Az apró betűs rész....

Bevallomás….

Amikor megszületik egy gyermek, olyan felhőtlen öröm és semmihez sem hasonlító boldogságban élünk, a gyermek olyan gyámoltalan, kicsi és törékeny, olyan bűbájos, illatos és mágikus szuszogású, hogy eszünkbe sem jut, hogy egyszer útra kel, mint egy hóember és neki vág a nagyvilágnak, s nem tehetünk semmit sem…

Szerencsések azok a szülők, akik még együtt tölthetik a középiskolai éveket a gyermekeikkel, de legkésőbb, az egyetem, főiskola, technikum vagy munka időszakában általában már nem kísérhetjük tovább, el kell engednünk a kezüket. Nekem szerencsém volt, együtt lehettünk 18 éven át....

Felnőtt… Hát, félig-meddig. A szülő, nem hazudhat saját magának, félti. Mindentől, nagyjából. Nem azért, mert nem bízik benne, hanem mert olyan furcsa lett ez a világ. Megbízhatatlan. Ami annak idején kiszámítható és mindig ugyanolyan volt, mára már nem tehetjük rá a fejünket, hogy most is így van… Vegyük sorra a lehetőségeket…

Aki egyetemre, főiskolára pályázik, sikeres felvételit tett, gyakran nem jut be államilag finanszírozott szakra, s a tandíjak nagyon magasak. Lehetőségként a diákhitelt dobta mentőövnek Államunk, de a mai kor, mai gyermeke már másképp kezd el gondolkodni… Gyakran hallom, hogy nem akarok eladósodva életet kezdeni, inkább nem tanulok tovább… Hol van ebben a gondolkodásban a hiba? Ott vélek látni rést a pajzson, hogy ha nem tanul, akkor lehet, hogy ugyanúgy el fog adósodni, és egy életen át nem fog tudni kitörni, jól keresni, kevesebbet dolgozni, élhetőbb életet kialakítani, és hiába kívánja minden szülő azt a gyermekének, hogy neki legalább könnyebb legyen… Nem lesz az. Az esély a jobb életre, a tanulással kezdődik.

Saját elképzelésemben, amit nem sikerült maradéktalanul megvalósítanom, az szerepelt, hogy úgy engedjem útjára a gyermekem, hogy szakmája, érettségije, nyelvvizsgája és jogosítványa legyen. Ez az alap. Tervnek nagyon jó, a megvalósításban azért akadt némi nehézség….

Például, mikor második év elején a középiskola közlölte, hogy nem kapnak szakmai végzettséget az érettségivel, azt csak 5. tanév után szerezheti meg a gyermek, a technikusi vizsgával. Mit kapnak az érettségivel? Egy okj-s alapfokú valamit, amit szakmának nem lehet nevezni, vagyis, sokra nem megy vele.
 Nyelvvizsga. Van, akinek ez játszi könnyedséggel megy, van, akinek nem. Általában, a normál szinten tanult idegen nyelv különóra és anyagiakban bővelkedő felkészülés nélkül nem pottyantja az ölébe a sikeres vizsgát. Egyébként, hiába megy jól a nyelvtanulás, olyan leterheltségnek vannak utolsó évükben kitéve, hogy ebbe sok plusz óra már nem fér bele. Átcsúszik egy másik, könnyebb, létező időszakra, például érettségi utánra...
Jogosítvány. Az autósiskolák húzós árai sem jelentenek garanciát arra, hogy a sikeres elméleti vizsgák után, a kötelező 30 óra vezetés után, a gyerek átmegy a gyakorlati vizsgán. Buktatók között van az, hogy a gyakorlati vezetésre nehezen lehet oktatót találni, mert fullra vannak telítve tanítványokkal. Ha sikerül is oktatóval beszélni, általában vissza sem hívtak, az oktató határozza meg a vezetési órák gyakoriságát. Általában lemondta az órákat, vagy megfelezte, vagy elcsúsztatta két héttel... Az Ő időbeosztása, leterheltsége és lelkiismeretessége szerint a vezetési rutin megszerzésére fordított idő lehet egy hónap, de akár fél év is, nálunk ennyi volt, vagyis havi szinten vezetett kb. 4 órát. Mire újra autóba ült, kezdhette elölről elmélyíteni a közlekedést. A vizsgán nem garancia, hogy megjelenik a vizsgabiztos. Hogy minden vizsgaidőpontra egy hónapot kell várni... Hogy azzal az autóval fog vizsgázni, amin tanult, mert esetünkben előfordult, hogy épp elromlott autója helyett mindig másikat kért kölcsön az oktató, s az előző napi vezetésen sem azzal az autóval vezetett, mint amin a vizsgán. Hogy mind ez agyrém vagy kitaláció? Cseppet sem az. Ez sajnos, tapasztalat. És közben a szülő csak fizet és borogat, sebet gyógyít, önbizalmat seper össze romjaiból. És veszít, érzi, hogy fogy a rendelkezésére álló idő, érv, lehetőség…

Egy napon a gyermek közli, hogy elköltözik, a régen elvált szülőt választja, elege volt mindenből, ami körülveszi az otthonában, nem akar technikusira menni, az érettségi utáni elmagányosodással sem tud mit kezdeni és fogalma sincs, hogy mihez lenne kedve… A besokallt agy, a kilátástalannak vélt élet, a kisváros munka és tanulási lehetőségei, az első kudarcok, csalódások elűzik, elhajtják messzire. Oda, ahol eddig nem lelte a helyét, s csak napokat töltött ott, huzamosabb ideig még nyári szünetben sem volt jelen, most egyszerre kiutat jelenthet a megtorpanásból...
 Az anya csak áll és megpróbál lélegezni. Tudatosan, mert hiszi, hogy ha abbahagyja, ebbe bele is hal. De tudja, hogy nem állhat elé feltartott kezekkel, hogy nem mehetsz… Nem mondhatja, hogy ne bízz apádban, mert egykor Ő is bízott. És mert igazán tudja, hisz átélte már, hogy a fojtogató életből ki kell lépni, hogy az ember hinni, bízni és élni merjen... Mérlegeli az esélyeit, a teljesítményét, és miután mindent kifacsart már magából, erőtlenül ismeri el, hogy egyedül többre nem jutott. Végesek az erőtartalékai. Azt is tudja, hogy lehet, jobb lesz neki, ha most elmegy. Jobb, mert legalább tapasztal. Jobb, mert legalább megtanul önmagára számítani. Remek gyerek, jók az alapjai, és az apja is mellette áll. Lehet, hogy eljött az idő, hiszen újszülött kora óta tudja, hogy nem magának szülte. Hogy más életet képzelt számára? Igen. Mindenképpen olyat, amiben Ő is szerepel...

18 év küzdelem, szeretet, lemondás és törődés kerül szögre, a csizma mellé. Igen. Az anya tudja, és megérti, hogy nem tehet semmit…  Nem rángatja , nem tépi a kezét, nem könyörög. Persze, sír, mert állatira fáj, hajnalban, kutyasétáltatás alatt, vagy kávézás, néha munka közben... Végig nézi, és segít pakolni, csomagolni és lehordani a dobozokat, zsákokat, ruhákat, cipőket, és integet és ölel még egyszer utoljára…. Útra kel a gyermek, az a szoros kötelék, az a köldökzsinór most szakad el igazán. Nincs holnapuk, véget ért a nagy hajsza, a feszülés, a teljesítés, a feladat. Már majdnem megkönnyebbülés veszi át a helyét, de az persze nem jön… Mert a gyermek nem révbe jutott, nem iskolába fog menni, nem tovább tanul, hanem elmenekül a jelen, véres valóságból. Halogatja a nagy döntéseket. Mondja, addig, amíg nem talál valami utat... Amíg nem jön az inspiráció, addig dolgozni fog. Hogy a munka még senkivel sem tett rosszat? Én is tudom. De ez a világ, mint mondtam, olyan megbízhatatlan, nem kiszámítható, ha beleragad, ezen a munkaerő piacon végzettség nélkül csak segédmunkási fizetésre jogosult… Hiszem, hogy tanulnia kell, hogy boldoguljon az életben.... 

Igen, lehetett volna másképp is vége ennek a történetnek. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, mikor háttérbe kell vonulnom, s önálló életre fog kelni a teremtményem. Időszerű, előbb-utóbb megtörtént volna a leválás, és mégis, van bennem rossz érzés. Azt mindig gondoltam, hogy nagyon nehéz lesz egyedül maradni. Vagy nem, hiszen nekem kreatív agyam van, s nem szoktam unatkozni, s én a gyermekem mellett is tudtam szabad lenni, s Őt is erre szoktattam. A szabadság számomra lételem.

