Mátyás-hegy

 Hekus-kürtő

Végig rohantam az egész hetet. Semmire sem volt időm, semmit nem fejeztem be, mindenkivel beszéltem, de nem hallottam semmit, nem láttam, nem éreztem, nem is voltam… Csomókban kavarogtak az érzelmi viharaim, rájöttem, hülye páncélban élek, abroncs van a lelkemen. A munka- most nekem- terápia. Nem gondolkodom, de érzem, hogy kellene. Mindent ész nélkül csinálok, kivégzek bárkit, aki hozzám szól, -  szavaim ölnek.

 „ Én vagyok a fegyver a csőben, én vagyok a töltény…” Feszültségem spirálba tekeredik és nincs ami leeresszen. A péntek egy áldás. Így mikor Gábor e-mailen írta, hogy leszállás 16 órakor a Mátyás-hegybe, nem volt kétséges, jönnöm kell! Valami valamiféle valami, ami fogva tart, s a testemből akarom kiűzni, ha már a lelkemből nem lehet…

Persze késve indulok, megállok csokiért a boltnál, az autóm persze indító jeladó-hibás, rutinból nem indul újra, anyázok, de közben Tamással lógok telefonon, így visszafogom magam.  Nehézkesen új életre kel a motor s elindulok, hajszolva Twingót keresztül a városon.

-Nagyon bejött Neked ez a barlangászás, - hallom a kihangosítón Tom karmoló hangját.

-Igen, nagy szerelem lett. Sikerélményeim vannak, bár néha agyon gyötör a barlang, és sajog a testem utána napokig, de ilyenkor mindig jó érzéssel tölt el, hogy élek…

-Na csak vigyázz magadra, jó barlangászást! – köszön el, s már majdnem a hegy lábánál járok, a dugó megkegyelmez, az eső viszont nem… Szemét mód szemetel. Másodikként érek oda, mindig igyekszem tartani a leszállási időt, ne rám várjanak. Gábor szendvicsezik a vasajtónál, elmélyülten biccent, pár szó, amit ilyenkor ki lehet belőle sajtolni. Készül, vár, tervez. 10 emberre számít, s 10 embert levinni a mélybe, nem kis felelősség! Különböző képességűek vagyunk, különböző gyakorlattal, technikával, előélettel s rajongással. Bár nem mondja ki, laza emberszeretete arról szól, hogy kívülállóként s nem barátként visz le embereket. Pontosan kell tudnia az emberei jó és rossz tulajdonságát, nem szabad elfogultnak lennie, reálisan kell látnia, ki mire képes és e szerint vinni be a málnásba. Ma jó csapat gyülekezik, lassan mindenki ideér.  Négy nagyon képzett barlangász van köztünk, s az elmúlt alkalmakkor már majd mindenkivel másztam én is. Itt van Sanyi, a Pókember, a legidősebb, legkülönlegesebb hegymászó, akit ismerek. Itt van Kovács Gabi, aki Pizolitos (barlangász klub)  múltja után nem rég kezdett újra aktívan leszállni. Itt van Zita, aki Gáborral bárhova, bármilyen mélységig lemegy, de Gábor nélkül semmilyen kockázatot nem vállal. Itt van Csabi, akit legrégebben ismerek, lelkes és pánikolós és van egy másik Csabi, aki szintén Pizolitos múltú, s a két lány, akik ugyanolyan amatőrök, mint én, Edit és Ildikó. Kilencen vagyunk, nem jön a 10. Elküldöm a „leszállunk” sms-t Tamásnak, hogy legalább valaki tudja, hogy hol vagyok, ha már extrém sportra adom a fejem, s kijövetelkor ugyanígy lemondom a készültséget. Ez hagyomány, íratlan szabály. Kell egy ember a felszínen, aki tudja, számon tartja, hogy mikor és hova mentem le. Ha valami történik odalenn, valakinek a listájából hiányozzak, esetleg keressenek...  Mehetünk öltözni.

Gábor kinyitja a vasajtót, s előre megy, a fejlámpája mindenkinek irányt mutat. Emlékszem, amikor először jöttem le, a bejárat folyosóján négyszer vertem be a fejem. Alacsony szakasz, görnyedt járást igényel, s most figyelem magam, eszembe sem jut egyenesen jönni, automatikusan hajtom magam kétrét. A folyosó végén vannak padok, ahol le lehet cuccolni, lehet öltözni. Besorolok a Fiúk mellé, cseppet sem zavar, hogy látják a bugyimat, combomat, hogy nyílt és laza a helyzet, ezt mindenki így veszi. Rétegesen öltözünk, felkészülve a legrosszabbra, a nedvességre, a kihűlésre, lámpák gyúlnak, elemek kerülnek rejtek zsebekbe, csoki vándorol az akkumulátorok mellé, Pizolitos Csabinak karbid lámpája van, azt üzemeli be. Cipők mennek a pad alá s gumicsizmák, túra bakancsok kerülnek lábra. Amikor mindenki kész, megegyezünk a sorrendben. A sorrend fontos. Barlangban nem lehet sort bontani, minden megállási pontnál vissza kell rendeződni, ellenőrizni kell, hogy aki előttem volt és mögöttem jön, meg van-e. Egymásnak segítő sorrend kerül felállításra, a gyakorlatlanok mennek a vezető után, s a végén olyanok jönnek, akiknek nem kell különösebb segítség ahhoz, hogy megoldjanak feladatokat. Gábor megy elől, utána Zita, Ildikó, Pókember Sanyi, hogy segítsen Neki és Edit, utána én, mögöttem Pánikolós Csabi, Kovács Gabi és Pizolitos Csabi a karbidlámpával. Az irányt nem tudjuk, megyünk, indulunk. Laza bemelegítés az eleje, ismerős helyek, sziklák, csúzdák, a falonjáró, a térdleverő helyek, a vonalzó, az első ellenőrző pont az avató fal. Mindenki meg van… Nem beszélgetünk, csak néha egy-egy személyes mondat, egy-egy figyelmeztetés hangzik, de haladunk, mászunk, kúszunk, csúszunk hason, „Szmiagolosan”, elhangzik néhányszor az „ottvagyunkmár?” és az „én is beférek?” Pánikolós Csabi szájából… Csabi 126 kg, 190 cm, nagy pocak, de elvetemült kitartás és lelkesedés párosul mellé. Viszont nehéz helyzetbe kerül alkalmanként, mert elakad. A szűkebb helyeken rosszul érzi magát, s ezért ezt a mondatot ez alkalommal is többször hallom Tőle. Nekem nincs gondom a mászással. Valahogy könnyű és megoldható az egész. Hajlékonyságom, lazaságom átsegít, a türelem pedig megszáll s hagy lazulni. Nagyon sokat küzdök a türelmetlenségemmel a felszínen. Mindig űz, minden hiba, amit mostanában elkövettem, erre vezethető vissza. Olyan vagyok a felszínen, mint egy élesített bomba. Hajtom a percet, az eseményeket, mindent azonnal szeretnék megélni, mindent azonnal szeretnék látni, érezni, mindenre egyszerre vágyom és nagyon élesen fáj, ha nem érem el. Hogy miért van ez bennem?

