El nem készült interjú- magammal

 Az írásomnak van előzménye, mert bármilyen hihetetlen, nem szoktam magammal interjút készíteni.  Amikor dübörgött amatőr művész közösségünk, a nagy sikerű alkotótábor után minden Alkotársammal készítettek interjút a Petőfi Népe számára. Amikor én kerültem sorra, épp nagyon nehéz lelkiterheket cipeltem, s nem tudtam magamról beszélni. Az újságíróval úgy egyeztünk meg, hogy elküldi a kérdéseit, én válaszolok rá, és az eredmény már rá van bízva. Nos, ez az interjú a részemről elkészült, az újságíró gondolom papírgalacsinná gyűrve kidobta, így bekerült a piszkozataim közé, ide a blogba, "El nem készült interjú magammal" címmel. Nem változtatok rajta ennyi év után sem, mert minden szavát igaznak érzem. Most megnyílt kiállításom apropójaként került elő, ami még március 22.-éig látható lesz a Dunavecsei Vikár Béla Művelődési Házban. 

Ezt az interjút magammal azért írom le, mert nem tudok megnyílni másnak...

Mostanában két interjút is elblicceltem, mert annyira nehezen megy a beszélgetés hivatalos része, hogy az már valami botrány. Soha sem merem mondani, amit gondolok, mert megijedek saját gondolataimtól. Ugyan, amikor az öt napos művésztalálkozó véget ért, s végre megnyitottuk a kiállítást, a megnyitó legeslegvégén kitört belőlem egy esszencia, amit a mai napig nem bánok, mert úgy éreztem, hogy szólnom kell. Összegzés volt ez, egy élmény letisztulásának pillanata, s azóta is csodálkozom azon, hogy összefüggően beszéltem, előre megírt szöveg nélkül. 

Ebben az interjúban azokat a kérdéseket teszem fel, amit nekem szoktak, s megpróbálok válaszolni őszintén. 

- Hogyan kezdtél festeni?

- Hosszú ideje dolgozom az agyammal, majdnem 30 éve vagyok altatós. Az én munkám csodálatos, hiszen, minden nap tehetek jót másokkal. Ez fel is tölt energiával, de nagyon sokat ki is vesz belőlem, néha többet, mint kellene. Az ebből adódó feszültséget, stresszt, a lecsengést sokáig írással, sporttal, énekléssel oldottam fel, eszembe sem jutott az otthoni meseképek falfestésén kívül ecsetet ragadni. Két évvel ezelőtt egy darab deszkával kezdődött minden. Sajnáltam kidobni, mondván, valamire csak jó lesz... Vikár Béla Virágmesék c. verses kötetének századfordulós illusztrációjának felújításával gondoltam megpróbálkozni. Oly annyira elmélyültem a pingálásban, hogy azt vettem észre, hogy egyetlen egyszer sem jutott eszembe a kórház, a problémáim, sem az éhség, sem a szomjúság nem kínzott, teljesen kikapcsoltam és azóta is gyönyörködöm a munkámban. A stresszoldás volt az, ami egyengettem az utam, és amint belemerültem ebbe az új, számomra ismeretlen világba, egyre jobban élveztem, ha rájöttem valamire, ha valamit ki tudtam fejezni, vagy megtanultam valamit a színekről, a fényekről, a technikáról, az eszközökről. Néha magam sem tudom, hogy honnan veszem a bátorságot alkotni tudás nélkül, tanulás nélkül, iskolázottság nélkül, de igazából mind ez magamnak készül, magamból adom ki, és konvertálom át a feszültségemet. Nem vagyok művész. És igazából, mindig hátra is lépek akkor, amikor erről van szó. Én túl öreg vagyok már ahhoz, hogy titulálgassam magam alapozás nélkül. Nem aggatok magamra címkéket, és ezért is adok olyan nehezen interjút, mert én nem tartom magam említésre méltónak. A legnagyobb döbbenet volt számomra, hogy mások hogyan látják a munkáimat, mert először csak az énekkarban, a barátaimnak mertem megmutatni, és persze Gyermekemnek, Édesanyámnak, és láttam, kutattam is, hogy valóban tetszik-e  az elkészült munkám. Egyre bátrabban mutattam meg, s lépésenként dokumentáltam a munkafolyamatot, hogy lássák barátaim, hogyan alakul egy kép egy amatőr, tanulatlan ember keze alatt. Meglepődtem, mikor Rippl-Rónai munkáihoz hasonlították egy-egy képemet, és gyorsan megnéztem a neten, hogy milyen a Rippl-Rónai stílus, hisz képzetlenül, tudásbázis nélkül én csak ösztönösen festek, s művészettörténeti tanulmányaim is az általános iskola óta morzsányit bővült a Kiállítások, Múzeumok látogatásával.

Első munkám deszkára készült, Vikár Béla: Napraforgó és Georgina

- Hogyan találtál rá az egyéni stílusodra, s általában női alakokat festesz meg, miért?

- Én színekben látok. Nincs semmilyen egyéni stílusom, vagyis nem tudatos. Nem tudom felmérni a távolságokat, most ismerkedem a fénnyel, mert ez nagyon fontos egy kép életében, és addig festem, amíg nekem nem tetszik. Azt a pontot keresem meg, amikor már a jelenlegi tudásszintemen nem tudok hozzátenni, csak rontani tudok rajta. Sokszor megtörtént, hogy túlkombináltam, túl festettem a témát, amit egyébként igyekszem az életből venni. Vagy fénykép, vagy hangulat ragad meg, vagy csak egy részlet, keresem az inspirációt, kell, hogy valami megmozdítson. Vannak terveim, általában megtervezem a képet, majd jól eltérek a tervtől, de ebben ez a jó, hogy szabad az ember gondolatban, s a keze is szabad... Nem rég óta tudom, hogy amikor azt sem tudod, hol vagy, mit csinálsz, akkor a jobb agyfélteke dolgozik. Kivesz minden irányítást a tudatos, tervező agyfélteke irányítása alól. Ilyenkor nem érzékeled az időt, a teret, a körülményt, sem semmit, ami befolyásol, s ha megzavarnak, úgy érzed, valahonnan vissza kellett jönnöd.... Ezt imádom. Persze, hülyének néznek, hogy azt sem tudom, hol vagyok, és nehezen kerülök képbe, nem úgy, mint egy tőzsdeügynök.... Ilyenkor tudom elfogadni egyedül, hogy van valami közöm a művészekhez, az elvarázsoltsághoz.... Ez egy meglepő élmény tud lenni... Hogy miért festek női alakokat? Talán, s ezen gondolkodtam; magam nem vagyok egy harsogó nőies jelenség. Én mindig éreztem, hogy a bennem rejtőző és álruhát viselő nő, nem tud kibontakozni, mert a tükör nem hazudik, de nem is mutat teljes valóságot, alkatilag inkább hasonlítok egy masszív vikingnőre, mint egy törékeny, finom lebbenésre. És mégis, ez a törékeny, finom lebbenés bennem él, s úgy érzem, hogy képeimen mindenféle alakot ölt. Kikívánkozik. Nem női alakot festek meg, hanem nőiességet. Finomságot. Érzéseket. Életérzéseket, ami a női létben benne rejlik. Nem minden képemben, de Anyukám rajzai bennem élnek, inspirálnak, amikor divatruhákat tervezett, s modelleket rajzolt tanulmányai alatt a hetvenes évek elején. Imádtam a füzeteit, rajzait, könyveit nézegetni! Talán innen ered a női alak- szeretetem,  megjelenítésem. Rajzolnék én pasit is, de a pasi léttel nem tudok azonosulni. Kalandozásnak nem tartom kizártnak, hogy egy kellő vonzalom ecsetre inspirál, de ehhez nem elég az anatómiai tudás, a hasizom kockára festése...

- Hogyan tovább? Van-e terved, s mik azok?

- Témák vannak a fejemben, amihez idővel, tudásszintemnek megfelelően hozza szeretnék nyúlni. A tavalyi erdélyi utam nagyon sok mindenben táplálékot jelent, s nagyon vonzz a Világegyetem is. Nagyon szeretem a Hubble űrteleszkóp készítette képeket, s ebben viszont nem illik improvizálni, ehhez pontosan kell közvetíteni a látványt. A meseképeket, vagy mesés képeket szeretek alkotni a legjobban, csillámporosan, színesen, hiszen van, hogy a mesékhez húzódóm az élet nehézségei, feszültsége elöl. Ilyenkor ezt a halmazállapotomat "lábon kihordott agyhalálnak" hívom, ami azért jellegzetes állapot, mert a meséknél bonyolultabb már nem fér bele, nyilván innen van a festésnek legnagyobb terápiás eredménye is a stresszoldás tekintetében...  

Amit szeretnék megőrizni, az az amatőrségem, az örömből alkotás, a megfelelő kihívások-megfelelő időben történő elfogadása, és az Alkotársakkal történő további együttműködés, a csapat részének lenni, s hozzá tenni, ami tőlem telik. És, el szeretnék jutni Kaposvárra, a Rippl- Rónai kiállításra, hogy megnézzem magamnak és tanulmányozzam munkásságát, ha már így véletlenül belekóstoltam világába....