Ám, sokkal nehezebb látni a gyermeket elmenekülni, s elismerni, hogy kudarcot vallottam, nem tudtam ész érvékkel maradásra bírni egy 18 éves ifjú titánt. A gyermek nincs készen. Útra kel, akár egy hóember, aki nem tudja, hol olvad el, hol ragad meg, ki van vele és ki ellene. Ki és mire tanítja és hogy mi mennyit ér… De, mint régen is írtam egy novellámban,” én csak Sancho Panza vagyok, nem lovagolhatok helyette….  Neki is fel kell, hogy törje a nyereg a pöndölyét, ahhoz, hogy legyen belőle valaki”… És a közhelyek is jól bele illenek a gondolataimba…Aki menni akar, hagyni kell, had menjen. Én továbbra is maradok, vagyok, voltam, mióta él az édesanyja, s ez nem változik meg soha. Inkább én sírjak, mint Ő, és inkább nekem fájjon, mint neki. 

Haragszom. Még nem tudom igazán kire és mire… Ha letisztult minden, lehet, hogy leginkább magamra fogok, mert elképzeltem helyette a felkészülést az életre, amit neki teljesítenie kellett volna....  Jót akartam, s jót is kívánok neki. Támogatom, szeretem, minden vitánk ellenére, s tudok visszalépni. Ő a fontos, nem az elképzeléseim... Sosem hívtam így, nagyon színpadiasnak és drámai felhangúnak véltem kettőnk laza, szókimondó kapcsolatában, viharos, lázadó összecsapásaink alkalmával, de mostantól gyakorolom…. Édes Kisfiam…

Blogom legmeghatározóbb idézete, mely ezer éve szerepel az arculatomban…

„Alig ismer meg. Alig ismerek rá. Anya és Fiú.” (Fodor Ákos: Ikon, jelenet egy kapcsolatból)

Ebben az a valóságos, hogy tele van élethelyzetekkel, amire alkalmazva, nem tudni, melyiket, ki és mikor mondja… 

Ha volna két életem....

Agárdi Popstrand, 2017. augusztus 5. Piramis, Demjén Ferenc-koncert

A nagyszínpad, fények beállítása napsütésben igen nehéz teljesítmény lehetett

Elképesztő mennyiségű lámpa

Néha felkapaszkodott egy fickó az állvány tetejére, fordított rajtuk egyet, majd visszamászott

Így kezdődött a várakozás

Közben, mellettünk a kutyás strandon úsztattak néhány négylábút

A strand lassan kiürül

A gyűrűzött hattyúk is kíváncsian kukucskáltak be, majd hangorkán előtt méltóságteljesen tova úsztak...

Semmilyen ütős cím nem jutott eszembe, így az egyik legszebb magyar dal szövegét idézem legfelülre, mert ez a pár sor többször belekacsintott az én életembe is...
Valamikor a 80-as évek közepén Budapest és Dunavecse között hallottam ezt a dalt először Sánta Pista barátomtól, saját előadásában. Kicsit másnaposan nyomtuk hazafelé a vonaton, életünk első, szülői felügyelet nélküli szilveszteri bulija után. és annyira tetszett a szövege, hogy szinte végig ezt énekeltettem vele, s a végén már ketten zengtük a vonaton, hogy ha volna két életem...
Csak, mikor a rádióban hallottam újra, akkor döbbentem rá, hogy Pista barátom mennyire nem tud énekelni, mert velem egy egészen más dallamot tanított meg...
Akkor a dallam rögzítése okozott problémát, később a szöveg mélyült, érett és kavart fel többször is életem során. Sosem voltam Piramis koncerten. És igazából, valahogyan nem is vágytam elmenni, mert úgy tudtam, nem nagyon koncerteznek, a nagy stadionokba, ahol felléptek országos hírűen, oda pedig nem jutottam el. Révész Sándor hangja, mindig is álomi maradt, kölykös, vagány, érzékeny, hisztis, s úgy tudtam, hogy aktívan Ő nem énekel, nem zenélésből él. Akkor meg minek elmenni Piramis koncertre? Révész nélkül a Piramis? Nos, mesélek egy kicsit erről az estéről....
    Demjén Rózsitól tudtam meg, az est folyamán, hogy Turbók János jóvoltából jutottam el ingyen jeggyel erre az estére. Kb. 1500 jegyet jótékonykodott el az egészségügy, szociális régió és a fogyatékkal élők felé. Nem tudom, honnan vettem, de valahogyan az élt bennem, hogy a kórház kifizette ezt a jegyet, mikor feliratkoztam a koncertre, s eszembe sem jutott, hogy ezt maga az Agárdi Popstrand Főigazgatója, Turbók János, azaz Turbina finanszírozza. Azaz igazság, hogy leesett az állam. A legnagyobb bevételre számítható koncertjét ajándékozta oda, ezzel is bizonyítván, hogy egyetlen cél sem lehet olyan önző, hogy csak a profitot tartsa számon. Pedig céljai vannak, hiszen 40 éve életben tartja a Velencei-tó Popstrandját, mely egész nyáron, hétvégente üzemel, s elég változatos zenei kínálattal várja a rajongókat, nyaralókat, kikapcsolódni vágyókat.
Már az út is meglepetéssel szolgált, hiszen Dunaújvárosból Adony, Pusztaszabolcson át, gyakorlatilag hibátlan autóúton lehet eljutni Velencére. Az egyetlen problémát talán az Agárdon lévő, partra forduló bal kanyar jelentette, ami a vasúti átjáró után, furcsa és zsúfolt közlekedési helyzetben nehezen volt átlátható. Lassan merészkedtem be a kereszteződésbe, a két sávon elsuhanó autók, közben átszaladgáló gyalogosok és a balra nagy ívben bekanyarodókat is ellenőrizve hagytam egy darabig, hogy dudáljanak mögöttem... Ja, persze, jött a vonat is... Szóval ez azért nem volt egyszerű, de minden másban nagyon kellemes csalódások értek. Viszonylag gyorsan találtunk parkolóhelyet, 500 Ft-ért és egy cigiért információt, jó szót, tippeket és segítséget is kaptunk a parkoló őrtől. Sétáltunk egyet, nézelődtünk még koncert előtt, majd a kiírt időpontban megpróbáltuk kideríteni, hogy hol is engednek be minket, csak úgy.... A VIP részen, vagyis az internetes jegyvásárlók között egy oldalsó bejáraton kellett várakoznunk. Közben arra gondoltunk, hogy ha még sem engednek be minket, mert nem vagyunk felírva a listájukra, akkor sincs semmi baj, innen kintről is jól lehet hallani a koncertet. Ami csak részben volt igaz, majd később el is mondom, hogy miért... Fél órányi ücsörgős várakozás után, viszonylag gyorsan beengedtek minket, és valóban fel voltunk írva Ica barátnőmmel a listára. Persze, beijesztettek minket, gyanútlan, erre ritkán járó népeket a sok okos várakozó, hogy elveszik a vizet, vagy kiöntetik velünk... Erre mi gyorsan megittuk, hogy kárba ne vesszen... Tévedés ne essék: Nem veszik el a vizet! Csak vizet lehet bevinni a koncert helyszínére, és maga a biztonsági őr mondta, hogy emberek, hőségriadó van! Ez is kellemes csalódással zárult, így is , úgy is akartunk fogyasztani valamit, leginkább a parkoló fiú által ajánlott kenyérlángost, azaz lepényt szerettük volna feltérképezni, de az alkohol mentes sörfogyasztását is kilátásba helyeztük. No problémo! Befelé menet néhány hasonló amatőr, első bálozó rohanvást igyekezett megelőzni mindenkit, hogy elsőként jusson beljebb a koncert helyszínére, mi pedig úgy döntöttünk, hogy előbb keresünk WC-t, mielőtt kitör a tömegjelenség. Tanulván a Tabán-i esetekből, tudjuk, hogy az időbeni gondoskodás sokat tud javítani a szórakozás minőségén, s mi úgy is balgán megittuk az összes vizet, ebből még baj lehet később... Teljesen kulturált létesítmény, fullra felszerelten szintén nem okozott csalódást. A koncert helyszíne két részletből állt. A nagyszínpad előtti füves, gondozott és teljesen tiszta terület, ahol még cigaretta csikk sem volt eldobva, rögzített szemetesekkel, a palackoknak külön készített gyűjtőkkel, a cigaretta csikkeknek pedig vízzel alapozott fémvödröket szereltek fel állványra, hogy ne essék kár a környezetben. A büfék retró hangulatot árasztottak, hiszen a bódék talán még ugyan azok, csak felújítva, mint a 40 évvel ezelőtti talponállók. Lassan, de biztosan elkezdett gyűlni a közönség, hoztak plédeket, székeket, vagy csak úgy letelepedtek a fűbe, elhevertek, ettek ittak, beszélgettek, nagyon kedves piknik hangulatú várakozás volt ez, most már tudom, a naplementére... Ugyanis, szembe sütött a színpaddal, s az egész koncert teljes világosban kezdődött úgy nyolc óra felé. Turbók János konferálta fel a Piramis együttest, emlékezvén arra a 40 évvel ezelőtti koncertre, amikor elment az áram és két teherautó reflektoránál tartották meg a másfél órás, felejthetetlen koncertet. És, még Ő sem mondta el, mi a valóság, hogyan kerülhettünk mi ingyen ide... Az mondjuk gyanús volt, hogy rengeteg sérült vagy értelmi fogyatékossal találkoztunk, sok kerekes székes is volt a tömegben, de mi már megszoktuk a Tabánban, hogy a leglelkesebb és legkedvesebb rajongók közé tartoznak, s számunkra ez természetes jelenség volt... Még kintről, hallgattuk a hangbeállást, és egyszer csak felfigyeltünk Révész Sanyi hangjára... Te jó Isten! Itt a Révész is? Hihetetlen! Nagyon izgatottak lettünk, vagyis jobban én, mert valahogy a plakátokon nem láttam a Mi Sanyinkat... Felismertem volna ennyi év után is... Mikor elkezdődött a koncert, megszólalt a hangzás, hamisítatlan Piramis módra, és megszólalt az a bizonyos Révész-hang is, egy másik előadó torkából! A színpadon nem Sanyi zúzott, hanem egy kiváló előadó, akinek a hangja, előadás módja és zeneisége ezer százalékig tudta azt, amit Révész Sándor. Ilyen nincs! Közelebb kellett mennünk, hogy meggyőződjünk arról, hogy ez most a Révész, vagy nem a Révész.... Nem a Révész. De Istenemre mondom, kísérteties hangi hasonlóság. Elképesztő! Teljes döbbenettel álltunk és hallgattuk a dalokat... Azokat a dalokat, ugyanúgy, ugyanolyan intenzitással, és földbe gyökerezve, tátott szájjal, később teljes hangerővel együtt énekeltük velük hajdan volt korunk legcsodálatosabb dalait.... Nagyon jól esett... Hibátlan koncertet hallhattunk, ha volt is benne hiba a white fülüek szerint, senkit a világon nem érdekelt.