 Edit előttem megy, hagy időt minderre, nem látja át a lehetőségeket olyan könnyen. Senki sem sürgeti, magától kell, hogy rájöjjön, hogyan érdemes belemennie egy-egy hajlatba, szűkületbe, egy-egy ereszkedésbe, peremre és szakadék fölé. Van időm, gondolkodom. Mátyás segít, úgy érzem, alkalmat ad a tisztán látásra… Megszünteti az időt. Nem létezik. Itt a mélyben, a sötétben, a szűkületben nem létezik a sürgetés, a hajsza, a „muszáj”, a „kell”, nincs semmi, ami térben és időben torzít, s a jellememet, mint nyers alapanyagot őrzi bennem, nem enged páncélt hordani. Pőre és őszinte tükör ez a hely…

Elmerengek… Látom magam előtt az utolsó napjaim, az utolsó hibáim... Rám szakad ismét és most nem szabadulok olyan könnyen. Edit beszorul egy hernyójáratba, visszajön, neki fut még egyszer lábbal előre, addig, amíg küzd, kikapcsolok... Beleborulok az agyamba. Lassan lüktetni kezd egy ér legbelül. Érzem. Hallom a szívdobbanásom...

… Ő azt jelenti nekem, amire mindig is vágytam. Amiről kislánykorom óta álmodtam. És már azt hittem, az életemből kimarad, kicsöngetett a biológia órám. Tévedtem. Egyszer csak lett, mint egy villámcsapás, mint Természet Anya döntése, amit nem tud felül írni semmi, nincs reklamáció…

  -Anna, Te jössz! Adunk lépést, ha kell, balra van egy bütyök a bal lábadnak, karral támassz és mindkét lábbal csússz előre. Úgy másfél méterre van egy lépés a jobb lábadnak!- mondja Gábor, majd rám néz, s kutató szemében ismerős fény villan.

- Neked ez nem gond…

 -Nem.  – óvatosan beeresztem magam a hasadékba, karjaim két oldalt feszülnek, combomon érzem a szikla fogását, érzem, hogy tart, nem vagyok bizonytalan. Bal lábammal óvatosan lecsúszva keresem a lépést, s amikor megvan, a másik lábam odacuppan a jobb oldali lépésre, karjaim engednek, lerobbanok a falról.

-Ez az. Szép volt. – pár másodperc, azonnal látom a lehetőséget, s ez jó érzéssel tölt el. Megint van időm merengeni, még a többiek lejönnek a falról.

… Hogyan kezdődött?... Október vége lehetett…Volt egy sütögetős buli Szilviéknél.  Nem akartam elmenni, mert úgy éreztem, öreg vagyok én már a bulizásokhoz, de Szilvi rábeszélt. -  Mi bajod lehet, legfeljebb jól érzed magad…Végül is, már épp eleget nyafiztam magamban azon, hogy nem történik semmi velem, ami életre verne…Bár elfoglaltam magam, s igyekeztem nem unatkozni, nem engedtem senkit sem az életembe Szilvián kívül. Együtt dolgoztunk s a hihetetlen kreativitásunk összekovácsolt minket. Ő a Föld, én pedig a siklóernyő a szélviharban Épp az íróakadémián ültem, amikor rám csörgött, kellene szivar, és siessek, várnak. Engem? Ha kell szivar, akkor már nem lehet lemondani, mert azt csak én tudom megvenni hazafelé. Rendben, elmegyek, majd hamar hazajövök, úgy is fáradt vagyok. Még levittem Emmát, húztam az időt, de csak el kell mennem, várják a szivart. Közben Tamásra gondoltam s ez meglehetősen fájt. Mert Ő mindig tud fájni, élni bennem... 

