Rengeteg kommentet sikerült átolvasnom ebben a témában, s a hírt, ami mindezt a hozzászólás-kényszert kiváltotta kollegáimból, a mai napig próbálom értelmezni. Miszerint, az orvoshiányt kiküszöbölendő, az altatóorvos helyettesíthető egy 1,5 éves képzésben részesült szakápolóval, akinek diplomája van bármilyen más, egészségügyi szakterületről. Jó. Nézzük meg ezt közelebbről!
Tanult diplomásként rendelkeznek az alap egészségügyi felsőfokkal, javarészt fiatalok, akik vagy még nem dolgoztak soha egy napot sem, vagy jó esetben rendelkeznek valamilyen szakmai gyakorlattal, aminek hasznát vagy veszik ezen a területen, vagy nem. Szakmai szempontból, nagy valószínűséggel az aneszt és intenzív vagy sürgősségi osztályos szakmai hátérrel rendelkező diplomás ápolók tudnának ezen a területen boldogulni, gyógytornász és egyéb végzettségű kolleganők, hát, nem hiszek benne... Ennek sok oka van, de a legfontosabb talán az, hogy aki ágy mellett, sürgősségi munkafronton látta el feladatait, annak bizonyosan kialakult már egy olyan fajta ráérzés, megérzés, résen levéses rálátása egy ilyen speciális feladatra, amire azt mondom, lehet építeni. Akik ezen a szakterületen dolgoztak, s innen tanulnának tovább, talán alkalmasabbak arra, hogy egy alárendelt, de nagy felelősségű munkát, önálló altatás vagy érzéstelenítést kivitelezhessenek.
Hogy miért nem merül fel egyetlen okos ember, osztályvezető vagy tudományos ember fejéből az, hogy ebben a kialakult éles helyzetben, a gyakorlattal rendelkező altatóasszisztenseit képezze tovább, azt nem tudom megmondani. Talán, mert az e témában összezáró orvostársadalomban nem merült fel, hogy ne a saját asszisztenseit értékelje le, hogy "csak betanított munkát végeznek, arra alkalmasak, hogy figyeljék a monitort, amikor az orvos véletlenül elhagyja a műtő területét, és a team munkában végzett altatásból egyedül és kizárólag az számít, hogy az orvos felelőssége", stb...
Hogy saját fontosságukat kiemeljék, lefelé taposnak. Pedig az élet, a valóság az, hogy sokszor, sok helyzetben, meg sem tudnak moccanni az asszisztensük nélkül. Hivatalosan, évek óta nincs nővérnarkózis, csak olyan műtét, amin az orvos telefonvégen van, mert vagy még másik néhány műtőben is ő az orvos, vagy mert egy s más elfoglaltsága miatt elhagyja a műtőt, s ilyenkor, mert milyen az élet, történik valami, s a bent lévő asszisztensnek nincs ideje saját költségén felhívni az orvost, hogy ugyan jöjjön már vissza, mert a néni/bácsi/gyerek életveszélyben van... Mert aki ott van, megoldja, teszi a dolgát, és megy, halad a műtét, a beteg biztonságban van. Mert az az ember, akit otthagytak egyedül, ebben él, ezt ismeri a legjobban a világon, és van olyan hülye, hogy éhbérért elvégzi a legnehezebb feladatokat, mert ez a hivatása. Nem értem, hogy nem jut eszükbe ezeknek a nagyembereknek, hogy ha már úgy is együtt dolgoznak, ismerik egymást, megbíznak egymásban, saját kollegái közül biztosan ismer mindenki olyan rátermett, fiatal asszisztenst, akinek tudása, tapasztalata is meg van arra, hogy továbbképezhesse magát, mert eddig csak a lehetőség hiányzott hozzá. . Nem értem, mire ez a hirtelen támadt szakmai lenullázás, ami számomra olvashatóvá válik a nyilatkozatokból!
Úgy érzem, hogy az asszisztensek előtt álló jövőkép van lefojtva, és igen, vannak, élnek olyan tehetségű emberek, akik képesek orvosi munkát végezni, orvost helyettesíteni, tudják, mikor kell segítséget kérni, pánik helyett.
