2023 margójára avagy a 9 hónap a sloziban

 "Piszok nehéz évem volt. Nem csak mert betöltöttem az 54. évemet, ami egy kicsit még idegen nekem, hanem mert életem egy picit sem lett könnyebb éveim számának növekedésével. Pedig már várnám... 

Okos, értelmes nőnek tartom magam, s mégis állandóan visszafelé sül el a sorsom fegyvere. Itt van ez a kiskutya, akit én végtelen hittel és kitartással küzdve azt hittem, megmentettem. Nem tudom megmenteni. Az idén betölti a 3. évét és még mindig bekakil, bepisil. Nem tudom felül írni a berögződését, csak esetleg napokra, maximum egy hétre tudom tartani vele a szobatisztaságot. Aztán történik valami az agyában és minden úgy van, ahogyan volt. Bekakil, bepisil. Belefáradtam, felőrlődtem, kimerültem. Sokat gondolkodom azon, hogy mit csinálhatnék még érte, magamért, hogy együtt maradhassunk, és ne kelljen wc-ben élnünk. Méregdrága tréneri segítséggel sem jutottam közelebb a megoldáshoz, pedig hatékony tanácsainak köszönhetően, sétálni már sokkal szebben tud. Okosodik. Feladat orientált sétáinknak köszönhetően sokkal kevesebb dolgot eszik fel, ki tudom mozgatni, ki tudom venni belőle az elemet, és egy kedves, jószándékú kiskutyával tudok közlekedni. Okosan vár a bolt előtt, visszajön, lohol, kedveskedik, mindenki megszerette a buciját. Ám, nem nekik kell vele együtt élni, nap, mint nap  kutyakakit, pisit takarítani, s mindezt olyan reményvesztetten... Hiába viszem napi négyszer-ötször sétálni, mindezek ellenére éjjel bekakil, a reggeli sétánál már nem tud, nincs mit, majd mikor elmegyek dolgozni, hazaérve megérett a következő és ismét kezdjük elölről. Mindez olyan reménytelen. 

Tudom, hogy az ember legyen az utolsó, aki lemond egy kutyáról, de kezdem hinni, hogy nem én vagyok az Ő gazdija. Én nem tudom megadni neki azt a 100%-os együtt létet, amit igényelne éjjel-nappal. Tudtam, hogy sérült, de azt hittem gyógyulni tud. A 9. hónapot kezdtük meg együtt, de nem sok sikert mondhatok magaménak... "

Nos, ezt írtam január 2-án, s amint látom magam a tükörben, iszonyatosan magam alatt lehettem évkezdésünkkor. Sűrű, nehéz napok következtek, közben Anyukám kivizsgálásával és műtétjével nehezítve a helyzetet, próbáltam fejem a víz felett tartani, hogy ne süllyedjünk el. Izzi és én. 

Csak a szerencsénknek köszönhetjük, hogy végülis, mostani soraimat le merem írni... Nem én jöttem rá a kiskutya nyitjára, hanem a véletlen adta a kezembe a kulcsokat. Történt ugyanis, hogy egyik délután olyan nagy kupac kaka várt engem itthon, hogy elszállt az agyam. Nem akartam csúnyán viselkedni, de mégis, azt akartam, hogy vegye észre, hogy nem bírok így tovább együtt lenni vele. Megfogtam a  pereputtyát, a mobil kennelt, és kiraktam az előszobába. Kiparancsoltam a delikvenst a helyére és magamra zártam a nappali ajtaját, hogy amíg kitakarítok, kiszellőztetek érezze meg, hogy ez nem az ő helye. És meglepődtem, hogy a legnagyobb csendben és nyugalomban várta meg a tomboló felmosóvödör és vegyszerroham csillapodását. Jól van, gondoltam, hagyom még egy kicsit. Két óra múlva beengedtem, de a kennelt nem hoztam be, kint hagytam. Mikor elindultam aludni, kitessékeltem a helyére és becsuktam a nappali ajtaját, de a hálóét nyitva hagytam, hogy ha hangoskodna, meghalljam és legyen időm visszaköltöztetni, mielőtt felébreszti a házat. Egész éjjel nyugodt csend volt. 

Reggel, óvatosan mentem ki, keresvén, hova kakilt, hova pisilt és nem volt semmi, de semmi... Gyorsan felpattantam, leszaladtunk, mindent elintézett lent és nagyon megdicsértem érte. Beengedtem a hálóba, míg öltöztem, közben sokat mondogattam, hogy nagyon ügyes, okos és szuper meg bravó....

Majd elmentem dolgozni és kicsuktam őt az előszobába úgy, mint este. Gondoltam, majd várnak a szomszédok az ajtó előtt, ahogy szoktak, mikor balhézott... Nem volt semmi. Mikor hazaértem, sehol semmi, nyugodt és békés kiskutyát találtam, aki, ahogy hazaértem, azonnal le akart menni. Nosza! 

Jutalomfalat keresése közben

Megetettem, megitattam, együtt pihiztünk délután és este megint csak kicsuktam az előszobába. De ekkor már felébredt a lelkiismeretem, hogy milyen szemét vagyok, hogy így bánok ezzel a kiskutyával, hisz egy bezárt kalitkából mentették ki, és én megint bezárom egy kis helyiségbe... Nem tudtam aludni... Nagyjából az történt, hogy visszaköltöztettem és reggelre megint bekakilt, bepisit. Jól van, mondtam magamnak, akkor vissza az egész. Újra kiköltöztettem az előszobába( a lépcső alatti gardróbba) és munkaidőre otthon hagytam... Mikor hazaértem, nem volt semmi... Nyugodt, békés, és szobatiszta kiskutya várt itthon. És akkor megértettem, hogy ez jó neki. Ugyan, ép ésszel fel nem foghatom, és talán nem is fogadom el a lelkem legmélyén, de Ő így érzi otthon magát, így biztonságos a számára, ezt a teret tudja uralni és ezt tartja életterének. A nappaliba, ha nyitva marad az ajtaja, sem marad bent, bevackol a kenneljébe. Oda csak akkor jön, ha én is ott vagyok. Ha a konyhában dolgozom, akkor ott lebzsel, leeső falatok után kutatva. Közben, rádiót csentem ki számára, és diszkrét világításról gondoskodtam, hogy ne legyen sötét és rideg a kuckója. Nyáron a légcserét is megfogom oldani, hogy ne legyen számára meleg... Én nem tudom, hogy történt, de megtörtént, a kiskutya elkezdett működni. És ez nagyon megkönnyebbíti az életet együtt. Azóta voltam hosszú műszakban is, és azzal sem volt probléma. Túlélésünk érdekében, néhányat le kell leküzdenem egy hónapban, hogy ne haljunk éhen. Most látom, hogy tudunk együtt élni, és ha ezt tudtam volna, akkor már 9 hónappal ezelőtt kiköltöztetem a kuckóba, hogy ne érezze magát rosszul soha...  Ehhez a kiskutyához nem adtak kezelési útmutatót, és mindenre magamtól kellett rájönnöm, s én nem vagyok egy lángész-osztó, majdénmegmondomatuttit....  Kvázi, egy hülye vagyok, hogy erre nem gondoltam. És még most is lázadok az ellen, hogy bezárjam rá a nappali ajtaját, de tegnap nyitva maradt és bejött pisilni. Szóval, a nappali wc a számára, az előszoba élettér. Most itt tartunk. Látom a fényt, még ha nem is tökéletesen fénylik, de fénynek mondható. Szeretem ezt a kis hikomattot, az esendőségét, a korlátait, a nyomiságát, és azt látom, hogy ő így is szeret élni. Szeret engem, szeret menni, játszani, labdázni, futni, barátkozni, enni és enni és nasizni és enni, és olyan, de olyan jó szívű... és tanul, és okosodik és gyönyörű... 

Izzi

Előre-előre-hátra, avagy Izzi 5-6-7. hónapja velem

 A múlt század végén, Pesterzsébeten a rohamkocsi rendszáma volt az EEH-meg valami szám, arra már nem emlékszem.. Gyakran vigyorogtunk azon, mikor be kellett jelentkezni a központba, hogy így emlegették az egységet," előre-előre-hátra." Vagy még úgy, hogy "csapásmérő", de ez csak inkább image-építés volt, s leginkább az mentősök mondogatták magukról. Nos, nekem is ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben az elmúlt hónapokban. A nyár, bár alig emlékszem rá, de tele volt küzdelemmel, kínlódással, felmosással, fertőtlenítéssel, és mosással, mert mindig valamit azonnal ki kellett mosni. 

Izzi, amint stabilizálódott, belepottyant egy másik történetbe, ami viszont kizökkentette, és kezdtünk mindent elölről. Történt augusztus 20.-án, hogy két vas közé lépett, ami ez egyik farkaskörmét lezúzta, le kellett venni. Ez az én hibám volt, én vittem olyan helyzetbe, amiből esztelen meneküléssel tudott csak kikeveredni, s a végén Ő sérült meg.  Családi piknikre indultunk, ahol viszont volt egy kiskutya, aki amint beléptünk a kapun, azonnal egyedfejlődött cuki öreg kiskutyából territoriális vadkanná. Persze, persze, gondolhattam volna, hisz tudtam, hogy kutyás helyre nem megyünk kutyával, de megkérdeztem a tulajdonosokat, és azt mondták, nem lesz semmi baj. De lett és nagyon nehezen hevertem ki a hülyeségemet. Érdekes, Emmát sosem tettem ki ilyennek, pedig mindig volt csábítás, meghívás, még sem mentem bele, féltettem Őt nagyon. És igen, magamban kerestem a hibát, hogy Izzivel miért gondoltam másként, holott Őt is féltem és megpróbálok rá vigyázni minden tekintetben. Oly annyira viszem ezt időnként túlzásba, hogy egy szép vasárnapi napon tulajdon Bátyám üvöltötte le a fejem, mert már elege lett a kutya körüli aggódalmaimból. De visszatérve, egy hét kellett a levált körömnek, hogy elhaljon és utána az állatorvos simán le tudta venni neki. Mondjuk, büntetésből, majdnem én ájultam el, mert mindenkinek van egy mumusa, amit nem bír végig nézni, nekem ez a körömlevétel. Gondosan becsuktam a szemem a lélektani pillanatban, de lesápadtam, úgyhogy hápogva, verejtékben úszva vezettem ki a sérültemet. 

Következő epizód, ami újból lenullázta minden törekvésemet a mentális egészség és szobatisztaság felé, Izzi élete első tüzelése, amit két évesen élt át mellettem. Annyira sorvadt és alultáplált és stresszes volt, hogy eddig nemi érettsége nem tudott kiteljesedni. Hasán lévő hegből nem tudtam megítélni, hogy az sérülés vagy műtét eredménye, jó jelnek vettem végül, hogy fejlődik, utolérte magát és a normális, egészséges életet is el tudtuk érni, de Ő ezt nem így gondolta. Szerintem, azt hitte, hogy haldoklik. Kezdődött egy hányás, fosással, levertséggel, szinte fel sem kelt. Napokig alig fogadott el valamit, s bár testi jeleiből tudtam, hogy ez már az, még nem jelent meg a vérzés. Kidiétáztuk, amit tiszteletből a hányás miatt ki kellett, és jobbnál jobb falatokkal cserkésztem be, de alig evett. Egész nyáron aggódtam, hogy alig iszik, és most, hogy nem is nagyon evett, a folyadékbevitele még annyi sem volt. A hajnali séta volt az egyetlen normális dolog ezen hetek alatt, minden más fenekestül felfordult körülöttünk. Amint elkezdődött a vérzés szakasza, mozgékonnyá vált, menni akart, tele lett energiával, de szabadon engedni csak nagyon kozmetikázott körülmények között tudtam és mindent beleadtam, hogy hajnalban legyen tartalmas szabadon sétája. Kutyasétáltatóba napközben alig mertem kivinni, csak városköröket mentünk, bokrok mögött bujkáltunk, általában pórázon lógott, mindketten kellően ki voltunk egymástól. Szobatisztaságban teljesen visszaesett, nem volt kimozgatva,ez meg sem kottyant neki,  nem volt a repertoárjára kellő idő, mert amint elengedtem kakilni, megjelent egy hódoló és már húztuk is a nyúlcipőt. Pórázon pedig nem akart produkálni. Ha én fafejű vagyok, akkor Ő meg vasbeton. Minden nap visszaszámoltunk, és vizsgáltam a tüneteit, hogy vajon, múlik-e már, de pechünkre, még el is húzódott. Majdnem teljes 4 hétig voltunk zabigyerekei a természetnek, s már a reggelek sem tartották bennünk a lelket. Nyomik voltunk, mindketten. 