Némi  marháskodás után végül odaértem, Szilvia baráti társaságának kerti sörözés és szalonna sütéses jamjére. Arcok, akik Arcok. Szemléltem Őket, s figyeltem befelé, menjek vagy  maradjak? Letelepedtem egy farönkre, kaptam Démont és hagytam bevezetni magam egy végtelenül kedves és összeforrt baráti társaságba. Úgy emlékszem, sokat hallgattam, de egyszer csak megláttam Őt.  Láttam én ott mindenki mást is, de a közelében csak Rá tudtam figyelni. Hosszú haja emlékeztetett Szabolcsra, aki a legjobb gyerekkori barátom és legszebb ifjúkori szerelmem volt, s majd miután mindez elmúlt, Ő lett a támaszom 20 éven át… Rájöttem, mennyire hiányzik!  Hol vagy Szabolcs??? Mellettem állt ez az ismeretlen srác, a hosszú, szőke hajával, a bőrdzsekijében, a nekem nagyon tetsző külsőségeivel, annyira természetes volt a vonzása, hogy egyszer csak azt vettem észre, mellettem marad, velem beszél, s átölel… És egy pillanatra csak a száját néztem. Uramisten! Állj, ne tovább! Söröztünk, beszélgettünk, s majd kiderült, Neki hoztam a szivart. Bár nem dohányzik, a szivarozás mintegy szertartás, hozzátartozik a bulikhoz. A többiek kedvesek voltak, jó fejek velem, s elvegyültem, feloldódtam köztük. Jól esett, hogy nem sznob libának tartanak, és az is, hogy nem kell magyarázkodnom, miért is vagyok itt. Szilvi elégedetten nyugtázta, ide való vagyok, mondjuk Ő ismer annyira, hogy ebben ítélhessen. Szemében megvillant valami, amit később úgy magyarázott, hogy „ Ti összeilletek. Annyira nyilvánvalóan, hogy amikor egymás mellett álltatok, az nagyon természetes volt…Nem volt kérdés…” Én is így éreztem... Maradtam még kicsit, s azután elköszöntem, s hazahajtottam az éjszakába…

  -Ez nem az a hely, ahol a sziklába kapaszkodva kell lefordulni és leereszkedni?- kérdezem, miután ismerősnek véltem az előttem tornyosuló peremet…

 - Nem, az a következő kanyar után lesz, elmehetünk arra is. Itt félig fordulsz ki, és majd két méter az alattad levő perem, így a falon keress lépést- szól hátra Gábor

  -Én is azt hittem, hogy ez az, amiről az Anna beszél, de ezt meglehet csinálni segítség nélkül- mondja Zita, de még Ő utána vannak hárman, s csak azután jövök én…

… Visszatérek a múltba. A buli után maradt valami kedves érzésem, amivel nem tudtam mit kezdeni. Hiszen nem történt semmi, csak jó volt... Velem ilyenek történnek? Hihetetlen!

   - Anna, Te lépsz! Editet ne utánozd, elég meredeken vette a falat! – mondja Pókember Sanyi.

   - Rendben, majd improvizálok. – igyekszem eszemben tartani az alapszabályt, hogy hasadék fölé sohase hajolj ki, mindig hátul legyen a súlypontod, s akkor nagy baj nem történhet. Ha nem figyelsz erre, akkor előfordulhat, hogy kizuhansz s nincs aki megállítson! Óvatosan araszolok előre, megint a combommal feszítem be magam a résbe, s hagyom, hogy a csúszás vigyen előre, amíg lehet. Bal karommal fogom a sziklaperemet, s majd miután elveszítem a biztonságérzésem, akkor fogok át a jobbal is ugyanoda. Kifordulok, lógok a semmibe. Van időm megkeresni a lépést a lábammal, nem csúszik a kezem, stabilan fogom, érzem, hogy megvan az egyensúly, lelépek s apró támasztékokon lelibbenek a falról.

  - Neked ez nem gond, ilyet csináltál már. Indulunk tovább, a Fiúk megvárják egymást - szól Gábor, és elindul a következő akadály felé. Némi hasalás, csúszás és horzsolás után elérkezünk a peremen lógó helyhez. A perem nagy kiszögellés, alatta nincs fal, támaszték, nincs fogás. Viszont valahol a semmiben kezdődik egy szakadék, melynek az alját nem látni. Nem lehet elvéteni, nem lehet hibázni. Instrukciók alapján lehet lejönni, s megtalálni a hasadék szélét, ahol stabilan le lehet ugrani. Gábor biztonságból betámaszt a hasadékba, s ha veszélyes a helyzet, a testével fogja fel a hibázó barlangászt, s taszítja ki a biztonságba. Megint van időm, még Ildikó küzd a feladattal, s bár megnézem, hogyan csinálja, nem nagyon érdekel, mert mindenki másképp oldja meg ezeket, minden barlangász más és más technikát alkalmaz, és mindenki teste másképp használható fegyver. A feladat a lényeg, s majd – kedvelem ezt a szót, de itt nagyon igaz, - „improvizálok”.

…Eltelt másfél hónap, én már majdnem elfelejtettem azt a bulit, közben Tamás kiment Ausztráliába egy hónapra, előtte elhatárolódtunk, szinte alig beszéltünk, úgy éreztem, fuldoklom. Szabadulnék, menekülnék ebből a helyzetből és minden vágyam az volt, hogy ki tudjak szállni! Érzéseimben hozzá kötődtem, de vergődés volt és nagy halál. Éreztem, hogy amíg kint van, el kell engednem ezt a kapcsolatot, s áldásnak véltem, hogy épp ekkor ment el. Én is akartam a távolságot, és ki akartam használni, hogy túl legyek rajta! Ép lélekkel szeretek lenni, s már nagyon terhesnek és idegesítőnek éreztem a kötődést, ami Hozzá fűzött. Sem Ő, sem én nem érdemlünk ilyent. Amikor elment, kicsit belesajnáltam magam a helyzetbe s majd rövidesen célra álltam, felszámoltam magamban az elmúlt egy évet. Szép volt, jó volt, rendkívül fontos szakasza volt életemnek a férjem utáni első Férfi, aki megtanított újra önmagam lenni, érezni, s hogy a testem s a lelkem egy és örök egységet alkot. Elképesztően mélyen szeretem, ez nem változik, bárhová sodor az élet. Tom örök. Csak más aspektusból. Tom elutazása után hirtelen népszerű lettem! Megismertem egy pécsi fiút, aki közben többször jelentkezett az elmúlt évben, de én Tom vonzásában nem láttam mást, csak személytelen érdeklődőt Benne. Zoli. Tragédia. Nem annak indult, de az lett belőle. „Sziamia”. Halálos! Ezt nők elviselik? Ezt igénylik? Milyen légkörben nőtt fel ez a pasi? Nyáltengerben? Nem bírtam elviselni, borzongtam, ha ezt hallottam Tőle… Rendes lány vagyok, megvártam, míg megjárja Szentpétervárt, s csak azután léptem le. Johannesburgba úgy utazott el, hogy nem engedtem ringatnia magát hamis téveszmékbe, én nem vagyok az Ő asszonya... Így volt korrekt.

