Összes oldalmegjelenítés

2017. augusztus 11., péntek

Az apró betűs rész....

Bevallomás….


Amikor megszületik egy gyermek, olyan felhőtlen öröm és semmihez sem hasonlító boldogságban élünk, a gyermek olyan gyámoltalan, kicsi és törékeny, olyan bűbájos, illatos és mágikus szuszogású, hogy eszünkbe sem jut, hogy egyszer útra kel, mint egy hóember és neki vág a nagyvilágnak, s nem tehetünk semmit sem…
Szerencsések azok a szülők, akik még együtt tölthetik a középiskolai éveket a gyermekeikkel, de legkésőbb, az egyetem, főiskola, technikum vagy munka időszakában általában már nem kísérhetjük tovább, el kell engednünk a kezüket. Nekem szerencsém volt, együtt lehettünk 18 éven át....
Felnőtt… Hát, félig-meddig. A szülő, nem hazudhat saját magának, félti. Mindentől, nagyjából. Nem azért, mert nem bízik benne, hanem mert olyan furcsa lett ez a világ. Megbízhatatlan. Ami annak idején kiszámítható és mindig ugyanolyan volt, mára már nem tehetjük rá a fejünket, hogy most is így van… Vegyük sorra a lehetőségeket…
Aki egyetemre, főiskolára pályázik, sikeres felvételit tett, gyakran nem jut be államilag finanszírozott szakra, s a tandíjak nagyon magasak. Lehetőségként a diákhitelt dobta mentőövnek Államunk, de a mai kor, mai gyermeke már másképp kezd el gondolkodni… Gyakran hallom, hogy nem akarok eladósodva életet kezdeni, inkább nem tanulok tovább… Hol van ebben a gondolkodásban a hiba? Ott vélek látni rést a pajzson, hogy ha nem tanul, akkor lehet, hogy ugyanúgy el fog adósodni, és egy életen át nem fog tudni kitörni, jól keresni, kevesebbet dolgozni, élhetőbb életet kialakítani, és hiába kívánja minden szülő azt a gyermekének, hogy neki legalább könnyebb legyen… Nem lesz az. Az esély a jobb életre, a tanulással kezdődik.
Saját elképzelésemben, amit nem sikerült maradéktalanul megvalósítanom, az szerepelt, hogy úgy engedjem útjára a gyermekem, hogy szakmája, érettségije, nyelvvizsgája és jogosítványa legyen. Ez az alap. Tervnek nagyon jó, a megvalósításban azért akadt némi nehézség….
Például, mikor második év elején a középiskola közlölte, hogy nem kapnak szakmai végzettséget az érettségivel, azt csak 5. tanév után szerezheti meg a gyermek, a technikusi vizsgával. Mit kapnak az érettségivel? Egy okj-s alapfokú valamit, amit szakmának nem lehet nevezni, vagyis, sokra nem megy vele.
 Nyelvvizsga. Van, akinek ez játszi könnyedséggel megy, van, akinek nem. Általában, a normál szinten tanult idegen nyelv különóra és anyagiakban bővelkedő felkészülés nélkül nem pottyantja az ölébe a sikeres vizsgát. Egyébként, hiába megy jól a nyelvtanulás, olyan leterheltségnek vannak utolsó évükben kitéve, hogy ebbe sok plusz óra már nem fér bele. Átcsúszik egy másik, könnyebb, létező időszakra, például érettségi utánra...
Jogosítvány. Az autósiskolák húzós árai sem jelentenek garanciát arra, hogy a sikeres elméleti vizsgák után, a kötelező 30 óra vezetés után, a gyerek átmegy a gyakorlati vizsgán. Buktatók között van az, hogy a gyakorlati vezetésre nehezen lehet oktatót találni, mert fullra vannak telítve tanítványokkal. Ha sikerül is oktatóval beszélni, általában vissza sem hívtak, az oktató határozza meg a vezetési órák gyakoriságát. Általában lemondta az órákat, vagy megfelezte, vagy elcsúsztatta két héttel... Az Ő időbeosztása, leterheltsége és lelkiismeretessége szerint a vezetési rutin megszerzésére fordított idő lehet egy hónap, de akár fél év is, nálunk ennyi volt, vagyis havi szinten vezetett kb. 4 órát. Mire újra autóba ült, kezdhette elölről elmélyíteni a közlekedést. A vizsgán nem garancia, hogy megjelenik a vizsgabiztos. Hogy minden vizsgaidőpontra egy hónapot kell várni... Hogy azzal az autóval fog vizsgázni, amin tanult, mert esetünkben előfordult, hogy épp elromlott autója helyett mindig másikat kért kölcsön az oktató, s az előző napi vezetésen sem azzal az autóval vezetett, mint amin a vizsgán. Hogy mind ez agyrém vagy kitaláció? Cseppet sem az. Ez sajnos, tapasztalat. És közben a szülő csak fizet és borogat, sebet gyógyít, önbizalmat seper össze romjaiból. És veszít, érzi, hogy fogy a rendelkezésére álló idő, érv, lehetőség…
Egy napon a gyermek közli, hogy elköltözik, a régen elvált szülőt választja, elege volt mindenből, ami körülveszi az otthonában, nem akar technikusira menni, az érettségi utáni elmagányosodással sem tud mit kezdeni és fogalma sincs, hogy mihez lenne kedve… A besokallt agy, a kilátástalannak vélt élet, a kisváros munka és tanulási lehetőségei, az első kudarcok, csalódások elűzik, elhajtják messzire. Oda, ahol eddig nem lelte a helyét, s csak napokat töltött ott, huzamosabb ideig még nyári szünetben sem volt jelen, most egyszerre kiutat jelenthet a megtorpanásból...
 Az anya csak áll és megpróbál lélegezni. Tudatosan, mert hiszi, hogy ha abbahagyja, ebbe bele is hal. De tudja, hogy nem állhat elé feltartott kezekkel, hogy nem mehetsz… Nem mondhatja, hogy ne bízz apádban, mert egykor Ő is bízott. És mert igazán tudja, hisz átélte már, hogy a fojtogató életből ki kell lépni, hogy az ember hinni, bízni és élni merjen... Mérlegeli az esélyeit, a teljesítményét, és miután mindent kifacsart már magából, erőtlenül ismeri el, hogy egyedül többre nem jutott. Végesek az erőtartalékai. Azt is tudja, hogy lehet, jobb lesz neki, ha most elmegy. Jobb, mert legalább tapasztal. Jobb, mert legalább megtanul önmagára számítani. Remek gyerek, jók az alapjai, és az apja is mellette áll. Lehet, hogy eljött az idő, hiszen újszülött kora óta tudja, hogy nem magának szülte. Hogy más életet képzelt számára? Igen. Mindenképpen olyat, amiben Ő is szerepel...
18 év küzdelem, szeretet, lemondás és törődés kerül szögre, a csizma mellé. Igen. Az anya tudja, és megérti, hogy nem tehet semmit…  Nem rángatja , nem tépi a kezét, nem könyörög. Persze, sír, mert állatira fáj, hajnalban, kutyasétáltatás alatt, vagy kávézás, néha munka közben... Végig nézi, és segít pakolni, csomagolni és lehordani a dobozokat, zsákokat, ruhákat, cipőket, és integet és ölel még egyszer utoljára…. Útra kel a gyermek, az a szoros kötelék, az a köldökzsinór most szakad el igazán. Nincs holnapuk, véget ért a nagy hajsza, a feszülés, a teljesítés, a feladat. Már majdnem megkönnyebbülés veszi át a helyét, de az persze nem jön… Mert a gyermek nem révbe jutott, nem iskolába fog menni, nem tovább tanul, hanem elmenekül a jelen, véres valóságból. Halogatja a nagy döntéseket. Mondja, addig, amíg nem talál valami utat... Amíg nem jön az inspiráció, addig dolgozni fog. Hogy a munka még senkivel sem tett rosszat? Én is tudom. De ez a világ, mint mondtam, olyan megbízhatatlan, nem kiszámítható, ha beleragad, ezen a munkaerő piacon végzettség nélkül csak segédmunkási fizetésre jogosult… Hiszem, hogy tanulnia kell, hogy boldoguljon az életben.... 
Igen, lehetett volna másképp is vége ennek a történetnek. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, mikor háttérbe kell vonulnom, s önálló életre fog kelni a teremtményem. Időszerű, előbb-utóbb megtörtént volna a leválás, és mégis, van bennem rossz érzés. Azt mindig gondoltam, hogy nagyon nehéz lesz egyedül maradni. Vagy nem, hiszen nekem kreatív agyam van, s nem szoktam unatkozni, s én a gyermekem mellett is tudtam szabad lenni, s Őt is erre szoktattam. A szabadság számomra lételem.
Ám, sokkal nehezebb látni a gyermeket elmenekülni, s elismerni, hogy kudarcot vallottam, nem tudtam ész érvékkel maradásra bírni egy 18 éves ifjú titánt. A gyermek nincs készen. Útra kel, akár egy hóember, aki nem tudja, hol olvad el, hol ragad meg, ki van vele és ki ellene. Ki és mire tanítja és hogy mi mennyit ér… De, mint régen is írtam egy novellámban,” én csak Sancho Panza vagyok, nem lovagolhatok helyette….  Neki is fel kell, hogy törje a nyereg a pöndölyét, ahhoz, hogy legyen belőle valaki”… És a közhelyek is jól bele illenek a gondolataimba…Aki menni akar, hagyni kell, had menjen. Én továbbra is maradok, vagyok, voltam, mióta él az édesanyja, s ez nem változik meg soha. Inkább én sírjak, mint Ő, és inkább nekem fájjon, mint neki. 
Haragszom. Még nem tudom igazán kire és mire… Ha letisztult minden, lehet, hogy leginkább magamra fogok, mert elképzeltem helyette a felkészülést az életre, amit neki teljesítenie kellett volna....  Jót akartam, s jót is kívánok neki. Támogatom, szeretem, minden vitánk ellenére, s tudok visszalépni. Ő a fontos, nem az elképzeléseim... Sosem hívtam így, nagyon színpadiasnak és drámai felhangúnak véltem kettőnk laza, szókimondó kapcsolatában, viharos, lázadó összecsapásaink alkalmával, de mostantól gyakorolom…. Édes Kisfiam…

Blogom legmeghatározóbb idézete, mely ezer éve szerepel az arculatomban…
„Alig ismer meg. Alig ismerek rá. Anya és Fiú.” (Fodor Ákos: Ikon, jelenet egy kapcsolatból)

Ebben az a valóságos, hogy tele van élethelyzetekkel, amire alkalmazva, nem tudni, melyiket, ki és mikor mondja… 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése