Budapest vs Vidék - by én

Ezt nem én találtam fel. Ez egy létező cím, (loptam egy társkeresős bejegyzésből), és szeretném leszögezni az elején, hogy én sosem tudnék olyan tökéleteset írni, mint az a srác, aki az eredetit megalkotta. Mégis, belevágok, mert egy nagyon friss élmény diktálja le ezt a pár sort. Úgy hozta a dolgom, hogy péntek délután várnom kellett egy fűnyírós, Balatonfenyveses nap után, úgy, ahogyan voltam, izzadtan, fűszagúan, vidéki farmernek álcázva kockás ingben, farmerben, szandálban Budapesten, mitöbb, Kőbányán. Először bosszús voltam, eddig pontosan vezettem 350 km-et, hajnal óta úton töltöttem a napot, a szükségleteim kielégítése is igen csak csorbát szenvedett. Nem, nem fürödtem meg a Balatonban. Hogy miért, ne kérdezd. Nekem ez mindig olyan ünnep-szerű, nem szeretem elkapkodni. Különben is tavaly, épp ez időtájt csobbantam bele egy vaksötét este, s másnap kiderült, épp akkor lápvizet engedtek a tóba, napokra vöröslött a víz Fenyves partjainál... Lett is olyan orrcsont gyulladásom, hogy Pál doktor, a számomra Legfőbb Gégész vidoran kijelentette, hogy "maga feltalált egy betegséget!" Hurrá. Marhára fájt, olyan vastag lett az orrom, mint egy karó, és úgy lüktetett az agyam is tőle, azonnal elfelejthettem a szabadságot...
Miközben ücsörögtem az autómban, mellettem a férfiakat is felpróbáló ipari fűkaszamonstrummal, arra gondoltam, hogy világgá megyek. De valahogy kiszállni sem nagyon akartam; ám lélekvesztő kisautóm egy dolgot nagyon tud, szauna-üzemmódra váltani. Remek időzítéssel. Ültömben figyeltem a néptelen utcákat. Senki sem tobzódott a délutáni melegben, 16 órakor, 31 fokban... Ha már megígértem, meg kell várnom a Sógornőmet, úgy beszéltük meg, én viszem haza hozzánk, nálunk tölt egy napot. Előbb végeztem, előbb értem ide, pontosan 4 órával a megbeszélt időpont előtt. Arra gondoltam, hogy ha már így alakult, majd csak eltöltöm az időt. Elmegyek az Ikeába. Érveim között szerepelt az őrzött parkoló, mert a fűnyíró ugyan kitöltötte az egész autót, de az autó eltulajdonítása csak elviekben okozott volna problémát. Döntöttem, megyek. Bearaszoltam a forgalomba, s megkezdtem vándorutamat a nem is olyan elérhetetlen messzeségbe. És akkor pánikba estem. Mi van, ha nem emlékszem az útra? Olyan régen jártam arra, hogy ha valami változás van, én oda sem találok! Felidéztem az Éles-sarkot, hogy ott hogyan is lehet átjutni, melyik sáv a jó sáv? A fűnyírótól nem láttam semmit, mi több, a jobb oldali tükröm még a télen egy busszal való intim találkozás áldozata lett. És  valahogy olyan sokan voltak az utakon! És mindenki sietett, nyomta a pedált, dudált. Mi bajuk van ezeknek? Ránéztem Twingo műszerfalára, ami ilyenkor, bekapcsolt lámpa mellett alig látszik. Ja, nőknek csinálták... Eszembe jutott, kikapcsolhatom, városban vagyok, azonnal szembe kacsintott a 40-es km/h. Jaaaa! Már értem! Most már csak fohászkodtam egy hangyányit, "legyen egy piros, könyörgöm, legyen egy piros!" Jól van, ezt is megúsztam! Tájékozódnom kellett, hogy hol is vagyok. Pár másodperc alatt belőttem magamnak a célt, átsoroltam, variáltam, szegény Anyám, csak csuklott! Az Örs vezér teret nagyon szerettem régen is, évek óta nem építették át, bíztam benne, nagyon nincs is mit, az nem változhatott. (Utoljára régi barátnőm bilincselte ki magát a bódéjához, amikor le akarták bontani az átépítés miatt, vagy 10 évvel ezelőtt.) Besoroltam a lekanyarodó sávba, befordultam az Ikea felé, majd hopp, rögtön bele is futottam a mélygarázs lejáratába. Tudod, Twingo nem túl nagy darab autó. Olyan mélyre engedték le a felső rácsot, hogy épp csak átfértem alatta. Már azon is gondolkodtam, mi van, ha beszorulok? Leengedem a kerekeket, mint a kamionok? Simán ide találtam, ez volt a végkövetkeztetés.Leparkoltam, kikászálódtam és eszembe jutott, hogy éhes vagyok, szomjas és pisilni is kell. És a legfontosabb is, hogy nem vehetek semmit! Megterveztem, hogy megkeresem a mosdót, azután eszem egy sütit, iszom egy kávét, és elbambulom a többi időt. Jó terv, mi? Na most, nem találtam a mosdót. Ellenben kezembe nyomtak egy sárga bevásárló szatyrot, kedves mosollyal feltereltek az emeletre, és rögtön eltévesztettem az irányt, így végig kellett mennem a bútorok között. Akkorra már konkrétan eszembe jutott az is, hogy fűszagom van, izzadt vagyok, lehet, hogy az ember a legbüdösebb lény a Földön, és most ezt én be is fogom bizonyítani! Utáltam magam, rosszul esett a bőrömön a nem szellőzés. A tükröknél megpillantottam magam, és az is bevillant, hogy atyaúristen, mint Crocodile Dundee New Yorkban! Mit keresek én itt? A vásárlók javarészt topban, miniszoknyában, kisgatyában, papucsban, izompólóban, babakocsival vagy karonülő kisgyermekkel közlekedtek. Egyedül nem volt senki. És vásároltak! Álcából én is vettem egy 200 darabos szívószálat. Az mindig jól jön. Hogy levetkezzem nyilvánvaló vidékiségemet, idegenérzésemet, azt gondoltam, hogy bevállalom. Nem is akarok másnak látszani, mint, aki és ami vagyok... Igaz, még csak 8 hónapja nem élek a városban, de valahogy mintha fényévekre lennék innen, és bennem annyi minden megváltozott ez idő alatt! Lassabban élek. Lassabban közlekedem. Néha csak egyedül vagyok ébren az egész faluban, hiszen hajnal négykor kelek, hogy kávézhassak, hallgatván a madarakat.