-Nos, kész vagy? Gyere! Tudod, hogyan! –Gábor int, indulhatok.

Mindkét kezemmel átfogom a sziklát, leengedem magam a mélybe, nem keresek támaszt, hallgatom az instrukciókat.

-Negyven centire vagy kb. a peremtől, lóbáld ki magad, szólok, ha elengedheted a sziklát!

Kicsit belibbenek a perem alá, lengetem magam, nem nagyon, hogy a kezem ne csússzon meg, s várom a jelet.

-Most! – ebben a pillanatban elengedem a kezemmel és sikerül, talpam a földön csattan.

Örülök, igazán. Tudom, hogy nem gond, de ez azért nem hétköznapi művelet, rábízni magam más szemmértékére. S bár tudom, hogy a testével védene, akkor is van bennem félelem, Őt féltem. Őt kimenti meg, ha belezuhan a szakadékba?  Ez gyülekező pont, megvárjuk egymást, itt mindenkinek szüksége van segítségre ahhoz, hogy le tudjon jönni. Végig nézek magunkon. Már van némi pír az arcunkon, s már elkapott a láz, a hevület, a szent áhítat, ami ide lenn tartja a barlangászokat. A feladat – kihívás. A testünket használjuk a barlang legyőzésére, s a lelkünkkel hódolunk nagyságának. Meseszép.

Mindenki megvan, Pizolitos Csabi karbidlámpája vacakol. Leejtette a tartályt, amiben a vizet tartotta, s most a tartalék elemes lámpára cseréli a szerkezetet.

-Hogyan működik ez az izé?- kérdezem Tőle, mert közelről nem láttam még karbidlámpát.

-Az ásványt beleteszed a tartály aljába, felülre megy a vizes tartály, ebből csepeg víz az ásványra. Gázt termel, ezt vezeti fel a sisakra ez a köldökzsinór és mint egy petróleum lámpást, meggyújtom és ég. Ennyi. A gáz ég, ezért van furcsa szag. – rendkívül fura a lobogó láng a sisak orrán, nyomot hagy a falakon, kormos nyomok találhatók mindenhol. Fura a szag is és nem problémamentes, a köldökzsinór alkalmanként elakad a sziklákon.

-Elavult dolog ez a karbidlámpa- mondja Kovács Gabi- nekem nincs is.

-Nem mondod! Hogyan lenne elavult?! Ha megsérül valaki, a karbidlámpával lehet a sérültet melegen tartani, próbáld meg az elemes pilácsoddal, ha így alakul! Nekem már mentette meg az életem, én hiszek benne. – mondja Csabi, és kelletlenül csatolja fel a sisakjára az elemes lámpást.

- Ha vizet találtok, ne lépjetek bele, muszáj vételeznem a lámpához!

Útra kelünk ismét, nehezebb szakaszok jönnek, Gábor átrendezi a sorrendet. Pókember Sanyi, mint fregoli ember váltogatja a két lány között a helyét. Néha besegít nekem is, sőt, Pánik Csabinak is nagyon sokat jelent a gondoskodása. Szép szakaszokon járunk, szűkületekben, hajlatokban, kombinált technikával jutunk apránként előre. Most már tudjuk, a cél a Hekus-kürtő. Gábor szerint meg lehet csinálni, a Fiúk hátul csendesen jönnek. Felettébb gyanus.

Lassan haladunk, s megint van néhány tipródós szakasz, ahol van idő kifújni magunkat s révedezni, álmodozni…

Koncertre hívott. 

Team Rock koncert a Rocktogonban. Azt sem tudtam, hogy az milyen hely. Szakadt rockerek klubja?  Sosem jártam koncertekre, a házasságom alatt én börtönben éltem, minden létező eleven és életszagú dolog messzire elkerült. Nyomasztó évek voltak, elvesztek, s benne én, elhalványultam, szürkés lepel, abroncs borított mindenütt;  ugyan Ember maradtam, de Valakire vár, hogy felfedezzen magának, titkaimmal, rezdüléseimmel együtt. Mindig féltem, hogy nem sikerül, mert időnként elképesztően hülyék tudnak lenni a férfiak, és mindig bennem van, hogy második, harmadik, kitudjahányadik pedig én nem tudok lenni... Ez blokkol. A házasság elmúlásával a sebek lassan gyógyulnak; az idő rendkívül fontos tényező.

