Nem nagyon volt választásom. Az Apám kijelentette érettségi utáni napokban, hogy ideje kezdenem valamit az életemmel, mert Ő nem tart el egy felnőtt, munkaképes lányt. Hogy nyomatékot is adjon szavainak, már a nyári szünetre gondoskodott is elfoglaltságról, kiközvetített a napszámosok fejének, valamilyen Ikszipszilon néninek, hogy vegyen be a brigádjába. Egy júliusi hajnalon ki is vert az ágyból, Anyám készített nekem tükörtojásos szendvicseket és biciklire kapva eltekertünk Apámmal a nénihez. Majd miután szemre vételezett ez a néni, azt mondta Apámnak, hogy maradhat.- Erős, mint a bivaly, (kézilabdán edzett, kemény, erős testem vizslatta), - majd meglátjuk, hogy bírja a kétkezi munkát a földeken.
Már most mondom, sehogy sem bírtam. Hajnalonta keltem, 12 órát dolgoztam a földeken, paprika, cékla, bab, hagyma, cseresznye paprika, gazalás, kapálás, szedés, pucolás, gyümölcs szedés alma, barack, válogatás, mikor mi adódott. Nagyon is elkeltek azok a tükörtojásos szendvicsek! Igazából, meg sem kottyantak. Mindig majd éhen haltam délután négy óra felé, mikor véget ért a munkaidő. Naponta ötszáz forintot kerestem, javarészt a néni megtartotta magának, de így is összejött szeptember végére kb. 8000 Ft-om. Nálam az verte ki a biztosítékot, hogy a szembe szomszéd néni megkérdezte Anyukámat, miért nem adják férjhez azt a lányt, mehetne a TSZ-be kapálni, hamar elkerülne otthonról...
Na már most, én ezt nagyon zokon vettem.
Nem csak a TSZ-munkán buktam ki, hanem legjobban a férjhez menésen... Én? Ééééééén? Hát ennyire nem szeret engem Csík néni, sem az Égiek!?
A pár hónap napszámos munkán volt időm gondolkodni, hogy mi is akarok lenni igazán. Azt konkrétan nem tudtam, hogy mi, dehogy napszámos nem, abban bizonyos voltam. Egy újság hirdetést olvasott az Apám a Petőfi Népében vagy a Szabad Földben, már nem tudom, de közvetve hírt kaptam arról, hogy indul Csecsemő és Gyermek szakápolói tanfolyam, érettségi utáni speciális, nappali képzésben, amit a háború után megszüntettek és s ezzel az osztállyal akarják bizonyítani, hogy érdemes újra indítani a képzési formát. Kísérleti osztályként vállalnunk kellett a kényelmetlenségeket, a szervezésbeli göröngyös utakat, és eredményeink, tesztjeink, sikeres vizsgáink alapján az Egészségügyi Főiskola reménybeli tagozatává nőheti ki magát. Ez volt a mézes madzag. De bántam is én! Dehogy... Lobogó üstökkel, telve reményekkel adtam be jelentkezésemet a képzésre Sebí barátnőmmel együtt. Neki sem volt más terve, így legalább ketten már ismertük egymást a leendő osztályból. A beiskolázásra már megvolt a pénzem, s amint felvettek, már rohantam is bevásárolni a szükséges holmikat az iskolába.
Tanulmányaink első napjától ösztöndíjban részesültünk, és a Kecskeméti Hollós József Megyei Kórház Izsáki úti Gyermekosztályán volt a székhelyünk. Mindennap volt iskola, oktatás, volt demonstrációs munka, tanultunk keményen, vizsgáztunk negyed évente, tárgyanként s közben az osztályon dolgoztunk, ha gyakorlati oktatásunk volt. Ott nőttünk fel. Persze, ez nem igaz, mert messze voltunk még a felnövéstől, 18 évesek voltunk, édes kis naiv lánykák... Az osztályon nem sok mindent csinálhattak a nővérek a betegápoláson, etetésen és tisztázáson kívül. Így mi sem végeztünk orvosi munkát, nem vettünk laborokat, nem szúrtunk vénát, (csak egymáson), de viszont anyagot vizsgálni megtanítottak, minőségi vérképet számolni, astrupot, hematokritot nézni, labor ismereteink kiterjedtek a vér és vizelet, gerinc folyadék vizsgálatra. Jártunk boncolásra, szövettanokat nézni mikroszkópon, röntgeneket elemeztünk... Kísértünk betegeket mentővel hemodialízisre, vagy épp vittünk koraszülötteket más kórházakba inkubátorral, jártunk Csecsemő otthonokba, és ez meg is viselt minket... De imádtuk az egészet, mondhatom annak a 17 lánynak a nevében, akikkel szerencsénk volt együtt lenni az osztályunkban. Vittek minket más kórházakba, leginkább dicsekedni velünk, mindenhol állás ajánlatot kaptunk, ha végzünk, várnak ránk nyitott ajtókkal... Anatómiai múzeumba, egyetemi tanszékre vittek minket boncolásra, tágították az agyunkat, amíg csak fért bele, s mi nyomattuk...
