Hallgatásom nem mesei....

Dolgozom. Sokat és sokféle munkát, egyszerre, ahogyan szoktam. Most, hosszú idő óta először vagyok a Fiam nélkül. Ugyanis Vásott Kölyök Édesapjánál van! Persze, hogy hiányzik. Pontosan 6 napig bírom ki, hogy ne halljam mutáló morgását, zengő "cs" betűjét, amit beleércel a telefonba köszönés helyett. "Cs". És én ettől mennyeien boldog vagyok. Néhány pillanatig. Azután persze képzeletemben elszabadul a hajóhinta és hozzá képzelem" hogy vagy, Anyukám?" Ehelyett lelkesen hallgatom, hogy " Cs, hogy vagy mutter?" "Jól, köszi. Hát hogy lennék?- reppelem én is... Vendégeim vannak, minden szabadidőmben Valaki nálam van. Semmire sem érek rá. Semmit nem csináltam abból, amit elterveztem, ha VK. apukázik. Gondoltam szanálok, kifestek, ablakot mosok, ajtófélfát, tüchtigen;  gazalok, füvet nyírok, kutyázom, futok, sétálok, pasizom, randizom, koncertre megyek, több tonna levendulafagyit csinálok és degeszre eszem magam. Üvöltetem az én zeném, és hajnalig írok, mert van mit. Dolgoznom kell a cikkemen, hiszen elkészült a riport és nagyon jó lett! Csak 130 perc. És kb. 50 oldal. Ehelyett : nem tudok aludni, mert sok kávét iszom nap közben. Elromlott a gépem, és csak alkalmanként tudok írni rajta valamennyit, mielőtt pofátlanul kikapcsol és elveszítem mindazt, amit addig írtam! . Hulla fáradt vagyok a kórházi melótól, mert van az is, dögivel. Lehúzom a 238 órámat és mosolygok, senki sem tudja, hogy közben szavakat keresek egy-egy helyre, egy fontos mondatba, gondolatba.Minden itthoni barátom meghívtam és rendesek, mert el is jönnek. Egész augusztusra betelt a naptáram. Beszélgetünk, grillezünk, eszünk, iszunk, mulatunk. (Na jó, azt azért nem...)Szeretgetem az unokaöcsémet, húgomat, és hennázom, ha ráérek. Összevesztem a legjobb külföldön élő barátommal, gondolom, mert nem is válaszol.  Lehet, csak én vesztem össze, magamban - magammal, talán... Remélem. Nélküle egy nap sem jó nap. Hadakozom az Anyukámmal, mert meg akar tanítani nevelni, csak hogy... Én ismerem a Fiam, és tudom, jó gyerek. Lusta, okos, konok, makacs, de jó gyerek. (jaj, brummogj még!!!!!) És egyébként süt a nap és inkább vagyok fél órát a napon, mint elmosogassam a csetrest. És számos muszáj gondolattal is küzdök, pl. másodállást is kell keresnem, mert októbertől nem akarok feljárni Pestre. Fáradok. Lóg a belem és elzúgok rajta. És az autóm október 14.-ig üzemképes. Kifújt. Kaput. Vége van. Nem tudom levizsgáztatni. Nincs az a pénz. De van. Csak nem nekem. Mert fát kell vennem, iskola kezdődik és nincs rendes szemüvegem. És lencsém sem. És egyébként, minden rendben, jól vagyok és élvezem. Hogy élek és hogy élhetek! Holnap jön a sógornőm, legalább kitölti az űrt, amit Kiskrapek hagyott bennem. Várom haza, de örülök, hogy az Apjánál van. Azt remélem, hogy megtalálják egymásban azt, amit elveszítettek mindketten. És kicsit azt, hogy elhisszük mindannyian, hogy jó ez így. Az élet utat tör. Kaotikusan, izzadva, véreset, verejtékeset, de mindenkinek jár az igazi esély.....Nekünk is. Mert most van. Mindig most....


Utóirat: Ez nem panasz. Hiányérzet kitöltő, lelkirugó felhúzó, emlékezet kiesést gátló, habszivacskönnyű lábjegyzet az életemhez. Ezt még elmesélem: van egy békejel a kocsimon. Sokáig nem vettem az adást, hogy miért integetnek lelkesen nekem az emberek az út széléről.Elfelejtettem, hogy ott van!A minap láttam egy biciklist, aki széleset mosolygott, elengedte a kormányt és mindkét kezével V betűt formálva intett nekem. Elolvasta a feliratot a békejelben. Peace, Love, Sleep. És tudod, nagyon k.....jó volt visszaintegetni!!!!  Hát ez van mifelénk... Nálam....