Ős Piramisból Gallai Péter és Závodi János

Mr. Gallai Péter. Mr. Závodi Janó. Csodás este volt. El kell hogy oszlassam saját félelmeimet is, van Piramis Révész nélkül, egy csodás Piramis, hamisítatlan életérzéssel... Megjegyzem, és ezt most magamnak írom le, reklamáltam a megfelelő inspirációt a pasi témájú képeimhez, nos, megtaláltam. A basszus gitáros, Vörös Gábor, aki inspirálni fogja a képeimet. És meg is nyugodtam, hogy élek.... Hála az égnek, ugyan az a kamaszos "szerelem első látásra" csapott belém, mint amiről mindig is álmodoztam, s átéltem már egyszer egy hasonló fiúval, és annyira hiányzott, már azt hittem, baj van velem, meghalt a szívem, vagy ilyesmi... Vagy mi rosszabb, megöregedett.... Hát nem! Sem karcsúbb, szebb, sem fiatalabb nem leszek már, és hiába a kérdés, miért nem vagyok 20 évvel fiatalabb, le is szaladt előttem, majd kútba is esett... Nem bánok semmit sem... Annyi történt, hogy nekem sincs két életem...  Úgy fáj, hogy a fenébe ne fájna, hogy nincs másik, de még festhetek magamnak egyet szívből, igazán...

Vörös Gábor

Belőle egy nem elég..., zseniális zenész

A Sanyi-hangú énekes, Csoki

Színpadon a Piramis, melynek dobosukkal együtt, 42 éve hárman együtt zenélnek

De lapozzunk, mert még van mesélni valóm...
A Piramis végén mindenki megrohamozta a büféket, értelmetlen lett volna beállni a sorba, így mi csak nézelődtünk. Ekkor tudatosult, hogy zsúfolásig megtelt a plázs, már kevesen ülnek, jobbára álldogálnak, beszélgetnek, vagy sorba állnak az emberek. Néhány kisgyerek önmaga szórakoztatására cigánykerekezésbe kezdett, és az átvezető zene ütemére táncoltak, bennük gyönyörködtem. Néztük, ahogyan a lepakolják a Piramis zenei felszerelését, majd elkezdik felhordani Demjén Rózsi zenekarának cuccait a színpadra. Ismét egy hangbeállítás, de itt már hátrányban volt a zenekar, ugyanis Rózsi hangját nem tudták belőni, és ez érződött is. Ha ugyanis, kijön a színpadra hangbeállításra, már nem tudott volna elmenni, mert ugye ott tartják. Ha nem jön ki, akkor menet közben kell beállítani, így is a két koncert közötti minimális időt fordították a hangszerekre, s egyre nagyobb sürgetésnek engedelmeskedve elkezdték a koncertet. Volt némi megbánás bennem, hogy nem adtak kellő időt a beállásra. Demjén Rózsi kristály tiszta hangja néha elrebbent a nemlétező szélben, néha elnyomta egy-egy belépő hangszer, de néhány dal után már stabilan belőtték a hangosítás. Kapaszkodik a mikrofonba, nehezen megy, alig mozog, már nem virgonckodik, majd 70 éves - állapítottam meg... És csodálatos! Úgy nyomta le a ráadásokkal ajándékozott koncertjét, ami egy ikonhoz méltó.

Demjén Ferenc

Tudom, hogy homályos, de hozzá közelebb nem jutottam, pedig többször nekifutottam a projektnek

Csak állt és énekelt, és nyomta és adta magából a legjobbat, teljesített és hihetetlen volt az egész. Nem néztük, hallgattuk. Ilyenkor érdemes a büfében is italhoz jutni, vettünk mi is egy kólát, hazafelére gondolván, elalvás ellen. Kifelé oldalazva, mindig meg-meg állva próbáltunk a kijárat felé araszolni, ez is egy tabáni szokás, hogy nem várjuk meg a tömeget. A koncert külső részén alig volt ember, s letelepedtünk a vízpartra, láblógatva, kényelembe helyeződve énekeltünk Rózsival a tónak. Mennyei érzés volt! Hangunkat elvitte a víz, egészen a kb. 20 m-re parkoló két darab vízi mentőhajó és két nagy vitorlásig, mert ilyen készültség volt a rendezvény  miatt a vízen. Mellettünk, a szabad strand részén éjszakai meztelenül fürdőzök csobbantak, bohóckodtak, élvezték az éjszakai tavat. Valami olyan fajta béke volt bennem, hogy tudtam, meg fogom találni a helyem, megtalálom az életem értelmét, és élvezni fogom a hátralevő éveimet, és fogom tudni, mi az igazi boldogság, mert lesz benne részem. Nem tudom, hogy így lesz-e, nem tudom, hogy jó lesz-e, de azt tudom, hogy benne volt a levegőben, a szélben, a bogarakban, a túlsó part fényeiben, igen, benne volt a lehetőség az éterben...
Kifelé menet ajándék plakátokat lehetett venni el egy asztalról, vettünk is magunkhoz, emlékbe, magunknak... És akkor jöttem rá, hogy miért nem lehet hallani kívülről a koncertet...
Ahogy elmentünk a nagyszínpad mellett, már a külső régióban, egy nagyon erős ellen zenét nyomtak egy bódéból,szinte bántott is minket, hogy elrontják sz utolsó taktusokat... Egy lépést visszalépve még Rózsi búcsúzását hallottuk, egyet előre pedig a Jonh Bonjovi-t. Kifelé menet pedig már csak Bonjovit. Az utcáról, távolodva, még egy halvány Rózsi szűrődött át, de már nem élő zene, hanem a pakolós. Nem semmi koncepció, az már biztos. Tehát, aki a füvön akarta kényelmesen meghallgatni a koncertet, nem biztos, hogy tudta maradéktalanul élvezni. Ahhoz be kellett jönnie, s nem bánta meg, ha így döntött.... Ugyan, mi nem fizettünk, hála Turbók Jánosnak, de eldöntöttük, hogy jövünk máskor is, és igen, ezért fizetnénk is, mert jól szórakoztunk. Minden várakozásunkat felülmúlta a hely, a hozzá állás, a gondoskodás és nagyon jó volt, úgy érzem, ajándékot kaptam.... Köszönöm, Turbina!

Még nincs vége a nyárnak! Aki ezek után kíváncsi a Popstrandra, programjait megtalálja a neten!
www.agardipopstrand.hu
turbokj@popstrand.hu