban, jegyzeteltünk... És nem is rontottuk el. Akik belecsúsztak a figyelmetlenség hibáiba, azok középtájon énekeltek, és úgy bele voltak bújva a kottájukba, hogy csak nagy sokára vették észre a karmester rosszallását a fellépésen.
És hogy milyen volt belülről énekelni egy ekkora kórusban?
      Továbbra is mondhatom, megfoghatatlan. Ugyan, valóban nem tudtunk mindent maradéktalanul és hibátlanul, de figyelemmel, jegyzetekkel, kifáradt torokkal is megpróbáltunk maximálisat teljesíteni. Büszkeség öntött el, hogy ismét ott állhatunk a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, énekelhetünk teljes szívvel, adhatunk ennek az országnak egy újabb szép napot, az arra járóknak, a hallgatóságnak egy kellemes élményt, egy pusztán emberi megnyilvánulást. Az elrontott dalok, félre sikerült, már-már ír népdalos hangcsuklásaink is örömből fakadtak. Önzetlenül és önként vállalkoztunk erre a feladatra, hogy részei legyünk a fesztivál kórusának, és ismét nagyon sokat tanultunk az egész műfajról.
     És hogy milyenek az emberek? Ismét sikerült kifognunk egy jelentős személyiséget, aki többnek, jobbnak gondolta magát nálunk, és alaposan rendre is utasított minket a következő mondattal:
" Aki nem tudja a dalokat, kórus műveket, az ne jöjjön el egy ilyen rendezvényre. És nem a kórusvezető hibája, ha nem úgy tanultuk meg, ahogyan itt kérik... nem kellett volna eljönni...."
Történt ugyanis, hogy a sok többszólamú dalnál, a hibás kották és a halálra variálás végett, mi, az altosok, a bonyolult szólamunk mellett nem tanultuk meg a szoprán dallamát is. Ne kérdezd miért, talán mert a miénkkel is alig boldogultunk, annyira nehéz volt. A próbán szembesültünk azzal, hogy bizony egy dalnál az unisono résznél a szopránt kellene énekelnünk, ráadásul olyan mennyei magasan, amit mi ki sem tudunk préselni magunkból. Hallgattunk nagyokat. No, erre fordult hátra a főaltos kolleganő, és mondta el a kevés csillogást érdemlő monológját jó hangosan, hogy esetleg, még a karmester is hallja, hogy ő mindent megtesz a sikerért... Bár senki sem bólogatott hozzá, de innentől kezdve kinevezte magát főnöknek köztünk, s irányítgatni próbált bennünket. (Magdi szerint, statisztikailag, mindig van egy hülye ennyi ember közt... ) Nagyon csúnyán néztünk, és leginkább keresztül rajta, de hozzá nem szóltunk, ez a nap, számunkra, nem erről szólt...
       Oly annyira leplezetlenül nem kedveltük, hogy amikor átvonulásra került a sor, odajött hozzánk és utasítani akart, hogy ki hova menjen, hogy együtt vonuljon fel az alt, faképnél hagytuk. Menjél, vonuljál - gondoltuk... Úgy mentünk, ahogyan szoktunk, együtt, nevetgélve, minden terhet lerázva magunkról, s egy szempontot vettünk figyelembe, hogy a közelébe se álljunk a főaltosnak...  Így megtaláltuk az elveszett hangunkat, kitaláltuk, hogy mit is énekelhet a szoprán, és megpróbáltunk nem belerondítani... Lám-lám, sikerült nem beégni, és erre még büszkébb vagyok. Leleményességünkkel pótoltuk a hiányosságainkat, és nem szúrtuk el a nagy műveket...
Nagyon fáradtan érünk haza. Körkérdésemre, minden kórustagunk azt válaszolta, hogy remek nap volt, nagyon megérte dolgozni érte, és jó volt, nagyon jó... !
      Köszönettel tartozunk Borbély Böbe férjének, Lacinak, és Trencsényi Ferinek, hogy elvitt minket erre az alkalomra, hogy végig izgulták velünk, és hazahoztak épségben bennünket.
Hát így történt a nagy eset, ismét részei voltunk egy nagyobb, jelentőségteljesebbnek, és ismét kifeszítettük a határainkat a végtelenségig.... Vikár Béla Nőikar, Dunavecséről...