 Szépen, lassan azért javultak a kondíciók, túl voltunk a nagylányos napokon, ám közeledett az utazás napja, ami megint pakolta a feszültséget kettőnkre. Én voltam akire pakolódott, de akkor is tovább adtam neki, ha nagyon akartam kontroll alatt tartani. Szenzoraival mindent érez, mindent is átvesz, és az energiahalmaz, amivel én közlekedtem, abban Ő sem érezte jól magát. Ismét ki kellett egészítenem a terápiát, a nyuginyakörvvel, eddig is volt Adaptil használatban, de eddig párologtató formában. Gondoltam, itt az idő, ez nem gyógyszer, ezzel is tudok segíteni neki, hogy ne szorongjon. Ennek a nehéz időszaknak két áldásos haszna is lett végül, az egyik, hogy beszokott véglegesen a kennelbe, a másik, hogy visszaszereztem a kanapét. Így is, úgy is felmegy rá, tehát állandó használatba nem tudtam venni, de összebújni, tv-t nézni, délutáni sziesztára már legalább én is tudom használni. Külön örömforrás, hogy ha leheveredem, akkor kisvártatva megjelenik és bevackol mellém, rám helyezi a buksiját és azonnal mély álomba merül. Ebből jöttem rá, hogy Ők anno' a kennelben, kutyatársaival, biztosan így aludtak, összebújva. Számára ez jelenti az igazi nyugalmat. No, de haladjunk...

Megérkezett Sógornőm és én másnap délelőtt elindultam egy hetes utazásomra Kisfiammal, Nápolyba. Minden előkészületet megtettem, mindenre is gondoltam, hogy nekik viszonylag könnyebb legyen az életük az egy hét alatt, tele voltam félelemmel, hogy csak nehogy megtörjem ezt a kis Meisseni Porcelánt, de ha már így alakult, abban bíztam, hogy ilyen jó dolga még sosem volt, mint ami lesz ez alatta  hét alatt. Sógornőm minden lehetséges idejét ugyanis vele tölti. Szereti, kényezteti, simogatja, jókat fognak enni, sőt, még együtt is tudnak szunyókálni. Ennek a kiskutyának ez igazi Hawaii. És így is lett! Izzi kigömbölyödött, nyugodt és szeretet teljes környezetének hála, és gondos Sógornőmnek köszönhetően, mintha el sem mentem volna. Jól érezték magukat, pihentek, sétáltak, ettek, szerették egymást, nem volt semmi említésre méltó negatív esemény. Ugyan a kennelből kilógott, de ez pár nap alatt visszaállt, ahogy én hazaértem. Pontosan tudta, hogy ez volt, és most megint az van... Utólag, boldogsággal és nyugalommal tölt el, és végre érezhettem, hogy jól tettem, hogy nem hagytam ott a parkolóban... Ettől az egy héttől féltem nagyon, hogy felelőtlen voltam, hogy elhoztam Őt, hisz már tudtam akkor is, hogy el fogok utazni... De szerencsére jól sült el, és így a mentésnek valódi értelme lett... Még mindig Meisseni Izzinek hívom magamban, de már széles palettán vannak becenevei is... (Cinka, Viharka, Tódorné, Szerencsecsomag, Zsenília, Malacka...) 

Visszaállt az életünk a taposómalomba, igazából egy-egy baleset előfordult itthon, de javarészt, úgy 95%-ban már minden lent történt azóta. És akkor jött az ivartalanítási műtét. Ez az a helyzet, hogy ez a muszáj. Nem csak mert aláírtam a szerződésben, hogy ivartalaníttatom, hanem mert olyan rosszul élte meg a tüzelést, hogy nem is láttam más kiutat. A vizslák fél évente tüzelnek 3-4 hétig. Ez idő alatt gyakorlatilag ki kell vonni a forgalomból, lelkileg nem érti, hogy mi rosszat követett el, hogy így bánnak vele, és ez mindig vissza is fogja Őt vetni. A szabad szelleme, a megtapasztalt szabadsága egy pillanat alatt eltűnik, mély depresszióba fog átcsapni, félelemben és mentális összeomlásban fog ez minden alkalommal lecsapódni, mint amit most meg is tapasztaltam. Ennek csak az ivartalanítással tudok véget vetni, és Őt igazán stabil állapotba hozni. Bejelentkeztünk és a műtétet október 25.-én el is végezték. Sajnos, a méhét is el kellett távolítani, mert nem volt egészséges, meg volt nagyobbodva, gyulladásban is lehetett. Az altatást viszonylag jól bírta, de az ébredése nem volt szép, így a doki vissza is altatta, hogy a hazaúton ne legyen gond vele. Zsuzsi barátunk jött el segíteni, hogy én ne izguljam túl magam, és Izzit hazahozni egyedül nem tudtam volna. Ez úton is köszönöm Neki és a védőnapozót is, ami végül kritikus napokon védte a sebét a pocakján! 

Többen kérdezték neten, honnan szereztem ezt a kisrucit, amiben a fényképen szunyókál, ezt Zsuzsi barátunk varrta, szemmérték alapján, futtában lemérve, sejtések alapján igazítva egy szabásmintát. Zseniális munka, és ez 10 nap után is még egyben van. Izzi két napig lábadozott, aztán egyszerre feltámadt, és úgy döntött, hogy Ő nem beteg. Innentől megzabolázni, vigyázni kellett rá, hogy ne essen túlzásokba, de amikor már hajnalban árkot ugrott és száguldozott, akkor azt gondoltam, hagyom. Ha nem esne jól neki, nem tenné. Hétfőn szedik ki a varratait, és amennyire tudom, egyet sem szedett ki magának. Vigyáztam rá, de néha átvert és hozzáfért a sebéhez, a ragasztásokat leszedte, de a sebét nem nyalta szét. Délutánonként sportoltattam, labdáztunk, futott, lobogott, remekül érezte magát. Nagyokat aludt, bevackolt a kenneljébe és húzta a lóbőrt. Megállapításom szerint, életünk legnagyobb eseményei lezajlottak, és sikeresen, de keserves küzdelmekkel vettük az akadályokat. Büszkék lehetünk, hogy csiszolódásunk már a súrlódásoknál tart, nem a reszelésnél, és ebben talán már egyikünk sem fog sérülni. Így legyen. Megérdemelnénk mindketten. 

Procida, Nápoly

 folytatás...

Néhány napunk volt, és abból egy egészet kivettünk szabadnak. Hogy miért? Mert szakadt az eső, a Via Torrén hömpölygött le a víz a Vezúvról, egyenesen Savianó belvárosába. Ez egy láthatatlanul létező folyó, csak esőzésnél jelenik meg, s aminek a helyiek nevet is adtak, de ez már nem jut eszembe... Sajnos, a víz elvezetése nincs megoldva, s bár ez gyakori jelenség, nem találtak rá megoldást, egyszer csak, valahol elnyeli a föld. Addig is, elzárja az alagutakat, beáztatja az autókat, elmossa a szemetet, viszi magával, ha valaki nem tette el a zárható hatalmas ládába. Lehet, hogy valahol a tengerig rohan, hisz hatalmas szemétsziget úszik a nápolyi öböl környékén... Egy egész napig pihentünk, de azért nem tétlenkedtünk. Főztünk, beszélgettünk, iszogattunk, és mikor elállt az eső, elmentünk a plázás körbenézésre, hátha veszünk valamit. Nem vettünk. Igazából, nem vásárolni jöttünk, bőven elég volt, hogy finom kajákat, ízletes alapanyagokat és Peroni sört vételeztünk magunkhoz. No és a pisztácia fagyi! Az én küldetésem volt, hogy minden jelentős állomásunkon megkóstoltam a pisztácia fagyit. A legfinomabbat a Vesuvióban ettem, ami egy bevásárló központ, mert ott nem sajnálták rá az édes pisztácia öntettet, ami egy álom! Leginkább, az öntett miatt szeretem annyira, ez legalább kiderült. Ez az este vihogós, beszélgetős, vacsizós és korábban lefekvőssé sikeredett, másnap szinte hajnalban kellett útra kelnünk, mert indult a kompunk a Porta di Massa-ról, Nápolyból. 

Procida a nápolyi öböl legkisebb szigete, közel a szárazföldhöz található a Tirrén- tengeren. Egy órás kompozással lehet átjutni, minden különösebb zökkenő nélkül. Ami itt igazából említésre méltó, az a beszállás. Két oldalon lehet felszállni, de ha négyen akartok egy jeggyel felszállni, na az már nem megy. A tömeg dolgozik, elsodor, betolakodnak, és már nem is útitársaid mellett állsz, de a jegyedet kérik, ami egyikőtök kezében van, mert egyre nyomtatták a négy jegyet és persze, te nem tolakodsz, mert nem vagy olasz... Ez kicsit meglepett, de mivel végül is, felszálltunk, nem gondolom, hogy jobban kellett volna tolakodnom... 

Halászfalu a sziget másik oldalán található

Még a fel nem újított utca rész is gyönyörű

Ilyen szépségre leltem

Gyönyörű utcák, sikátorok, színes házak 

Procida halászfalu a róla elnevezett szigeten

Ebédidőben még a motorok is sziesztáznak

A fekete homokos tengerpart, kristálytiszta vízzel

Ezzel a képpel lehetne jellemezni Procidát

Úgy indultunk el mind a négyen, kiegészülve Unokahúgaimmal, hogy egy dolgot tudtunk, fürödni szeretnénk így szeptemberben még a tengerben.... Az idő jó, a tenger itt tiszta, és kifacsart lelkünket kicsit napfény és tengerben szeretnénk füröszteni. Procida minden szegletét nem tudjuk bejárni, de ami az utunkba kerül, azt jól meg fogjuk nézni. Nyitott és befogadó állapotban vágtunk ennek az útnak, és lesz, ami lesz... Ahogy kikötött a komp, felmértük a helyzetet. Lehetne elektromos rollert, biciklit bérelni, de négyünknek az olyan drága lett volna, hogy inkább a gyaloglás mellett döntöttünk. Nagyon népszerű és szinte azonnal el is fogyott a járműpark, és egész túránkon kerülgettek minket a lelkesek. Mi megmásztuk a dombokat, emelkedőket, sikátorokat, bebarangoltuk az óvárost, megtaláltuk a sziget túlfelén a szabad strandot, a halászfalut színes házaival, szűk utcáival, és mindent, amit szerintünk látni kellett ezen a helyen. Nagyot fürödtünk a fekete homokos tengerparton, ezután órákig vakartuk le magunkról a fekete homokot, ami úgy tapadt a bőrönkre, mintha beleolvadt volna. Mákos lábbal caplattunk végig, de még Magyarországra is jött velünk egy kevés, elbújva a cipőnkben. Egy dologról feledkeztünk meg, hogy itt délben bezárnak az éttermek, és délután 3 óráig nincs hol és mit -enni. Kevés tehetségünknek köszönhettük, hogy pont 3 órára találtunk egy helyet, ami éppen akkor nyitott újra ki és rendesen lehetett rendelni baromi jó kaját. Itt, egy kávézó teraszán láttam egy idős baráti társaságot, akik akvarelleket készítettek a kávéjuk mellett. Áthajóztak Nápolyból, lőttek egy jó fotót, majd letelepedtek a kávézóba, kiterítették a felszerelést, előrajzolták a képet és épp festeni kezdtek. Eközben beszélgettek, kortyoltak, nézelődtek és dolgoztak. Eszembe is jutott, hogy ez az igazi áldás... Így tölteni az idős kort... Lefotózhattam őket, megengedték... 

A hölgy a fotó kedvéért abbahagyta a munkát

Visszahajóztunk Nápolyba, késő estére értünk vissza Savianóba, és még egy rendes vacsorára is futotta. Másnap Nápoly és a maga különös életérzése várt ránk. 

A Spanyol negyedben Sophia köszönt ránk

Ez volt az utolsó napunk, amit csatangolással tölthettünk, idegenvezetőnknek vállalkozó Unokahúgomra bíztuk az útvonal tervezést. Megkérdezte, mit akarunk látni, okos telefonján sorrendbe rakta a térképen, az alapján, hogy mivel és hogyan tudjuk elérni őket. Bevettem, hogy metrózunk, de igazából amikor bent voltunk a sűrűjében, akkor döbbentem rá, hogy mindenhova gyalog megyünk. Sorrendben: Piazza Garibaldiról a kisgettóba, majd a Santa Chiarába mentünk. Ez is a Világörökség része, megfogadtam, hogy ide mindig eljövök, ha itt vagyok,  és szerettem volna, ha gyermekem is látja. Onnan a Maradona emlékhelyhez a Spanyol negyedbe zarándokoltunk, ami tényleg egy zarándoklat volt, a tömeget és a szűk utcát tekintve. Umberto Galéria, majd a Paladino, utána a Lungomare di Napoli, a tengerparti sétáló utca, itt Bud Spencernek adóztunk egy pillantással,  itt van az a hotel, ahol forgatták a Piedone film egy jelenetét... Végül a Castel Nuovo. Nem messze innen megkönyörültek az égiek, és a metróvonalat vettük célba, így röpke néhány megállóra ismét a Piazza Garibaldin voltunk. Nápoly sok és fura, és rengeteg a bevándorló, ezt láttuk a gettóban, egyre feketébbek az emberek, egyre nagyobb a zsúfoltság és egyre silányabb dolgokat árulnak. Nagyon hamar betelik az ember a tömeggel, egyre inkább menekülne, de nincs hova. A gettón kívül mindenhova is követett minket a tömeg, akiknek javarésze már turista volt, és néha szerencsénk volt, hogy nem fuldoklottunk a hely és levegő hiány miatt. Ilyen áldásos hely a város közepén a Santa Chiara, ahol a falak vastagsága miatt csend van, mintha egy szigeten lennél, nem egy nyüzsgő város közepén. Kevesen találják meg, nem tudom miért, itt nem volt tömeg. Találtunk lent a tengerparton egy parkot, ami nem volt szemetes, de általában mindenhol halmokban áll, vagy jellemzően mellé dobálva a szemét. Építkezés zajlott a Paladino előtt, megtörték annak a hatalmas térnek az összhatását, ami méretében olyan lenyűgöző volt. Az Umberto Galéria is jelentős állagromláson ment keresztül az eltelt öt év alatt, kifejezetten látszik, hogy ilyenre nem fordítanak. Több helyen érződik, hogy nem futja rá, a válság miatt a pénz ezeket a kultikus helyeket hagyta el. Hogy még így is döbbenetes látvány, -  pedig nélkülözi a patika tisztaságot, a megszokott luxusszépséget, és ellepik a galambok, a kóbor kutyák, és nem énekel benne a trubadúr gitárkísérettel,- az a művészi tervezésének köszönhető. Sok km-t mentünk, sokat láttunk, sokat szívtunk be magunkba Nápolyból, és olyan élmény, hogy életre szól... Pozitív és negatív tapasztalások együtt alkotják Nápolyt. Minket nem raboltak ki, de csak mert vigyáztunk, nem kínáltuk fel magunkat a zsebeseknek. Már nincsenek katonák Nápoly utcáin, nincs készültség a tengeren, nem repkednek a MIG-ek a légtérben, mint 2018-ban, és rendőri jelenlét is lazább, szellősebb, mint akkor. Így is "nyugodt" és békés volt a város, végig gyalogoltuk a kijelölt célállomásokat minden atrocitás nélkül.. Másnap, hazarepültünk, és azóta arról beszélgetünk néha, hogy jó volt... Mindkettőnkben jelentős helyet foglal el közös utazásunk. Viszonylag keveset vesztünk össze, tán néhányszor összeszólalkoztunk, de nem volt jelentősége... Pl: " Miért köszönsz olaszul, ha nem is beszéled a nyelvet? - Mert a "Jónapot Kívánokkal" nem sokra megyek... " kb. ilyen fajsúlyú összeszólalkozásaink voltak... Számomra mindenképpen ajándék volt ez az utazás, hisz annyi év után ismét mindennap anya lehettem... Kicsit gondoskodhattam, újra érezhettem a közelségét, kicsit figyelhettem, hogyan veszi az akadályokat, milyen emberré is cseperedett konok, makacs Kisfiam.. Elégedett vagyok azzal, amit láttam, boldoggá tett, hogy vele lehettem... Tudtunk egymással mit kezdeni, és nem hoztunk szégyent a másikunkra. Innen is köszönöm Unokatesómnak és Unokahugimnak, hogy vendégül láttak minket, jószívvel, szeretettel és Brúnóval, a németjuhászkutyával, és hogy láthattuk az olasz élet egy szeletét, amit a turisták sosem láthatnak meg... 

A Santa Chiara Katedrális és Kolostor a Világörökség része

Sajnos, az idő kikezdi a majolikákat

A freskók, körben a kerengő falát díszítik

Elvágva Nápolytól, a falak hihetetlen békét őriznek

A katedrális boltozata

Visszajövünk- kút

A hétköznapi életet jelenítik meg az egyedi festmények

Santa Chiara majolika oszlopai

Szerintem ez még Procida, gyanúsan nincs ember a képen, de hangulatában idézi Nápolyt

Persze, hogy ez már Nápoly:  "Forza Napoli" szalagok mindenhol

Az Isteni Diego-kultusz

Itt viszont minden nyitva van ebédidőben

Útban a Spanyol negyed felé

Maradona emlékhely

Maradona művészi alkotásként egy házfalon

Paladino szökőkútja a belső udvaron

Castel Nuovo

Turisták hömpölyögnek az utcákon, motorok, rollerek között

Vezúv, Pompei

 folytatás...

Caserta után olyan fáradtak voltunk, hogy nem nagyon hittük, hogy még lábra tudunk állni, így amikor egy éjszakai sétát vetettek fel házigazdáink Nolában, a lelkesedés némileg elhalkult bennünk. Ám, egyszer vagyunk itt, kis pihenés után, nyakig benne voltunk az éjszakai kutyasétáltatásban. Elmesélték Unokatesómék, hogy az elmúlt nyári hónapok alatt szoktak rá, hogy éjszaka kelnek útra a kutyával, mert napközben egy métert sem lehetett tenni vele a 45 fokban. Miután hosszú hónapokig nem kegyelmezett az idő, csak úgy perzselt a nap, égetett a levegő, folyós volt az aszfalt, nem maradt más lehetőség, az éjszakai 30 fokban mentek sétálni vagy a tengerpartra, vagy a közeli kisváros történelmi belvárosába. 

22 óra után pattantunk autóba, majd 15 perc autózás után értünk Nolába, ahol a szokásos éjszakai élet zajlott. Nyitva voltak a tavernák, éttermek, és mindenhol ültek is. Kérdeztem, mikor zárnak?

- Ha már nem lesz vendég. Nincs olyan, hogy záróra. Ha elfogynak, majd bezárnak. 

Körbe sétáltuk a belvárost, mentünk az általuk  megszokott útvonalon. Találkoztunk más éjszakai sétáltatókkal, némi kutya acsarkodás után el is csendesült az utca, de még így sem mondanám kihaltnak. Motorokkal, elektromos rollerekkel csak úgy zúgtak el mellettünk, ami igen népszerű a városokban, és szinte minden kiránduló helyen a bérelhető járművek között. Beültünk egy tavernába, rendeltünk spritz-et, sört, nasit is kaptunk hozzá és beszélgettünk egy jót családi körben. Majdnem éjfél volt, hogy hazaindultunk, megtéve a hátralévő kilométereket. 

Másnap, képtelenek voltunk korán kelni... Pompei és a Vezúv várt ránk, és még akkor sem... 

Pompei Katedrális

11 óra körül sikerült elindulnunk...  Persze, én már fél 6-tól fent voltam, de eszembe sem jutott felkelteni a gyerekemet, addig belemélyedtem a kávézásba, az úti könyvembe, (Ambrózy Báró esetei) és pizsibe lófráltam, mint aki szabin van... Mire úgy kanyarodott az idő, hogy szerintem, mindjárt felébred útitársam, csináltam friss kávét, szendvicset, összepakoltam a konyhát, felöltöztem és lapos pillantásai rebbenésében az arcába toltam az életet adó nedüt. Amikor már gondolkodni is tudott, akkor kezdtem el hozzá beszélni... Ismerem. Az Anyja vagyok... Úgy alakult, hogy kaptunk kölcsön a könnyebb mozgásunk érdekében egy kisautót, egy Honda Jazzt, amire nagy dolgokat nem, de kisebb utakat lehetett alapozni. Úgy döntöttünk, minden aggodalmam ellenére, hogy autóval megyünk el Pompeibe, mert az az igazság, hogy csak fél órával közelebb van, mint Sorrentó, és az még élénken élt bennünk, mennyire összetört a vonatozás. Megterveztük az útvonalat, GPS-el közlekedve nem nagyon tévedhettünk el. Egy free parkolót vettünk célba, hiszen, 5-6 órát biztosan el fogunk időzni a városban. Minden simán és zavartalanul ment, bár az autó út valóban olyan veszélyesnek bizonyult, mint azt Unokatesóm leírta nekünk, de úgy, hogy szót fogadtunk, nem előztünk, felvettük a ritmust, nem bizonytalankodtunk, így nem volt semmi baj. Leparkoltunk, és innen már minden megint a lábunkra volt bízva... Emlékeimre támaszkodva bogoztam ki, merre kell menni, mit kell megnézni, hol vannak a neves látványosságok. A katedrális tornyát szem előtt tartva, Pompeiben sem lehet nagyon eltévedni. Beégett emlékeimben tudtam, hogy onnan hova, merre kell menni, hogy megtaláljuk az utazási irodákat, ahol utat lehet foglalni a Vezúvra. Gondoltam és javasoltam is, hogy előbb ezt rendezzük le, és csak utána menjünk be az Archeológiai Parkba, mert maga a Vezúv egy különálló buszos túra innen, legalább 3 óra időt vesz igénybe hegymászással együtt. 

A Vezúv mostanság elég bizonytalan tényező a látnivalók között... Nem, mintha ki akarna törni, de furcsa jelenségei megszaporodtak. Az egész tektonikai lemez, amin Nápoly fekszik, kifejezett aktivitást mutat szeptember 27.-e óta. Akkor volt egy 4,2-es földrengés, ami figyelmeztetés volt, és várhatóan lesznek még rengések a Campi Flegrei régióban. Beüzemelték a környékbeliek részére a földrengés riasztó rendszert, ami minden telefonnal rendelkező részére egy azonnali sziréna hangot bocsájt, iszonyatosan erős frekvencián. Magán a Vezúvon is érezhetőek ezek a kis rengések, ami 2-es erősségű, félő, hogy ha veszélyesebbek lesznek, lezárják és nem lesz megmászható. Ami feltűnt, hogy 2018-ban még pöfögött, a csúcson egy szakaszon gázokat bocsájtott ki, és ez a járat most, ami leeresztette a benne fortyogó gázokat, ez most el volt záródva. Semmi, de semmi nem volt szélviharon és kőomláson kívül. 

Kisfiammal a Vezúv peremén

 

Most

2018-ban még pöfögött

Azon kívül, hogy felfelé a kaptatón majdnem meghaltam, nem okozott csalódást maga a hegy. Imádom, és most is, ezen a nyaraláson is meghitt viszonyban voltam vele minden reggel. Láttam viharban, felhőben úszva, eltűnve mögötte, láttam ebben a sárgás-afrikai porban lebegve, majd felhő csipkébe öltözve, láttam a kompról párában, szivárványban, és örök szerelem szövődött közöttünk. 

Pompei romváros főtere

A szelfik felértékelődtek számomra, ez az út rólunk szólt, Anya és Fia

Visszaértünk a hegyről, belevetettük magunkat Pompei romvárosába. Rögtönzött osztálytalálkozóra csekkoltam be online, mert bánatomra, pont ezen a napon szerveződött a 35. gimis osztálytalálkozónk. Nagy szeretettel és örömmel köszöntem barátaimnak Pompeiből, jó volt látni őket innen messziről is. Igaz, volt, akit nem ismertem fel a telefon rossz felbontása miatt, de később már mindenki a helyére került bennem. 

Pompei-t szerettem volna megmutatni gyerekemnek, hogy lássa azt a helyreállított csodát, az archeológiai parkot, amiről számtalan történetet, kutatást olvastunk, láttunk a NatGeón, hogy a történelem igaz, és élő ezen falak között... Ezt nem lehet meghamisítani, a kövek, a falak, mozaikok, csempék, a freskók mesélnek és elvisznek egy olyan környezetbe, ahol az élet egyszerűen szerveződött, működött és ellátott egy közösséget, ami az i.e. 79-es kitöréskor elpusztult. Mindent természetesen nem láttunk, nem csak azért, mert zárás előtt egy órával jutottunk be, hanem mert a romterület akkora, hogy még kifelé menet el is tévedtünk. Úgy történt, hogy idegesítő karattyolással francia fiatalok jöttek mögöttünk, és megbeszéltük, hogy elengedjük őket, majd önkéntelenül elkezdtük őket követni. Mentünk utánuk, gondolván, hogy kifelé haladnak már ők is, erre nem eltűntek egy lezárt szakasz mögött?! Hoppá! Akkor ezek mégis csak itt dolgoznak és nem kifelé mennek... Újra tervezés a rom térképe alapján nem volt egyszerű, mert azon nem tudtam kiigazodni rendesen, így kavarogtunk egy kicsit, de okos gyerekem, többszöri korrekcióm után, azt mondta, tedd már el azt a térképet, kimegyünk simán, kövess.... És persze, kijutottunk, de én már láttam magunkat az éj leple alatt heverni valamelyik romházban, tüzet gyújtva, bevackolva... Mondjuk, ez igazi kaland lett volna, de valószínűleg, a rendőrök vittek volna dutyiba a végén. A romváros után megvacsoráztunk a Mekiben, mert kimaradt az ebéd, és már kopogott a szemünk. Bevásároltunk, majd visszagurultunk Savianóba, s bár majdnem este 10 órára értünk haza, nagyon jól éreztük magunkat ezen a kalandon. 

Ikonikus részeit nem fotóztam le újra, hiszen én 2018-ban sok-sok szegletét bejártam, most csak olyan fotókat készítettem, ami nem maradt meg bennem akkor... Gyerekem megemlítette, hogy úgy sem tudjuk bejárni ennyi idő alatt.... Nem, bizony.. De talán arra jó lesz, hogy majd a családoddal befejezd a túrát, és megmutasd a gyermekeidnek ezt a csodát... Még akkor is itt lesz. Hiszen, itt van már mióta... Mutasd meg nekik és  járjátok együtt körbe... Mi csak elkezdtük, Kisfiam...

Hiánypótló utazás: avagy kalandozások Sorrentó-Caserta-Nola-Saviano-Pompei-Vezúv-Procida-Nápoly útvonalon

 Tisztelt Olvasó! 

Nem terhelnélek olyan részletekkel, ami gyakorlati tanácsként szolgálhat számodra, mert ilyen megfigyeléseket, bevallom, nem tettem. Magamnak azt kívántam, hogy találjunk egymásra az utazás alatt a gyerekemmel, mert 8 éves kora óta én nem tudtam vele "nyaralni". Válásom után ez volt az utolsó, ami eszembe jutott, és persze egy kamaszodó fiúval nem is bírtam igazán együtt lógni, mivel nem volt közös érdeklődési körünk. Emlékszem, amikor még 8-12 éves koráig, nyaranta elvállaltam egy lepukkant nyaraló karbantartási munkáit, úgy is mint : fűnyírás, festés, lomtalanítás, kerítés javítás, barkácsolás és karbantartás, nyitás nyár elején, zárás nyárvégén, stb... ezért cserébe egy-egy hetet lent tölthettünk ingyen és bérmentve akár főszezonban is. Volt olyan alkalom, amikor 9 napig nyomkodta laptoppját, nem szállt le az ágyról, csak wc-re és enni, és leggyakrabban hallott mondata az volt, hogy "nekem nem jön be ez a Balaton", a másik pedig, hogy "mikor megyünk már haza?". Másra pedig nem futotta. Később már ez a lehetőség is elúszott, mikor a tulaj hazaért Ausztráliából, így nem mentünk soha, sehova együtt. Az évek alatt mindig irigykedve hallottam kolleganőimtől, hogy együtt mentek a gyerekükkel ide-vagy oda, és bennem pedig óriási űrként kongott ez a veszteség... Én nem tudtam kényeztetni a gyerekemet, és nem tudtam megajándékozni élményekkel, pedig ez lett volna a dolgom. Általában Ő sokat volt egyedül, vagy lógott a barátaival én pedig rendületlenül dolgoztam, néha több állásban is, hogy felkészüljek a tanévre. 

15 évvel később, az idén februárban gondoltunk egy nagyot, és beszélgetéseink erre felé terelődését kihasználva, igent mondtunk egymásnak egy közös utazásra. Meg is vettük a repülőjegyet, és csak vártuk, hogy majd egyszer eljön ez a szeptember 19.-e, felszállunk Nápoly felé a gépre és lesz, ami lesz. 

Az utolsó napig nem állt össze bennem sem a kép, hogy mi a vihart fogunk csinálni, hogyan fogjuk eltölteni ezt a hetet együtt, mivel töltsük meg, ami mindkettőnknek jó lenne... Megfeszítve küzdöttük magunkat át a nyáron, közben én Izzivel jártam a hadak útját, és kellően aggódtam, hogy és most mi lesz? Mikor kitaláltuk az utazást, még szó sem volt mentett vizsláról az életemben. Sógornőm vette le a vállamról ezt a lelki terhet, és bevállalta, hogy ezt a hetet Izzivel tölti, saját közegében, nálunk. Hálásan köszönöm, ebben a formában is! Óriási dolog volt és csodálatos ajándék mindhármunknak! 

Logisztikai formában, Vecsésen parkoltunk, innen transzfert kaptunk a repülőtérre, ez oda-vissza működött. Nápolyban az Unokahúgom várt minket, és elvitt minket magukhoz Savianóba. Az esti vacsoránál tette fel a kérdést, hogy mit fogunk csinálni másnap? Mi a tervünk? Akkor és ott gondoltam át igazából, hogy mit is szeretnék megmutatni ebből a mediterrániumból, ebből az életérzésből a gyerekemnek...Másnap, Sorrentó volt szárazföldön a legmesszebb, így a hosszas vonatozást tettük az első helyre. Circum Vesuviana-val bevonatoztunk Nápolyba, a Porta Nolana-ig, ott éppen bent állt a sorrentói vonat, így megváltott jegy nélkül felpattantunk rá, mert egy perc múlva indult is. Próbáltuk megvenni a jegyet a kalauznál, de azt mondta, hogy csak jóval drágábban tudja kiadni, mint ha megvennénk applikáción keresztül. Az EAV appot kellett letölteni, de mire regisztráltunk, elindult a vonat, és arra a járatra már nem adott jegyet. Mindegy, mi vettünk egy következő indulóra jegyet és békésen leültünk, mondván, van jegyünk, igaz, nem erre, de kit érdekel? Nos, szerencsére, nem jött a kalauz, így érkezés után el is csendesedett bennünk az izgalom. 

Szabadtéri kiállítás

Megvásárolható helyi alkotóktól

Kolostor kert, itt koncertek, kiállítások szoktak lenni

Sétálni kezdtünk a városban, kerestem a jól ismert, beégett helyeket, hogy megmutassam a Fiamnak, de ebben éppen nem volt szerencsénk. A látvány a Sorrentói Öbölre sárgás, afrikai porfelhőben úszott, szinte a partot leszámítva, nem is látszott a tenger kékes-zöldes, hihetetlen megkapó árnyalata. A levegő nehéz volt, száraz, a meleg fojtós, így a városban való lófrálást választottuk. Pihenő parkokat, óriás olajfákat, éretlen citromfákat láttunk, a kis zegzugos utcákon pedig hemzsegő turistákat kerülgettünk, pezsgő élete a városnak még mindig a látogatókon múlik. 

A víz színe alig emlékeztet az igazira

Gyakorlatilag, nincs látóhatár

Itt valami csodának kellene látszódnia, de az afrikai por mindent ellep 

Megebédeltünk, egy Frankie'S nevü pizzázóban, ahol nagyon jó fej volt a tulaj, minden betérővel beszélgetett, és lengyeleknek nézett minket. Végig jártuk az ikonikus helyeket, maga a város szépsége nem változott, érezhetően, a luxus uralta a látványt. Hazafelé úton már éreztük a vonatozás keménységét, a kattogás ütemes átvezetését az ülésen, nem volt kellemes, összetört minket. A Piazza Garibaldin pedig az elképesztő ingázó több száz, akár ezer emberen voltunk elcsodálkozva, és hogy itt a tömeg kellős közepén is lehet dohányozni, és hogy a szelektív kukákba senki nem szelektál. Minden kukába volt minden. 19 megállót kellett állnunk Savianóig, mire visszatértünk ideiglenes otthonunkba. És akkor kiderült, hogy másnap, lehet, hogy vihar lesz... Ha átjön a tenger felől a Vezúvon, akkor nagy vihar lesz és hosszan tartó eső, ha nem, akkor derült ég, napsütés... Mi legyen a program? Tisztán látszott, hogy így a Vezúvra nem érdemes elindulni, mert lehet, hogy nem engednek fel... Ezért esett a választásunk Casertára, mert az esőben is látogatható, a parkhoz pedig megvárhatjuk a viharok végét... Ráérünk. 