Sokszor végig gondolom, hogy mi minden történt ez alatt a 24 év alatt, mióta én az altatással foglalkozom. Többször leírtam, hogy abban a szerencsében volt részem, hogy második generációs altató asszisztens lehettem a Heim Pál Gyeremekkórházban. Elődeim, Will Juli, Karajz Kati, Eckhardt Zsuzsi, Sánta Zsuzsi, Novák Erzsi, Deák Edit alkották az első vonalat, mindenki tőlük tanult meg altatni. Orvos és asszisztens egyaránt. Minket, mint asszisztens tanulókat is, bár épp változások szele kezdett el fújdogálni, még úgy tanítottak a lányok, hogy egyedül is tudjunk boldogulni. Alig volt altató orvos, sokan jöttek, kipróbálták, csinálták egy darabig, majd továbbálltak. Akik maradtak, azokban valami olyan különleges rátermettség kellett hogy legyen, amit nem birtokol mindenki, aki diplomás. Volt olyan frissen végzett fiatal doktornő, aki vészhelyzetben énekelni kezdett, alkalmatlanná vált arra, hogy részt vegyen az altatásban, volt olyan, aki csak döntést nem mert hozni, kiabált, hisztizett, pánikolt, csapkodott, vagy kiment, és sokan voltak olyanok, akik innen választottak más szakirányt, nem voltak elégedettek, nem tudták beilleszteni a terheket az életükbe, a családjukba, akkoriban még nem volt elvándorlás, csak szakmákon belül, átmentek más területre, más kórházba vagy felnőtt vonalra. Jöttek-mentek az orvosok, csak mi maradtunk, az asszisztensek. Az iskolai tanulmányaim során, rá kellett jönnöm, hogy az, amit mi a Heim Pálban végzünk, az az aneszteziológia egy kis, nagyon speciális része, hiszen az iskolában néhány órában letudták a gyerek altatásokat. Sosem felejtem el azt a mondatot, amit Szántai prof. mondott az előadásán, hogy "kérem, a gyerek szívét agyon se lehet csapni". Én nagyon megharagudtam rá, bármilyen viccesnek is szánta, mert tudtam, hogy akik körülöttünk ülnek, sok leendő altatóasszisztens nem találkozott még életében gyereknarkózissal. Olyan arcot adott ezzel a mi kis területünknek, amiről azt feltételezhették a tanulótársaim, hogy itt nem lehet semmi baj, ez egy piti dolog. Hát kérem, ez nem így van. Minden gyerekaltatás azért sikeres, mert akik végzik, bárhol az országban, tudják, mit csinálnak, felkészültek, higgadtak, szívük-lelkük benne van a munkájukban. Mindig a kellő szakmai alázattal, maximális felelősséggel állnak a fejnél, és igen, valóban team munka. Itt nem elég önmagában egy orvos, nem elég egy vagy két altatóasszisztens, orvos és asszisztens kell, ez az alapvető joga a beteg gyermeknek. Ez számomra nem lehet kérdés, én így látom.
Igaz, három évig eljártam mentőzni önszorgalomból, hogy az első ellátás feladatait is elsajátítsam, és lássak nehéz helyzeteket, kihívásokat, mert tudtam, hogy az aneszteziológia, tankönyv szerint javarészt a felnőttekről szól, s én addig beteg felnőttet nem is láttam, leszámítva Karcsi bácsit, aki részegen eltaknyolt a parkolóban. 1997-ben átmentem a Honvéd Kórházba dolgozni, annyit tanultam, amennyit csak bírtam, hogy kiszélesítsem mind azt, amit az iskolában alapként bemagoltam. A hely szellemisége, a széles tudományos feladatok, az ország első aneszteziológiáján dolgozónak lenni, fantasztikus volt! Lett értelme, képe a betegségeknek, imádtam ott lenni, fiatal voltam, rátermett és továbbra is szenvedélyesen szerettem volna- tudni. Akkoriban a Honvédban egy katona doktornő dolgozott, a többi férfi volt. Az orvosok majd nem mind hivatásos katonák voltak, működő egyensúlyban volt az egész rendszer, a terhek miatt jobban szerették a férfi orvosokat, nem is vettek fel nőket erre a feladatkörre, az asszisztensek között volt viszont két férfi, a többi nő. Sosem dolgoztunk egyedül, mindig volt orvos, és ez nagyon idilli állapot volt, mint az utóbb kiderült.
Dél-pesti kórházban általában volt orvosunk, felváltva tudtunk kijönni a műtőből elintézni ügyes-bajos dolgainkat, enni, inni, pisilni, betétet cserélni, a nemek aránya itt már szinte fele-fele volt. Akkoriban a Dél-pesti kórház talán a főváros egyik legigazibb közkórháza volt, ez volt az egészségügy legsötétebb korszaka, a forráskivonások kora, amikor januárban, az éves gyógyszer tartalékot már elhasználtuk, az erre a célra elhelyezett szekrény egész évben üresen állt. Hol gyógyszer, hol altatógáz, hol tű, tubus vagy EKG tappancs nem volt, mindig hiányzott valami, mindig küszködtünk valamivel, folyton improvizálni kellett valamit, alig boldogultunk, és mégis, azokon a vezetőkön múlott, akik ebben a nehéz korszakban az osztály élén álltak, hogy végig csináltuk. Nem személyi feltételekben szenvedtünk, hanem munka feltétekben, anyagi ellehetetlenítésben, és akkor jött az a korszak, amikor mindenkinek volt egy vagy több másodállása, elkezdődött az elvándorlás, a helyezkedés, a tömeges felmondás... Mégis, volt utánpótlás, jöttek új orvosok vidékről, aztán jöttek a KFT-k, akik foglalkoztattak orvosokat, asszisztenseket, hogy működőképes legyen az intézmény, elvégezzék azokat a műtéteket, amire számtalan beteg várt, a legszegényebb régiókból.