Ahogy beléptem, megláttam Őket, Szilvi, Dani és Ő ültek egy bokszban. Mellé ültem, mert ott volt hely. Körbenézve azonnal otthonosan éreztem magam. Munkából jöttem, nagyon tele volt a fejem a kórházzal, de itt rögtön kitörlődött az egész nap összes feszültsége. Rockzene, sör, barátok, füst és lábdob.  Beszélgettünk kicsit, sört hozott nekem, és valahol bent megszólalt a zene. Felpattant és mindenkit hívott a koncertre, de senki sem akart menni. Rám nézett, hogy legalább én menjek. Megfogta a kezem, „gyere”. És mentem Vele.  És nem tudom, hogyan történt. Hozzám hajolt és hozzám ért az arca. A haja végig simított a nyakamon. Nem hallottuk egymást csak közelről… Így ez egyre többször ismétlődött.  És ennyire emlékszem. Még el sem kezdődött a koncert, úgy vonzódtunk egymáshoz, mint két mágnes. Tényleg nem voltak kérdések.  Összeértünk és végünk volt. Amikor először csókolt meg, a zene hatolt a számba s vigyázott, hogy értsem a jelent.  Úgy csókolt, ahogy mindig vágytam, hogy csókoljanak. Úgy érintett, ahogy mindig vágytam, hogy érintsenek.  Átkozottul bolond, szemtelen és pimasz szenvedély, egy rémes, gyönyörű pasassal…Így szeretem a vágyat, ilyen nyersnek, ilyen zabolázatlannak, ilyen őrültnek és ilyen megsemmisítőnek! Benne én megtaláltam valamit, amiről azt hittem, nem létezik, csak kitaláció… Ez gyönyörű! És érezhetem! Azt kívántam, sose múljon el ez az éjszaka! Piciket kortyoltam a söréből, tudtam, hogy még éjjel vezetnem kell…Ezt nem hiszem el! Pedig jól hallottam, elmondta, barátnője van… Nem akartam tudomásul venni, élvezni akartam Őt, az egész estét és mindent, amit nekem szánt az Ég! Ki a fene törődik mással, ha a jelen ennyire él? Mennyei Atyám, eszetlenül boldog voltam Vele!  Ami Benne van, amit nekem ad, az a pillanat, amivel élhetünk…Hölgyeim és Uraim, a meglehetősen szimpatikus, enyhén buggyant, ketyós, idióta és bolondos csajszi, (én) végre tudom, milyen az, ha a szemérmetlen boldogságról beszélnek! Bakancslista:  egy pipa!

-A T vonalhoz érünk, ez meredek lesz, figyeljetek egymásra, segítsetek egymásnak!- Gábor utasítása hátrafelé elér hozzám. Érteni vélem, de nem tudom, miről beszél – s akkor meglátom. A várakozásnál mindig lekapcsolom a lámpám, spórolok az elemmel. Ülök csendesen és felnézek a magasodó oromra. Nem értem még, de sejtem, ez komoly lesz.  Edit előttem elakad egy szűkületbe, gumicsizmájának talpa kalimpál az orrom előtt. Vergődik, Sanyi siet vissza, nyújtja a kezét, testét kínálja fel a bajba jutott lánynak. Mögöttem Pánik Csabi mellkasánál fogva beszorul. Nem jön tovább, vissza akar menni. Fel akarja adni. Utasítások jönnek elölről, hátulról, mindenki próbálja életre verni Csabit, hogy ne adja fel!

- Centinként araszolj, engedd ki a levegőt, menni fog! Lazítsd el magad! Nem olyan szűk az!- de Csabi visszapréseli magát, pihegve félre áll, nem akar tovább jönni. A kürtő alján lehetünk, a T-vonal után jön a kürtő felfelé. Igen, igaz, egy ideje felfelé mászunk, s ez csak most tudatosul. Megkérdezem, hogy hol lehetünk, és Sanyi szerint a bejárat szintje alatt vagyunk jóval.  Megkérdi jól vagyok-e, és biccentek, hogy én rendben vagyok. Levertem a térdem, sajog a két könyököm, de egyébként semmi bajom. Nem nyafogok, nem szokásom. Közben találunk vizet Csabi lámpásához, így újra üzemel a karbidlámpás.  Elmélkedem, amíg nem látom az újabb akadályt és nem hajszolom Editet rossz döntésekbe. Hagyom mászni, kibontakozni. Ugyan segíteni sem tudok Neki, de ezt Sanyi maximálisan átvállalja, magáénak érzi a feladatot. Lassan haladunk, a T-vonal próbára tesz minket. Amikor szabaddá válik a terep előttem, elindulok én is. Fellépek a falra a bal lábammal, a jobbat egy másfél méterre lévő kiszögellésre teszem, állok spárgában és fogást keresek a kezemmel. Azt hiszem, könnyű lesz, de elszámítom magam, az átlendülésnél a ballábam nem éri el a jobb melletti kiszögellést, épp esnék lefelé, mikor Sanyi alám áll és a vállát kínálja, lépjek rá.

-Elszúrtam. Előlről kezdem…

-Lépj rám, én vagyok a lépés!

Nem jó érzés testét használni, nem szeretem, de hogy visszavergődjek, nagyobb energiákat venne el tőlem, így Sanyi vállára állok, és a hátammal keresek támaszt, amíg a ballábam eléri a kiszögellést. Megvan!  Fogást keresek, betámasztok, térddel, háttal, karral rögzítem magam. A vonal tetején én is elakadok. Rosszul mérem fel a szűkületet, de van helyem korrigálni, visszakínlódom magam és elkezdem újra. A csípőm nem megy át, tehát a derekamnál kell lennie a szűkületnek, és nem lesz baj! Neki futok még egyszer. Így viszont a lépés lesz rövid, a lábam, amit fel kellene emelnem félcombig, elakad a peremen. Karral húzom magam feljebb, lendítem a lábam s elérem a perem szélét, karral segítek, hogy rögzíteni tudjam magam. Kiemelkedem a sziklára, feltornázom magam egyenesbe. Sanyi szól, hogy ez már meglesz, onnantól Gábor vár, s mondja majd, mit kell tennem a köteles részen. Akkor látom, mi vár rám. Fel sem fogom, csak a feladatot mérlegelem. Át kell lépnem egy másik sziklára egy szakadék fölött és ott egy kötélbe kell kapaszkodnom, hogy át tudjak lépni egy harmadik sziklára, aminek a fala meredek lejtő. A két fal között kb. másfél méter van, a lejtőn apró fogások vannak, amin fel kell másznom a kürtő aljáig.