Reggia di Caserta 

A hajnali vihar átjött a Vezúvon, bevonta a várost hatalmas felhőkkel, eltűnt mögötte maga a hegy is. Onnan tudom, hogy végig néztem a vihar fejlődését, mert ugyanúgy ébren voltam négy órától, mint itthon. Leszakadt az ég, ömlött az eső, dörgött, villámlott, de még nem hömpölygött a víz a Via Torre-n. Ahogy jött, úgy vonult is át felettünk, nagyon gyors jetstreamek tolták tovább, csendes esőbe engedte ki magából a terhet. Caserta a királyi család nyári palotája, olyan gyönyörű kerttel, ami vetekszik Versailles-i Kastély kertjével. Ide autóval elvitt minket Uncsitesóm, 7 óra körül indultunk és magunkra hagyott azzal, hogy ha végez, értünk jön. Fél 9-kor nyitott a palota, és mi csak egy kicsit vártunk, addig fotóztunk az előkertben. Szelfi üzemmódra váltottunk, gondoltuk, örökítsük meg a jeles pillanatokat, ha már így együtt vagyunk... Gyerekem rendezett, technikázott, felszerelésezett, nekem csak oda kellett figyelnem, amikor mondta. És ez sem ment mindig.. - mondtam neki, : "nézd, ott van egy..." "most ide figyelj!".... "Persze, már megint nem ide néztél! .... A kamerába, Anya, a kamerába!" Lehet, hogy itt történt meg az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy én egy kelekótya ember vagyok, akire oda kell figyelni, mert nem tud viselkedni. És ez kicsit meg is maradt az utazás alatt, többször kijavított, felülbírált, nevetett rajtam, viccelt velem, de mindezt szeretettel, gondoskodással, mint egy nagyi korúval, úgy perlekedett velem, és ami feltűnt, nem engedett bóklászni, mert félt, hogy eltűnök... Szólás nélkül nem nézhettem meg semmit, mert ha nem látott, és előkerültem, rám pirított, hogy már megint hol voltál?! "Csak a kukába mentem..." "Ne menjél el kukába, ha nem szólsz! Én nem akarlak elveszíteni, nem akarlak keresni!" Pedig a lényegem, hogy bóklászom, hogy engedem magamon átáramolni az ingereket, hogy lazítok és akkor megtalál engem mindenhol a művészet. Itt, egész korán be kellett látnom, hogy most nekem is vissza kell elvarázsoltságomból térnem, nem lehetek fura turista, aki bolyong, hanem anyukának kell lennem, aki tartozik a gyerekének azzal, hogy nem kell idegeskednie miatta. A Caserta parkját választottuk első megnézésre, mert épp elállt az eső, kisütött a nap és még nem volt tele csoportokkal, alig néhány sportoló rótta a köreit a parkban, néhány pár sétált, alig voltunk ezen a csodás helyen kb. tízen. Végig mentünk minden szegletén, benéztünk minden bokor alá, minden szobor szoknyája mögé, ittuk magunkba a látványt. 

Csendesen beszélgettünk, majd 15 km-et tettünk meg észrevétlenül. Felmentünk a vízeséshez, ami táplálja a park vízköpőit, medencéit, végig néztük a botanikus kertet is, néha pár percre eleredt az eső, majd hirtelen kisütött a nap, de alapjába véve, nagyon kellemes séta idő volt. Csodás fotókat készítettünk, gyönyörűség volt mindezt látni, érezni a bőrünkön. A palotát kb. 3 óra múlva tudtuk megközelíteni, elvesztünk időben a parkban, és még csak fel sem tűnt... Kamera állványt, nagyobb hátizsákot nem lehet bevinni, így egy csomagot le kellett tennünk a megőrzőbe. Az első pillanat után, átkereszteltem Casertát -  Márványpalotának.  Rengeteg képem közül választottam néhányat...

Márvány csarnok kupolája

Könyvtár

Oda nem illő mű, ez volt a legszalonképesebb

Teátrum márványból, itt a mai napig vannak előadások

Olyan lenyűgöző belső tereket, tiszta márvány építményt még életemben nem láttam. Maga a luxus, a fényűzés és a pompa, mindez csillogás és túlzások nélkül. Minimális arany, semmi giccs, semmi cicoma, semmi túldíszítettség, mégis, fenséges látvány fogadott mindenhol.  Láttuk a márvány bölcsőket, oltárokat, dísztermet, tróntermet, könyvtárat, hálót, hordszéket a gyerekeknek, mindez nélkülözte a befogadhatatlan túlzás ingeremet. Amit viszont nem tudtam megemészteni, és a mai napig zavar, hogy valamelyik muzeológus kitalálta, hogy a klasszikus, letisztult belső tereket megbontja a modern művészet egyes alkotásaival, Kvázi, úgy képzeld el, hogy egy kifinomult márványszalon falát telerakta kriksz-krakszokkal, kb. amilyet ovisok szoktak firkálni rajzlapra, másik falán pedig valamelyik neves festő korabeli, a kastély életét ábrázoló monumentális festménye állt, a szalonban korhű bútorok, hangulat és díszlet. Az első teremnél nem zavart, csak furcsállottam. Mi ez a hülyeség??? A könyvtárnál már nagyon. Oda nem illő, általában nem kapcsolódó, 70'-80'-évekbeli alkotók munkáit zsúfolta be a királyi rezidenciába, plusz kiállításként. Ronda falfirkákat, absztraktokat, non figuratív káoszokat, üvöltő női torzót, néha 10mx10m-es óriás freskóként odabiggyesztve, oda nem illő dolgokat adott el a palota, és a végére már kifejezetten mérges voltam. Én nagyon belülről élő emberként, ezt nem tudom szabályozni. Ez a hely és a helyzet hozta ki belőlem a fellázadót. Berágtam a muzeológusra, aki ezt kitalálta, és nem tetszett az ötlete, gondoltam, kapja be! Kerestem volna reklamálós füzetet, de végülis, rájöttem, magyarul feleslegesen tiltakozom.... Végül is, csak elrontotta az összképemet.... (folyt.köv)