Végül az életem vidékre terelt, ahol egy zártabb világgal találkoztam, A mai napig kívülállóként élek, s így amit látok, azt le is írhatom. Itt azok az orvosok vannak, akik ezer éve ide költöztek, ide köti őket az életük, a családjuk, kevés kivétellel keresnek máshol másodállást. Összeszokott, kemény magot alkotnak, magas szakmai színvonallal. Van olyan orvosunk, aki 40 éve a házban dolgozik, és a mai napig bármit mondd, vagy tesz, gondolkodás nélkül bízom rá az életem is. De kevesen vannak. Ők azok az orvosok, akik nem mennek el, de lassan elfogynak. Fiatalok jönnek, vannak, mennek. Hol rezidensi gyakorlatra, hol másik munkahelyre, hol külföldre, de nem maradnak tartósan a házban. A munka jó pár éve feszített, rengeteg a beteg, gyakran az éjszak ugyanolyan strapás, mint a nappal, nincs különbség, vagy nem sok. Asszisztens kolleganőim e házban nevelődtek ki, én vagyok a mai napig az egyetlen, aki máshonnan jött ide, saját elhatározásából. Vannak köztünk egészen fiatalok, akik évek óta nem tudnak iskolába eljutni, mert nem indítanak megfelelő színvonalú asszisztensképzést. Vannak idősebbek, akik 3-10 évvel a nyugdíj előtt állnak, és nem esnek kétségbe, ha egyedül kell dolgozniuk, de már nem vállalják szívesen az "ide nekem az oroszlánt", belátva, hogy a klasszikus altató asszisztensek kora lejárt. Én is idetartozom. Végig éltem a legnagyobb dolgokat, és egészen fiatalon, 1996-ban már voltam a csúcson, az első gyereken végzett akut májtranszplantációnál, megadatott nekem, ott lehettem, végig csinálhattam. Egész eddigi életemben jó asszisztensnő akartam lenni, akinek mindegy, hogy kivel dolgozik, és mit kell csinálni, mindegy, hogy milyen beteget, hány évest kell altatnia, én nem akartam korlátokat magam előtt, ezért tanultam annyit. Elfáradtam, s én magam nem látom a saját jövőm 10 évvel a nyugdíjazásom előtt....
És vannak a 30-40-esek, akiknek még meglenne a lehetőségük továbbtanulni, megvan hozzá a tapasztalatuk, rálátásuk, tehetségük, de senkinek sem jut eszébe, hogy Ők lehetnének a megoldás, nekik még lenne idejük elvégezni a főiskolát és a ráképzőt, ráadásul végre lenne ami még nem volt, szakmai karrier. Miért ne? Miért ne asszisztensnő lehetne az orvos helyettese? Ha már úgy is számosszor helyettesíti....?
Évek óta érzem a hanyatlást, nem csak fizikai állóképességemben, hanem az altató asszisztenseket övező semmibevétel is rettentően nyomasztó, lassan, de biztosan megszűnünk létezni. Mi nem tartozunk sehova. Se a műtőhöz, sem az intenzív osztályhoz, sem egyetlen osztályhoz sem, akiknek egész évben dolgozunk, orrvérzésig., Ez ilyenkor látszik a legjobban, Karácsonykor. Régebben az osztályokról hoztak nekünk csokit, sütit, ajándékokat, kis figyelmességeket, semmiségeket, egy képeslapot, bármit, meghívtak a bulijaikba, volt saját közös ünnepünk, éreztük a kedvességet, figyelmességet... Mostanra, nincs, aminek örülnénk, saját főnökeinknek köszönhetjük, hogy egyáltalán tudjuk, hogy Karácsony van. Ők erőltetik, próbálják szinten tartani az illúziót, kreatív ötleteikkel igyekeznek helyrebillenteni a töredezéseket.
Kicsit félve tekintek a jövőre.
Mi lesz ebből? Mi lesz az asszisztensekkel? Ha már azoknak az orvosainknak sem jutunk eszébe, akikkel nap, mint nap együtt dolgozunk, mit várhatunk a társadalomtól? Ha nem képezünk szakembereket, ki fog a helyünkbe állni? Mi kihalunk, lejár a mandátumunk, velünk elköszön egy korszak... Altatóorvos hiányában, ki fog altatni, ha nem lesznek asszisztensek sem...?