-Na, figyelj! Átlépsz a sziklára, megkapaszkodsz stabilan a kötélbe. Ne csússzon a kezed, arra vigyázz! Ha itt vagy, mondom a többit…

Nem vészes az átlépés, de ezt azért mondom, mert nem nézek le. Nem érdekel. Abban hiszek, hogy amit mond Gábor, azt én meg tudom csinálni. És ez elég. Megfogom a kötelet, és a kötél biztonsága mellett nézek oda, ahova érkeznem kell. Nem gondolkodom. Megcsinálom.

-Bal lábbal átlépsz ide, jobbal keresel egy lépést a másik falon, közben a kötelet nem engeded el, ha meg van a lépés, betámasztasz háttal, átlépsz a jobbal a bal mellé és elindulsz felfelé a kisfogások mentén. Araszolsz a lábaddal és a hátaddal. Érted?

-Igen, de ez azért elég bizonytalan.

-Mi a bizonytalan?

-A kisfogások. Ha azokra a mini bütykökre gondolsz…

-Itt van a lábam, gyere fel azon.- s leereszti magát az én mélységemre, elérem a csizmáját, abba kapaszkodom, amíg nem találok stabil fogást. Fenn vagyok a kürtő alján, már majdnem megnyugodok, mikor eszembe jut, hogy a kötelet nem tettem vissza a falhoz. Visszanyúlok, elérem és vissza araszolva átdobom a falhoz.

-Helyes, jól van, a kötél az kell! Menj ki onnan, jön Sanyi. – megnyugodva elhagyom a sziklát, hát ez tényleg meredek! Kicsit várakoznunk kell a lányokkal, amíg a Fiúk átküzdik magukat a köteles részen. Csabi még mindig be van szorulva, nem tudja magát átküzdeni, már másodszor esik a feladatnak. Kimerülés jelei vannak rajta, látjuk, ahogy fentről lenézünk a szakadékra. Az út alattunk van, ahonnan jöttünk, s a fények jól bevilágítják a terepet. Gábor visszamegy. Sanyi is. Nem hagyják ott a Fiút. Gábor lelki fröccse után Csabi megtáltosodik és újra nekidurálja magát, nem adja fel! Én is csendesen pihegek…

…A koncert után végig csókolóztuk a körutat szemérmetlenül. Nem tudtunk átmenni a zebrán, mert folyton piros volt a lámpa, amikor felnéztünk. Szilvi és Dani nem bírták kivárni, bementek a Mcdonald’s-ba melegedni. Haladtunk Mi is, csak nem sokat és néha nem jó felé,  pár lépés után újra és újra elfelejtettük, hogy mi is van, egyszerűen, nem tudtuk abbahagyni.

Úgy váltunk el, hogy keresni fog. Elkéri a számomat Szilvitől. De nem kérte el.  Azt hittem álmodtam az egészet és teljesen összezavarodtam. Végül, valamilyen rejtélyes oknál fogva felléptem a netre és megtaláltam a telefonszámát egy nekem szóló e-mailben. Rám bízta a döntést. Írtam egy sms-t, és Ő felhívott. Látni akar, találkozni velem. Tényleg? Velem? Hát, tulajdonképpen én is! Hogy tudjam, hogy álmodom vagy sem. Találkoztunk a Ráday kupolánál, elég merev és kínos volt az első pár perc, de azután a mágnes újra összekapcsolódott. Mágikus este volt. Nem tudtunk elszakadni egymástól. Emlékszem egy fickóra, aki megállt az asztalunk előtt, míg csókolóztunk és mindkét feltartott kezével V-t mutatva annyit kiabált át a zenén, hogy” Srácok, Ti tudjátok milyen szerencsések vagytok?!”   Nem beszéltünk meg semmit, csak annyit, hogy Neki van egy barátnője, nekem tulajdonképpen most nincs senkim és hogy nem tudjuk abbahagyni…Nem lehet.  Nem tud” csak a barátom” lenni, ezt folytatnunk kell…Akartam hinni benne, hogy sikerülhet, hogy ez az egész engem nem zavar, de hazudtam volna magamnak is. Zavart. Végre itt van egy csodálatos, jó és gyönyörű dolog az életemben és megint nem én vagyok a fontos. Érte még ezt is vállaltam volna, tudom. Meg is próbáltam. A harmadik randi is gyönyörű volt! Treff koncert a Whitefülben.  Iszonyúan jó volt. Tudtam, hogy ebből baj lesz. Így nem lehet élnünk, miattam hazudik, Ő, aki nem szeret, csak tisztán élni. Így képzeltem, s valahogy ebben hiszek, Ő ilyen.  Végül arra jutottam, hogy annyira nem jelentettem sokat, hogy engem válasszon, pedig éreztem a testén, hogy igen… És még sem. Talán annyira szereti azt a lányt, hogy én csak akadályozom, és én vagyok annyira bizsergős, különc és idióta, hogy csak bajt keverek az életében.  Nem tudtam várni, nem tudtam megvárni azt sem, hogy szakítson velem, inkább én léptem le. Elmenekültem...

Világgá készültem... Megint? Hova?

-Indulunk a kürtőbe. Zita mehetsz előre Annával, a Lányoknak Mi segítünk.

  Gábor és Sanyi a testükből építve hidat segítik Ildit és Editet a magasba jutni. Zita és én egy másik járaton, lemezes sziklákon jutunk előre, de sajnos egy vak járatba, ahova Zita behasal, én pedig egy fülkébe telepszem, aminek az alján mozognak a kövek. Kicsit félelmetes, de jól megtámasztom magam s végül biztonságosan várom , hogy Gábor felérjen s tovább vezessen. Nem látom a fülkéből a kürtőt, csak gyanítom, hogy a fejem felett lehet, s nekem innen ki kell másznom meredeken, hogy feljussak. Először hangzik el, hogy a barlangászás csapat sport. A Fiúk emlegetik, akik mögöttünk jönnek, s valóban a testüket adják egy-egy lépés alá. Megemlékeznek egy lányról, aki két éve egy lavina áldozata lett a barátjával, szintén mászó társ volt. És azt is kiemelik, hogy nem hitték volna, hogy Mi, Lányok, ezt nyikkanás nélkül megmásszuk, mert Nekik bizony már itt-ott fáj és hasogat. Amikor Ildi és Edit felérnek, elindulnak kifelé a kürtőn, Zita is kikecmereg a hasalóhelyéről, s lassan én is besorolok. Kicsit érzem, elfáradtam, nehezen enged fel a lábamból a zsibbadás, ahogy a fülkében támasztottam a falat, magam alá hajtva a lábaim. Idő kell, amíg a szódás érzés elmúlik és újra bízhatom magamban, de lassan érzem, ez is kevés lesz. A kürtő kanyarog, ha elhajlok hasmánt, akkor a hátamon sérülök meg, ha háttal próbálom, a térdem jajong a támasztástól. Kimerülés kezd úrrá lenni mindenkin, rajtam is itt a döghalál. Végül valahogyan feltalálom magam, kikecmergek a kürtőből, lassan haladok, támasztom magam, húzom magam felfelé, hajlok, feszülök, s mikor felérek, kinyúlok egy sima sziklán. Lassan megérkeznek a Társak is, mindenki hulla fáradt. Pánik Csabi félre ül, nem is jön közénk. Haldoklik. Kovács Gabi visszamegy, hogy újra megmássza a kürtőt, mert Neki ez nem stimmelt, nem jól jött ki belőle, nem érti, hogyan lehetett volna könnyebben… Sanyi utána megy, nem engedi egyedül vissza a Fiút, aggódik érte. Kibontjuk a végponti csokit, amit én hoztam, s amiért megálltam a boltnál, s nem indult a Twingóm ezek után. Most örülök annak, hogy nem voltam lusta és megtettem ezt a kitérőt, életmentővé vált ez a pár falat csoki…

Mindenem sajog, úgy érzem, ha valaki hozzá ér a térdemhez, belehalok. Izmaim gyengék, erőm nincs. A kürtő nehéz volt. Nagyon nehéz. Kikapcsoljuk a lámpákat, hagyunk a természetes fénynek teret, mindenki élvezi a sötét, nyirkos csendet egy ekkora teljesítmény után. 

… Szilveszterkor láttam utoljára Őt, Börzsönyben. Karácsony körül már éreztem , és ahogy múlt az idő, egyre inkább biztos voltam abban, hogy ha nem közeledek felé, örökre elveszítem. Utáltam a gondolatot, hogy idegenek leszünk egymásnak és hogy többé nem látjuk egymást, akárhogy is van, ez ami velünk történt, ez nem történik meg mással. Csak együtt tud élni és égetni. Abban reménykedtem, hogy ha ezt Ő is tudja, akkor nyílni fog felém és nem lesz végleges és visszavonhatatlan a szakítás. Átvészelhetjük s közben megismerjük egymást. Talán átalakíthatjuk működő barátsággá, bár összetört, de nem volt értelmetlen és felesleges dolog egyikünk életében sem. Ő megtudta, hogy szenvedélyes és rohadtul dögös, értékes pasi, én pedig hogy a” sosem leszek többé szerelmes” szlogennek semmi értelme sincs… Dehogynem! Csak a megfelelő Pasi kell hozzá…   Tudta, hogy meghívtak Tőle függetlenül szilveszterezni, rajta kívül tízen számítanak rám, s azt is, hogy elmegyek, mert úgy éreztem, el kell mennem, hogy barátok tudjunk lenni… Aznap dolgoztam, egy óráig egy kivérzett embert operáltunk, s bár már délben indulnom kellett volna, nem tudtam kiszállni, amíg nem volt stabil a beteg. Kezdetét vette az ámokfutás, aminek a végpontja a vörösbor forralás, csomagolás, kutyasétáltatás, elköszönés a Tesóimtól, Fiamtól, fürdés, kajavásárlás és egyéb fontosságokkal tűzdelt diktált tempójú rohanás volt. Végül Szilvi segített a gyakorlati dolgokban s el tudtunk indulni negyed négykor Soroksárra, Laciékért. A telepakolt Twingó persze sztrájkolt, nem akart elindulni. Emma nem értette hova megyünk, de Neki elég volt az is, hogy velem lehet. Ha nem tévedünk el az állat 2-es út miatt, akkor nem negyed 7-re érünk a parkolóba, a Szent-Orbán-fogadóhoz, hanem kicsit előbb. S ha én kicserélem az égőt Twingó lámpájában, nem is merültem volna ki a vezetésben, mert akkor némileg látok. De így ösztönből és nem meggyőződésből mentünk, sokat feleslegesen és kimerítően. És akkor kezdődött a hegymenet. 30 kg-os hátizsákkal, jéghidegben, sötétben, lámpafénynél… Óriási volt! Azt képzeltem, bár lehet, hogy a kimerültség vezette a gondolataimat, hogy a Grossglocknerre megyek, és nagyon élveztem. Megelőztem mindenkit, csak később jöttem rá, hogy a védő ösztön irányított, a Többieket akartam biztonságba vinni. Az út jeges vízmosásokon vezetett fel, arra emlékszem, hogy amikor ki akartam egyenesedni, a hátizsák hátra rántott. A fejlámpámat a csuklómra szereltem, hogy lássam, ahova lépek. Időnként visszahívtam a kutyát, mert Ő mindannyiunkra vigyázott, előre-hátra rohant, figyelte a sötétet, észlelte az egész erdőt. Ahogyan küzdöttünk felfelé a súlyok alatt, egyre jobban kimerülve, úgy éreztem, mintha az idő lassan megszűnne létezni. Átléptünk egy olyan dimenzióba, amiben csak Mi léteztünk, csak Mi; szenzoraink megzavarodtak, lelkünk egyfelé koncentrált, az éppen aktuális lépésre. Talán 2,5-3 óra gyaloglás után, megfagyott hajjal, kimerülve éreztem meg az égő fa illatát a hegyen. Még nem láttam a völgyet, a házat, csak a füstöt éreztem, és azt, hogy ez nagyon jó! Otthonos volt, megmelegítette az összefagyott lelkemet is! Vasedény menedékház... „Ez a Föld megjelöl, meg is öl, legelöl megyek én, nagy a fény az elején...” Ám amikor beléptünk, bennem hirtelen halált halt a dal. A padon egy „idegen” srác ült a többiekkel együtt. Ők nyolcan már délután feljöttek a hegyre, begyújtottak a sparheltbe, főztek kaját, teát, fogyasztottak némi alkoholt, mondjuk állatira le voltunk maradva, ez volt a tény. Tokaji törkölypálinkát és némi forralt bort fogyasztottunk felfelé jövet, de egy idő után már erre sem volt energiánk. Félve mértem fel a helyzetet. Álarcot hordott, olyat, amilyent még nem láttam.  És ez gyakorlatilag így maradt még három napon át. Próbáltam feloldani, de mindenről visszapattantam. Ez a tény, hogy belépésemkor megbántam, hogy elmentem, egy percre sem változott meg. Nem lett volna szabad! Mehettem volna a balatoni házba is, hiszen nálam van a kulcsa. Ott legalább tudatosan egyedül lettem volna, víz nélkül, fűtés nélkül, és legalább írhattam volna egész éjjel… Bár feltaláltam magam, outsider lettem. Nagyon jókat csavarogtunk Emmával a hegyen, a többiekkel sokat játszottunk, még barlangban is voltunk, sokat beszélgettünk, kirándultunk együtt, mégis, iszonyúan hiányzott a Fiam, az életem, és bántott a tehetetlenség.  Már az első nap azt vártam, hogy mikor jövünk haza. Esténként bőgtem, s igyekeztem elkerülni Őt, ne lássam, hogy nem számítok. Mesterien oldottuk meg a semmit, így végül elviselhetővé tettük egymásnak ezt a három napot.  Ha Emma nem lett volna velem, nem is bírtam volna ki. Egy vizsla kedvessége, érzelmi bázisa minden helyzetben támaszt ad. Szeretem. Legalább Neki jó volt, élvezte, imádta és Őt is szerették, hódoltunk Neki mind a tizenketten. Később, otthon nagyon hülyén nézett rám, amikor hozzá szóltam. „Csak Te? Egyedül? Kevés vagy...” S bánatosan sóhajtva visszahasalt, fejét lábára hajtva, szőlőszemeivel lapozva...”Hagyj...”

Amikor végre lejöttünk a hegyről, megmondtam Neki, hogy retekszar volt… És megcsókolt. Kicsit, nem nagyon.  És megértettem, hogy Ő sincs túl rajta, nem tud velem mit kezdeni.  Megbántottam, kidobtam, és megjelentem ott, ahová ( bár nem ezt mondta) nem lett volna szabad elmennem… Azóta sem tudom helyrehozni….

Fanyar fintorként, Szilvia gyakorta felkavar s én pedig szívok, égek és páncélt hordok, hogy ne fájjon. Utálom az egészet, és önmagam is nagyon, hogy elvarázsolt vagyok és érthetetlen mások számára. De már nem akarom megoldani, megbeszélni, már nem érdekes. Nem kell, hogy értsen, mostanra tudom, Ő is különleges ember, mint én; érzékeny.  Ezért volt ez az egész olyan gyönyörű, mert mind a ketten hagytuk tombolni a szenvedélyt és azt, hogy végignyalja a lelkünket, de ahogyan lángolt, akkora pusztítást is végzett… És így úsztuk meg a legszerencsésebben mindketten. Nahát.

-Na innen fél óra, némi hernyózás, néhány Laci-lépcső, a Dóm felé megyünk, s a színházteremben fogunk kikötni. Mehetünk? – kérdi Gábor.

 Összeszedjük magunkat, sorrendet tartva elindulunk kifelé. Nehezemre esik újra mozogni, de a kifelé az nagyon hajt. Fáj a lelkem, de most már hál istennek jobban a testem… Kivégeztem a nyomasztó dolgaim, elszámoltam a szüzességemmel, tudtam, hogy még fog ezután is fájni, és azt is, hogy ezzel nem oldottam meg semmit, de legalább tettem egy lépést, hogy újra én legyek az, aki vagyok. Megígértem Mátyásnak, hogy türelmes leszek, és alkotásba ölöm az energiáimat. Most alkotok, improvizálok, mert az nagyon megy… De nem álmodom. Többet nem….Mátyás, Te Céda, megkínoztál, összevertél, kivégeztél, belezúztál a lelkembe, lecsendesítettél s hagysz sajogni, hát lehet, hogy most már Te leszel a Kedvesem!

Negyed kilenc van, mikor bepötyögöm Tamásnak az sms-t: "kint vagyunk!"

2009. március 27.