Pontosan ez a fickó jutott eszembe, aki megírta a Budapest vs Vidék című szösszenetet. Hogy nem a született Budapestiek a bunkók. Azok a vidékiek, akik feljönnek Budapestre és nem vállalják be a vidékiségüket, származásukat, gyökereiket, más mentalitásukat, életmódjukat, tempójukat, izmoznak, kötekednek, lenéznek, nem tudják felvenni a tempót, a ritmust, nem érzik a várost, megkritizálnak másokat, s mindezt vélhető zavarodottságukban teszik. Úgy éreztem, most megcsíptem ezt a pillanatot. Én most vidéki bunkó vagyok, egy más körből csöppentem ide, nem is ide készültem és elég feszélyezetten viselkedem önmagam számára is. Furcsaságom frusztrált, hogy elütök a környezettől, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Gondolkodtam, miközben megcsodáltam egy-két íróasztalt, laptop asztalt, és elgondolkodtam, hogy előbb egy jó laptop kellene... Végre megtaláltam a kajáldát, a mosdót, még mindig nem... Besodródtam az étterembe, és még kezet sem mostam. Konkrétan úgy éreztem magam, e pillanatban, mint egy ősember. Csak ne kézzel egyek!!!! Vásároltam egy olyan mandulás sütit, amit nagyon kedveltem mindig is, vettem egy kávésbögrét és egy öblös poharat üdítőnek. A pénztárnál fizettem, és mentem az automatákhoz. Kávét azonnal megtaláltam. De lecserélték a zacsis cukrot, amit Donátnak szoktam hazavinni, ezért mindig négyet szoktam venni belőle, és nem találtam sehol. Már megvolt a kávém, de se cukor, se tej! Lestem. Jött egy fiatal srác, olyan szimpi volt, hogy rögtön meg is kérdeztem Tőle, hogy szerinte honnan jön a tej? mosolygott, elkérte a bögrémet és egy másik automata alá tartotta, benyomta a gombot, és 0,4 dl tejet engedett a bögrémbe; fújtatott, pöfögött a készülék. Beszarás! A cukorra már magamtól is rájöttem, ott volt a tejautomata mellett. Mosolyogtam, mert a srác is mosolygott és éreztem, nincs itt semmi baj. Nem a Budapestiek a bunkók. Villával ettem a sütit, megittam a kávét, a narancslevet, és a mosdó felé kapartam magam. Jó, de hol van? A biztonsági őrtől megtudtam az irányt és onnantól megnyugodtam. Bejártam a boltot töviről-hegyire, de csak két órát sikerült eltöltenem. Ha már így alakult, megvettem egy leértékelt zsúrkocsit, amit átalakítok majd mobil konyhaszekrénynek, hogy ne felejtsem el ezt az egész napot. És persze a szívószálakat a Gyereknek. A pénztárnál még megkérdeztem, hogy hogyan jutok le ezzel a böhöm kocsival, (hol van már a sárga szatyorka?), és készségesen elmagyarázták, hol vannak a liftek. Igaz, hogy előbb a futószőnyegen próbálkoztam, amire nem tudtam feltuszkolni a szerkezetet, s ezzel ismét elővehettem a kis gyalogsági ásóm...  A parkoló automatára emlékeztem, csak arra nem, hogy nem kell visszatuszkolni a bizonylatot a kapunyitóba, amikor kihajtok a mélygarázsból. És arra is emlékeztem, hogy a visszafelé úton melyik sávban kell majd próbálkoznom, hogy ne kapjanak mögöttem infarktust. És lám, csak másfél órát kell szaunáznom az autómban! ezzel a tudattal parkoltam le a ház előtt. Megittam alkoholmentes, langymeleg sörömet, bámultam az életre kelő délutáni várost, a kutyát sétáltató néniket, bácsikat, az egyetemről hazatérő diákokat, az óvodai záróünnepély utáni kavalkádot...  Ez egy másik ritmusu élet. Lám, semmi sincs véletlenül. A várakozás megérte! És arra gondoltam, hogy én most már nem sokára hazamegyek. Ahol csend van, nyugalom, és kevés autó jár, és én kelek korán, önként, ahol én vagyok a városi lány, mert napozni szoktam a kertben, nem kapálni. Jó ez így. Ha még egyszer megtalálnám azt az írást, amit az a srác írt ebben a témában, szívesen közzé tenném. Tanulságos. És baromi jó.