Hogy el ne felejtsem az érzést....

Szokásos reggeli ébredezés után,korán igyekeztünk a reggeli sétát kezdeni. Tudtam, hogy nyolc körül érkezik az Apukám, s nem akartam, hogy Emma hiányt szenvedjen kalandozásból. Végig vágtattunk a lépcsőházon, mert a delikvensnek "már nagyon kellett", kirobbantunk a hatalmas bejárati ajtón, s már kint is voltunk a természet lágy ölén...
      Az első szippantások is jól estek, a madarak csiripeltek, a szél még csak ébredezett, a levegő a maga hűvösével is csak frissített, nem borzongatott. Alig volt valaki ébren, egy kutyással sem találkoztunk, elindultunk hát a parti úton a kórház felé. Gondoltam elmegyünk a kórházig s majd visszafordulva elmegyünk a víztoronyig. Emma virgonc volt, szimatolt, keresett, kutatott majd dolga végeztével mint a darázs csípte volna meg, eliramodott. Galoppját követve improvizálni kezdtük, áttértünk a simán csak bóklászásra.

     Észre vettem egy kövérnek tűnő fekete rigót az egyik fa legtetején. Először elmentem mellette, majd miután meg sem rebbent, visszafordultam, hogy jobban szemügyre vegyem. A domb oldalról karnyújtásnyi távolság is messzinek tűnt a telefon kamerájának, így közelebb mentem. Leereszkedtem a vizes avaron, s apró mélyedésekbe próbáltam bakancsommal megkapaszkodni, mind ezt úgy, hogy a madár se illanjon el, s Emma se találja túl érdekesnek a hadműveletemet. Sikerült valamennyire megközelíteni, s lefotóztam e Gombóc Artúr szerű, igenis kövér Fekete Rigó nénit. Mert nyilván néni volt, lehet, szebb megfogalmazásban, tojó... Nézelődött, szemlélődött, bambulta a reggeli partokat. Fent, a fa legtetején egy ágacskának tűnő alkalmatosságon, nevezném inkább lélekvesztő borotva élnek, magabiztosan trónolt. Oly meseszerű volt, olyan megkapó, hogy egy sorozatot csináltam róla, a legjobbat megmutatom.

Aztán mentünk tovább... Eljutottunk olyan helyre, ahol még nem jártunk. A Duna part azon részére, ahol lent a vas- tér-művek elfogynak, s észre vettem egy olyat, amit még nem láttam. Érdekes volt, kellett a gyűjteményembe, így hát elkezdtük becserkészni. Irányított haladást mímelve követtem a kutyát. Ám, Ő érdekesebb ingernek engedelmeskedett, hangos, mondhatnám harsány kopácsolás keltette fel a figyelmét. Harkály dr. dolgozott a környék legöregebb fáján, hangokat leszámítva titokban, mert láthatóvá nem tette magát. Olyan volt, mint egy láthatatlan erőmű, csak ontotta a kopácsokat, s zengett a környék.

Harkályos fa

Sehol sem találtam a dolgos szárnyast...

Majd egyszer csak körbe néztem, hol is vagyunk? Hát itt jártunk, nézd meg... Mélázásra nekünk is volt okunk, s el is bódultunk a reggeli élményektől, amit inkább neveznék időbeli kirándulásnak, zajos élet utáni kongás elmélyült hallgatásának...

Az ösvény, Emma fenekével

Csatorna levezető rendszer

Míves munka

Graffiti a betonfalon

És amikor már úgy éreztem, mindent láttunk, felfedeztem egy virágzásra hajló mandulafát....

Majd szétrobbanó rügyek

Mandula virágzás

Haza felé indultunk, mikor találkoztunk Puszival, a fekete vizslával, s gazdájával, a nevét sem tudom, de jó fej...
Sokszor futottunk már össze, s nincs ebben semmi különös. Az ember kerülők egy hadi ösvényen járnak.  Megbeszéltük már néhányszor, hogy mi az, amitől ver mindkettőnket a víz, s már nem is csodálkozunk egymáson, ha eldugott helyeken egymásba botlunk, vagy összefutnak "lányaink". Most is, mint mindig könnyen indul s megy a beszélgetés, nem okoz gondot kibújni a csigaházból, feleszmélni a révedezésből... Olyan laza és természetes a kommunikációnk, olyan csont nélküli, beszélgetünk, hallgatunk, battyogunk egymás mellett. Tudom, hogy elköltöznek, hétfőn indulnak vissza a Börzsönybe. Irigyelem őket, de valahogy nem tűnnek boldognak. Mintha maradnának.
- Még fogat sem mostam...- mondja.
- Én se fésülködtem...
Hallgatunk, mélázunk csendesen...
- Ittál kávét?- kérdezem
- Ittam, de nem eleget...- mondja ásítva, álmosan...
Haza kísérnek minket. Állunk a kapu előtt, és érzem, hogy sajnálom, hogy elmennek. Olyan természetes együtt lenni...
- Olyan, mintha csak részecskék volnánk...
- Igen, Atom Anti, így van, azok vagyunk... válunk el, fogom a pórázt, indulunk felfelé. Talán többet nem is találkozunk. Egyetlen egy percre beköszöntött a tavasz! Ilyen ez... Az edzett, dörzsölt, kéregbe sült szíveket is megcsalja látomásaival... Hiányozni fognak...