A záró vizsgák előtt, pontosan két évvel később, Tóth György Tanár Úr behivatott egyenként minket magához, és elbeszélgetett velünk személyesen a dolgok állásáról. Nincs Főiskolai rang... A képzés sikeres, az első perctől munkaviszonynak számít, de sajnos, nem kapta meg a Főiskola támogatását. Mindenkinek felajánlott egy biztos állást az osztályán, de ha valaki menni akart, sok szerencsét kívánt, nem tartóztatta. Büszke volt ránk, bármilyen szigorú is volt velünk, mert nagyon szigorú volt, féltünk tőle. Olyan dolgokat követelt tőlünk, mint a medikusoktól. Ha egy medikus nem tudta a választ, tőlünk kérdezte és ha mi sem tudtuk, akkor nagyon kiabált, elzavarta az embert a vizitről szégyen szemre...
Később tudtuk meg, hogy úgy hívtak minket a képzés alatt, hogy a "Tóth nővérek". (mintha Irgalmasrendi Nővéreket, tiszteletre méltó apácákat emlegetnél, s gondolnál ránk, olyan áhítattal mondd ki magadban...) Persze, nem voltunk apácák. Bizsergő, csalafinta, izgalmas és lüktető diák éveket éltünk. (...) Tóth Tanár Úr tekintélyét, szavát, munkásságát adta a képzés kialakításához, és a kórházat is fenekestül felforgatta, hogy mindennapi életbe való beillesztésére módszereket, helyet, létjogot találjon. Szerinte, mi mindenre alkalmasak lettünk, de ezzel az emelt szintű képzéssel nem tudtak mit kezdeni még akkoriban... Mindenhol és sehol sem volt helyünk. Kaptunk egy nagyon erős alapot, de korlátozott, gyermekekre vonatkozó ismeretekkel, erős elméleti és gyakorlati oktatást, orvosira jellemző alapossággal, de az akkori egészségügyben még nem volt kiszemelt helye a képzésnek, nem tudta senki, hogy ez mire lesz jó.... Csalódottságát leplezve engedett minket szélnek, s bízott benne, hogy sokan maradnak a Székhelyen.
Nevéhez fűződik tehát az én pályakezdésem. Nekem is volt állásom a PIC-ben, mert én végül a koraszülöttek mellett kötöttem ki, nagyon szerettem velük dolgozni, még sem maradtam... Talán, egyszer mesélek erről is...
Az én jubileumom tehát, azzal a nappal kezdődik, amikor eldobtam a kapát és a tükörtojásos szendvicseket, és saját spórolt, véres verejtékkel megkeresett pénzemen beiskoláztam magam Csecsemő és gyerek szakápolónak, Kecskemétre. Hittem a fehér köpenyben, a nővér tartásában, munkájának fontosságában, a tisztaságban, a sterilitásban, az előkészítés fontosságában, az emberségben, a lelki vezetésben, az alázatban, az odaadásban, a rendben, a fegyelemben, és még nagyon, nagyon sok szabályban...
Ezen a napon, én ezt a lányt ünneplem, aki voltam, és valahol, kissé a merevségtől elrugaszkodóan kevésbé szabálykövetően, alkotó, kreatív plusszal, de mindig gondolkodó emberként, a mai napig is vagyok. Még hiszek a fehér köpenyben, a zöld ruhában, a kötelességben, és dolgozom, mert semmi máshoz nem értek ezen a Földön. Ennek igazából 26 éve, de egy év kanyart írtam le az életemben, így hivatalosan, 25 éve dolgozom az egészségügyben... Tóth- nővérként.
 | |
| És Kollegáimtól kaptam ezt a gyönyörűséget is | ... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése